A feltámadás valósága megtéréshez vezet

Az apostolok megtapasztalták Krisztus feltámadásának valóságát. Ez a tapasztalat adott erőt nekik a tanúságtételre. Ez a tanúságtétel azért volt erőteljes és meggyőző, mert az apostolok az üldöztetéssel, szenvedéssel, és a vértanúság vállalásával néztek szembe, amikor Krisztus feltámadásáról beszéltek. Mégsem tehették meg, hogy nem beszélnek róla, mivel tudták, hogy ezt a küldetést kapták Istentől. Az, hogy a szenvedés, és a halálos fenyegetés ellenére is beszéltek Jézus feltámadásáról, súlyt adott tanúságtételüknek. Kitalációért senki sem vállal szenvedést. Vélekedésért, véleményért senki sem vállal üldözést, szenvedést, és legkevésbé halált. Az, hogy az apostolok minden áldozat árán is beszéltek Jézus Krisztus feltámadásáról, jelzi, hogy olyan valóságról beszéltek, amit személyesen megtapasztaltak. Erre utal Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliuma. (Lk 24, 35-48) Jézus köszöntötte az apostolokat, és engedte, hogy megérintsék feltámadott testét. Szemük láttára evett, hogy ezzel is bizonyítsa feltámadását. Majd Jézus utalt arra, idézve az írásokat, hogy a Messiás nevében az apostoloknak megtérést, és bűnbocsánatot kell hirdetniük, Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. A Jézusba vetett hit valóban terjedt. Minél jobban üldözték a keresztények közösségét, annál erőteljesebben terjedt a hit, és az I. század végére a birodalom minden részében voltak Krisztus követői. Mi ne várjuk meg az üldözést! Most erősítsük meg hitünket, és életünket mindenestől alapozzuk Krisztusra. Szükségünk van megtérésre a mindennapokban is: erkölcsünket, gondolkodásunkat, cselekedeteinket Krisztusban kell mérlegre tennünk, benne kell újra és újra megújulnunk, hogy tőle el ne szakadjunk!     

Zámbó Károly atya

Isten irgalmassága

A mindenható Isten irgalmas. Húsvét nyolcada az irgalmasság vasárnapja megjelölést viseli II. János Pál pápa rendelése szerint. Isten már a teremtésben irgalmas. Megkönyörült a nem létezőkön, és megteremtette teremtményeit a nem-létből. Istennek ez az egyetemes irgalmassága nyilvánult meg abban, hogy Jézus Krisztus által elnyerjük bűneink bocsánatát, a bűnbánat, és a bűnnel való szakítás feltételével. Istennek az irgalmassága nyilvánult meg abban is, hogy Jézus feltámadott, és feltámadott alakjában megmutatta magát tanítványainak, akiknek alapvető tapasztalata lett a feltámadt Jézussal való találkozás. Az evangéliumban azt olvashatjuk és hallhatjuk ezen a vasárnapon, hogy Tamás apostolnak Jézus megengedi, hogy oldalát megérintse, és sebeit megtapinthassa. (Jn 20, 19-31) Ez a tapasztalat szakította szét Tamás apostol lelkében a hitetlenség homályát, és vált hívővé. Tamás úgy tapasztalta meg a feltámadt Krisztus emberségét, hogy ennek hatására megvallotta Istenségét. Nekünk úgy kell elfogadnunk, és belátnunk az apostolok tanúsága alapján Jézus Krisztus Urunk feltámadását, hogy mi magunk is megtapasztaljuk a feltámadás örömét és békéjét.        

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Valóban feltámadott az Úr!

A mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadását nem lehetett kitalálni! Ma is, időnként elhangzanak olyan „kegyes” (?) szólamok, hogy bizonyára annyira bíztak Jézusban a tanítványai, hogy miután meghalt és eltemették, tanítása, vagy akár az utolsó vacsorán elmondott szavai, úgy visszhangoztak lelkükben, hogy úgy érezték, hogy Jézus feltámadt, hogy Jézus él… Nem, nem, nem! Ez így lehetetlen! Költői „szép lelkek” fennkölt elképzelése lehet ez, melynek semmi alapja nem volt a valóságban! Jézust brutálisan megkínozták, és kegyetlen módon kivégezték. Sem a kivégzésénél, sem a temetésénél János kivételével nem voltak ott a tanítványok. Félelmükben elmenekültek. Napokig lapultak a zárt ajtók mögött. Aztán hirtelen, harmadnapon berobbant életükbe a feltámadás. Először csak az asszonyok, majd az apostolok közül is többen jártak az üres sírnál. A döntő azonban a találkozás volt Jézussal, aki feltámadott. A feltámadott Jézussal való találkozás nélkül nincs feltámadás hite! Igaz, Jézus többször is említette, hogy fel fog támadni, de erre már csak a feltámadás után tudtak visszaemlékezni úgy, hogy értelmezték ezeket az emlékeket az átélt tapasztalatra, amit átéltek a Jézussal való találkozások során. Így értelmezhető a Húsvét vigília Szentmiséjének evangéliuma. (Mk 16, 1-7) Az angyal közli az asszonyokkal, hogy Jézus feltámadott… Az Isten angyala hozza a jó hírt. Mint ahogy a születésről is angyal adott hírt a pásztoroknak. A feltámadt Krisztussal való találkozás olyan erős, intenzív tapasztalat volt, amely ezeknek az első találkozásoknak is jelentőséget adott. A feltámadás nem a gondolatokban zajlott, hanem a valóságban. Ez a valóság pedig meghatározta a gondolatokat.      

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus Urunk önátadása az utolsó vacsorán

Jézus Krisztus Urunk átadta önmagát kenyér és bor színe alatt az apostoloknak, és az apostolok által nekünk is. Ezt imádkozzuk a világosság rózsafűzér ötödik titkában: „aki az Eucharisztiában nekünk adta önmagát”. Megütötte lelki fülemet ez a kifejezés: „nekünk adta önmagát”… Hogyan kell ezt érteni? Pontosabban meg kell hogy kérdezzem: nem értjük ezt félre? Hiszen ezek szerint a jelen lévő Krisztussal úgy bánhatunk, mint tulajdonnal: elveszem, megfogom, ideteszem, odateszem… Nem lehet, hogy sok liturgikus visszaélés mögött az a félreértés van, hogy Krisztus nekünk adta önmagát, úgy bánhatunk vele, ahogyan akarunk? Ezt a kifejezést: „nekünk adta önmagát”, meg kell kísérelni jól érteni, azaz értelmezni! Krisztus, mint az örök Fiú: a mennyei Atyának ajánlotta fel magát, engesztelésül bűneink bocsánatáért. Talán helyesebb lenne úgy érteni: „értünk adta önmagát”: engesztelő áldozatul a mennyei Atyának, felajánlotta szenvedését és halálát. Milyen értelemben lehet mégis igaz, és helyesen értelmezhető, hogy „nekünk adta önmagát”? Ezt úgy lehet megközelíteni, hogy Isten, a Teremtő, nekünk adta a létet, azáltal, hogy a teremtésünkkor engedett minket létezni. A teremtés előtt csak Isten létezett, de szentháromságos örök szeretetben: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. A teremtés nem visszahúzódás Isten részéről, és nem önmagának kiterjesztése. Hiszen a lét teljességével bíró Isten, miért húzódna vissza, vagy miért terjesztené ki önmagát? Mind a két megközelítés, a „visszahúzódás”, és a „kiterjesztés” bizonyos értelemben tagadja a teremtés tényét. A visszahúzódás elmélete azért, mert azt állítja, hogy Istennek a saját létéből kellett visszavennie ahhoz, hogy engedje létezni a teremtményeket. Ez azért tagadja a teremtés tényét burkoltan, mert Isten a nem-létből teremtett létezőket. Nem kell, hogy a saját létét visszahúzza a teremtéskor! Isten tud úgy létet adni, az addig nem létezőnek, hogy az ne érintse a saját lét-teljességét. Ezt csak Isten tudja megtenni! Isten Teremtő, Mindenható: elő tudja hívni a nem-létből a létezőt. Nem kell neki ehhez visszahúzódni… A teremtés ugyanakkor nem kiterjesztése önmagának: ezt valamiféle panteizmus lenne elgondolni. Krisztus nekünk életet ad: mint Isten: létet ad: örök létet, örök életet… De ez az örök élet csak akkor lehet boldog, ha Ővele vagyunk együtt, örök szeretetben. Ebből az örök szeretet-közösségből szakított ki a bűn. Krisztus viszont ezt helyreállította kereszt-áldozatával. Ebben az áldozatban részesít minket a Szent Keresztség, amellyel Krisztus lemossa bűneinket. Ebben a boldog örök életben táplál minket az utolsó vacsora misztériuma, amely már elővételezése a kereszt-áldozatnak. Az utolsó vacsora szeretetteljes hangulata, de ezzel együtt is elfogódott visszafogottsága megérint minket. (Jn 13, 1-15) A végtelen mélységű misztérium, amiben az apostolok részesültek, magasan felülmúlta értelmüket. Az apostolutódok közössége ezt azóta is értelmezi… Az apostolok Krisztus szavait talán nem értették, de szeretetét érezték. Minket is ez vezessen: ha Krisztus szavait, gesztusait, a maga teljességében talán mi sem értjük, de szeretetét érezzük!    

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus Urunk felmagasztalása

A mi Urunk Jézus Krisztus értünk szenvedett, és a kereszten felmagasztaltatott. Erre utal az idei évben Nagyböjt ötödik vasárnapjának az evangéliuma. (Jn 12, 20-33) Jézus Krisztus kereszthalála Isten szeretetének legnagyobb megnyilvánulása. Jézust a zsidók halálra adták, és a római katonák ennek megfelelően kivégezték. Ez bűn volt, mérhetetlen bűncselekmény. De az, hogy Jézus Krisztus Urunk felajánlotta értünk engesztelő áldozatként szenvedését és halálát, ez a felajánlás változtatta át ezt a gyalázatos bűncselekményt engesztelő áldozattá. Krisztust megölték. Ez egy passzív történés. Miért nevezhetjük Krisztus halálát a megváltás művének? Hiszen ezt nem ő tette, hanem történt vele. Hogyan tehette volna? De a felajánlást, szenvedésének és halálának a felajánlását Ő tette! Amikor Krisztus meghalt a kereszten, és kilehelte Lelkét, ez a Lélek a Szentlélek. Krisztust legyőzik, de a mennyei Atyának való engedelmességében mégis Ő győz. A szeretet győzelme ez a gyűlölet felett. Krisztus legyőzetve győzött. „Devictus vincit” – ez volt annak a szentképnek a felirata, amit Mindszenty József bíboros szenvedésének és számkivetésének éveiben mindig magánál hordott, és Krisztus megerősítette őt. Mindszenty bíboros szenvedve, az értünk szenvedő Krisztus útját járta. Evangéliumunk tanítása, és Mindszenty bíboros hősi példája adjon nekünk is erőt, hogy szenvedéseinket Krisztus Urunk szenvedésének fényében tudjuk nézni, és megerősítsen minket Krisztus Urunk értünk való felmagasztalása a kereszten.

Zámbó Károly atya

A világosság és a sötétség harca

Jézus Krisztus Urunk mondta Nikodémusnak, hogy a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert gonoszok voltak tetteik. Erről hallhatunk Nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliumában. (Jn 3, 14-21) Aki szereti a világosságot, az a világosságra megy, aki gyűlöli a világosságot, az nem megy a világosságra… Jézus Krisztus Urunk ezt a gondolatot úgy vezeti be, hogy azt mondja rá, hogy: ítélet! Eszerint az emberek maguk mondják ki maguk felett az ítéletet, a cselekedeteikkel. Ez azt jelenti, hogy a cselekedetek, és azok következményei között, sokkal szorosabb összefüggés van, mint amit el tudunk képzelni. A jó tettekben benne van az üdvösség, a gonosz tettekben benne van a kárhozat. Tehát nem úgy lesz, hogy egy bírói fórum majd eldönti földi életünk lezárása után, mérlegelve tetteinket, hogy mi lesz az örök sorsunk, az örök üdvösség, vagy az örök kárhozat, valahogy úgy, mint egy evilági bíróságon. Az evilági bíróságon adott a törvény, de hogy mi történt, és hogy történt, azt bizonyított tényekből kell összerakni, meg kell állapítani a tényállást, és a törvény alapján minősíteni kell, eszerint kell meghozni az ítéletet… De az evilági bíró nem birtokosa a teljes és tökéletes tudásnak úgy, mint az Isten. Isten ítélete ezért más: magában a tettekben benne van az ítélet… Ugyanakkor ezt kell annak a fényében értelmezni, amit Jézus még kijelent az evangéliumi szakaszban: „Isten nem azért küldte a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában”. A megváltás mélységét tárja fel ez a részlet: van ítélet, de Krisztus magára vette ítéletünket. Ezért van bűnbocsánat: aki elnyeri bűneinek bocsánatát, az nem esik ítélet alá.   

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

A templom megtisztítása

Nagyböjt harmadik vasárnapjának az evangéliumában arról olvashattunk, hogy Jézus Krisztus Urunk kötélből font ostorral, kiverte a templomból az árusokat és a kereskedőket. (Jn 2, 13-25) Jézus ragaszkodott ahhoz, hogy a Jeruzsálemi templom az imádság háza legyen, ne pedig a kereskedésnek, és a nyerészkedésnek a háza… Ez a tevékenység, ami Jézus haragját kiváltotta, elvileg azt a célt szolgálta, hogy a Jeruzsálembe érkező zarándokok, az áldozatbemutatáshoz szükséges állatokat a helyszínen tudják megvásárolni, és az ehhez szükséges pénzváltásokat is ott tudják lebonyolítani. Azonban ebből kialakult egy olyan gyakorlat, amelynek már semmi köze nem volt az imádsághoz. Jézus ezért ragadott kötelet… Az az érzésem, hogy Jézus sok esetben ma is kötelet ragadna, amikor az Isten házában, a templomban olyan gyakorlat alakul ki, amely méltatlan Isten házához, és a Szentmiséhez. Nagyon sok olyan jelenség van, amely nyílt, vagy burkolt hitehagyás jelének tekinthető. Ilyenek például a profanizációk: amikor Szentmisén olyan gesztusok, szavak, zene, vagy egyenesen tánc jelenik meg, amelynek semmi köze a Szentmiséhez. Méltatlan és botrányos az ilyen gyakorlat. Ilyenek például az úgynevezett „bohócmisék”, amilyeneket idén is tartottak több helyen is, a farsangi időszakban, Európa nyugati felén… De arra is van szomorú példa, hogy a homoszexuális propaganda jelent meg a templomban, erőszakos módon, sőt sátáni elemekkel is átszőve, mint például nemrég a New York-i Szent Patrik székesegyházban. Január 25-én ott még a kiváló ördögűző pap, Chad Ripperger atya tartott előadást az ördögűzésről, majd februárban ugyanott, egy homoszexuális aktivistának volt olyan botrányos temetése, amely a gonoszságnak, és a bűnnek teljesen nyílt ünnepléséig fajult. Kegyeletről, méltóságról szó sem volt. Egyetlen célja volt ennek a provokatív eseménynek: a templom meggyalázása… Jézus Krisztus Urunk ma is megtisztítja az Egyházat; bár nem kötéllel és ostorral… hallottam olyan elemzést korunk egyházi válságáról, miszerint a mai egyházi válság (ami nem magának a Katolikus Egyháznak a válsága) része egy sajátos megtisztulási folyamatnak. Való igaz, hogy ahol nem Krisztusra, a kősziklára alapoznak, ott kérlelhetetlenül lepusztul, elsorvad, és megszűnik az egyházi közösség, és előbb-utóbb a templomot is lebontják, vagy másra használják… Németországban 2005 óta hatszáz templomot zártak be, és ezek jelentős részét lebontották… Ugyanakkor vannak a megújulásnak bíztató jelei: az igazi keresztény hit iránt egyre több fiatal érdeklődik. Ezért népszerűek a hagyományos Szentmisék, különösen a fiatalok körében. Vannak megtérések! Némely megtérő bűnös élete egészen átalakul; nem egyszer az ilyen megtértnek Isten kegyelméből erősebb hite lesz, mint sok konvencionális kereszténynek, akik számára a templomba járás legfeljebb kegyes hagyomány, nem pedig a Jézus Krisztusra szomjazás elemi erővel való megnyilvánulása… Ma a legtöbb ember arcán nem látszik a szomjúság az Isten arcának a szemlélésére… Vannak, akiknek az arcán pedig pontosan ez látszik: szomjúhozzák az Isten arcának látását! Volt halála előtti egyik utolsó szentáldozását végző nagybeteg, akinek arcán megrendítő szépséggel látszott a boldogság, amikor az Úr testét magához vette. Volt bűnös, aki megrendítő vallomással szabadult meg Krisztus által bűneinek láncától; másnap meghalt… Vannak fiatal házaspárok, akik kisgyermekeikkel jönnek a Szentmisére, és Isten Igéjére szomjas lelkülettel hallgatják Krisztus szavait... Van válság, de van remény is. Hitehagyás korszakát éljük, de sokan éppen most találják meg Krisztust, sokan éppen most találják meg az igaz hitet a Szentháromság Egy-Istenben. Ma túláradt a bűn, de éppen most, éppen ezért: túláradt a kegyelem is! Jézus Krisztus Urunk ma sem hagyta el Egyházát: egyszerre van válság, de ugyanakkor van egy nagyon mély megtisztulás, és megújulás is!  

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus színeváltozása

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma hagyományosan Jézus Krisztus Urunk színeváltozását állítja elénk. Krisztus felment a Tábor hegyére, és ott felragyogtatta Isteni dicsőségét, az előre kiválasztott három apostol, Péter, János, és Jakab előtt. (Mk 9, 2-10) Az Atya szózata hangzott az égből: „Ez az én szeretet Fiam, őt hallgassátok!” Megjelent Mózes és Illés, és beszélgetek Jézussal. A három apostol szívesen maradt volna ott, csináltak volna három sátrat, amit azért vetettek fel, mert az ő gondolkodásukban az Isten jelenlétének szent helye kötődött a sátor képéhez… Ugyanakkor le kellett jönni a hegyről, a ragyogásnak vége volt, és Jézus ott állt, a maga egyszerűségében. Ugyanakkor utalt ez az esemény Jézus Krisztus feltámadására. Ezen elgondolkodtak az apostolok, hogy mit jelenthet: feltámad a halottak közül… Krisztus előbb ragyogott, de utána újra egymaga volt velük… Nem lehet, hogy talán sokszor az hiányzik hit-életünkből, hogy nem látjuk a ragyogást? Hisszük, hogy Jézus jelen van, de olyan egyszerűen van jelen a kenyér színe alatt… Olyan csöndes ez a jelenlét! Sokat mondó segítség, hogy megjelent Jézussal Mózes és Illés, amit úgy szoktak értelmezni, hogy Jézusról tanúságot tett Mózes által a törvény, Illés által a prófétaság. A törvény és a prófétaság: ragyogás által jött. Mózes a lángokban álló hegyen kapta a törvényt, Illés prófétai szava tüzet hozott le az égből; elmondható, hogy a törvény és a prófécia; az Isten dicsőségének a ragyogásával jöttek a világba. Ez lehet a kulcs: hiányzik az életünkből a ragyogás? Ha megtartjuk a törvényt, és a próféták szavát, az elvezet minket a ragyogáshoz: az Isten dicsősége felfénylik életünkben a törvényhez, és a próféták szavához való hűségünk által. Legyen bennünk szeretet! Tartsuk meg Krisztus tanítását, mert az szereti valóban az Urat, aki tanítását megtartja! Krisztus tanítása pedig: beteljesíti a törvényt és a prófétákat. Ezáltal lehet a mi életünkben is ragyogás: felfénylik életünkben az Isten örök Igazságának a ragyogása: Isten örök szeretete: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete! 

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus Urunk győzelme a kísértő felett

Szent Márk evangélista igen tömören írja le Jézus Krisztus Urunk megkísértését. (Mk 1, 12-15) Nem ír arról, hogy három része volt a kísértésnek, hogy a gonosz lélek először arra próbálta rávenni Jézust, hogy változtassa a köveket kenyérré, és úgy csillapítsa éhségét; hogy vesse le magát a templom párkányáról; és hogy leborulva imádja őt… Ez a tömör forma mégis rávilágít két lényeges dologra a kísértésekkel kapcsoltban: arra, hogy „vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki”. Ez az utóbbi mondat egyértelműen utal arra, hogy Jézus az új Ádám, aki a régi Ádámmal ellentétben, győzedelmeskedett a kísértő felett. A bűnbeesés miatt lett a természet idegen az embertől. Olyanná lett a teremtett anyagi világ az ember számára, amelyet fáradtságos munkával lehet élhetővé tenni, és vannak veszélyek a teremtett világban, amelyeket fáradtságos munkával lehet elhárítani. Isten eredeti szándéka szerint azonban nem ilyen lett volna az ember és a természet kapcsolata, hanem teljes harmónia. (Isten ugyanis nem teremtett az ember számára idegen anyagvilágot, hanem a bűn miatt vált a teremtett anyagi világ az ember számára idegenné.) Amikor Jézus győzött a kísértő felett, ez a harmónia jelent meg újra, mintegy jelezve, hogy Jézus az új Ádám, aki saját személyében jóvá tette a régi Ádám elbukását a kísértésben. Ezt jelzi az, hogy „vadállatokkal volt együtt”. Ugyanakkor érdekes a mondat másik fele: „angyalok szolgáltak neki”. A teremtett szellemi lények eredetileg nem voltak gonoszok, Isten csak jó lényeket teremtett. A tisztán szellemi lények feladatai közé tartozott, hogy legyenek a Megtestesült Ige szolgálatára, ugyanakkor – bizonyos értelemben – az ember szolgálatára is. Ezt a szolgálatot tagadták meg a bűnbeesett szellemi lények, és váltak angyalokból, azaz jó szellemi lényekből, egy pillanat alatt gonosz lelkekké, ördögökké, és démonokká, akiknek a sátán a fejedelme. Az a mondat, hogy Jézusnak „angyalok szolgáltak” azt jelzi, hogy az elbukott régi Ádám helyett, az új Ádámot szolgálhatják az Angyalok, az Istenhez hűséges szellemi lények. A régi Ádám bukását, az új Ádám ilyen értelemben is jóvá tette: módot ad az angyaloknak, hogy amely szolgálatot a régi Ádámnak nem tudtak megtenni, annak elbukása miatt, most megtehetik az új Ádámnak. Az, hogy Jézus Krisztusnak szolgálnak az angyalok, azt is jelenti, hogy nekünk is szolgálnak, akikben a szentségek által jelen van a bennünk is élő Krisztus. Segítenek minket a  helytállásban, hogy a kísértéseknek ellenálljunk, ugyanakkor bűnbánatra is indítanak minket, elvezetnek minket Istenhez. Kérjük a szent angyalok segítségét, és ők örömmel fognak nekünk szolgálni, az örök üdvösségre jutás útján.

Zámbó Károly atya

Krisztus a tisztulást akarja

Az évközi 6. vasárnap evangéliumában arról olvashattunk, hogy Jézus megtisztítja a leprást. (Mk 1, 40-45) A leprás kérleli Jézust: „Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem!” Jézus pedig mondja: „Akarom! Tisztulj meg!” Leprájától azonnal megtisztult. Jézus megparancsolta neki, hogy ne szóljon senkinek erről. De ő hirdette megtisztulását. Ez egy gyógyító csoda volt. A csodás gyógyulások mindig arra a mélyebb értelmű gyógyulásra hívják fel a figyelmet, amely Jézus által végbemegy bennünk. Jézus által, az Ő keresztáldozata által gyógyulunk meg a bűn és a halál sebzettségétől. Hogyan gyógyulunk a bűnből és a halálból? Úgy, hogy keresztségünk által Krisztusban élünk, és halálunk „Agonia Christiana” lesz. Szenvedésünket és halálunkat, Krisztus szenvedéséhez és kereszthalálához tudjuk kapcsolni. Krisztus harmadnapon feltámadott, mi pedig az utolsó napon fogunk feltámadni, Krisztus feltámadásából részesedve. Hogyan gyógyul bennünk a halál mérge? Úgy, hogy örök életünk teljes folyamatában a feltámadott élet felé megyünk. A feltámadás után, már a megújult életben begyógyul bennünk a halál sebzettsége. Ezért életünk legfontosabb döntése, hogy igent mondjunk Krisztusra! Így lehet számunkra boldog az élet teljessége, amely a feltámadás után lesz osztályrészünk. Ezért amikor Krisztust követjük, amikor Isten parancsait megtartjuk, akkor nem csak halálunk órájára készülünk, és nem is csak arra az ítéletre, amelyet Krisztus mind ki egész életünk felett, hanem a feltámadásunk utáni örök életünkre is készülünk, hogy ez az örök élet boldog legyen! Krisztus erre akar minket vezetni. Ez az a végső, és örök megtisztulás, amire Krisztus vezetni akar minket: a feltámadás utáni, boldog örök élet. Az evangéliumban leírt csoda, Jézus csodás gyógyítása, ezt a boldog örök életre vezető megtisztulást jelzi előre. A kisebb, de természetfeletti erejében nyilvánvaló jel, egy nagyobb, de jelenleg még nem látható valóságot jelez. Ennek alapján azt lehet mondani: ahogy Jézus Krisztusnak volt ereje ahhoz, hogy a leprást csodásan meggyógyítsa, úgy van ereje ahhoz is, hogy minket, a bűn és a halál örök romlásától meggyógyítson. Jézus Krisztus akarta a leprás megtisztulását. Éppen így akarja a mi megtisztulásunkat, a mi gyógyulásunkat. Forduljunk bizalommal Krisztushoz, akinek a szava nekünk is szól: „Akarom! Tisztulj meg!”    

Zámbó Károly atya

Gyógyulás Krisztusban

Az evangéliumban arról hallhattunk az évközi idő 5. vasárnapján, hogy Jézus meggyógyította Péter anyósát. (Mk 1, 29-39) Péter anyósa lázas betegen feküdt, majd Jézus megfogta a kezét, és elhagyta a láz, és szolgált Jézusnak. Ugyanakkor Jézus sok más beteget is meggyógyított, és ördögöket űzött. Híre elkezdett terjedni, és özönlöttek hozzá az emberek. Mit is jelent a gyógyulás? Gyógyulás egy betegség elmúlása, vagy átvitt értelemben, valamilyen megkötözöttségtől való szabadulás. Gyógyulásra kifejezetten az embernek van lehetősége. Az angyalok számára nincs gyógyulás, mert nincs testük, tisztán szellemi lények. Teremtettségük pillanatában döntöttek Isten mellett, és üdvözültek, vagy döntöttek Isten ellen, és elkárhoztak. A bukott angyalok, az elkárhozott szellemi lények, akiket ördögöknek, démonoknak nevezünk, hierarchikus rendben élnek, fejedelmük a sátán, másnéven a gonosz lélek. Az ő számukra nincs bocsánat, és nincs gyógyulás. Az ember számára azonban van gyógyulás, és van bocsánat. Földi élete utolsó pillanatáig, az ember megtérhet, üdvözülhet. Mivel az ember élete folyamat, nem egyszerre éli örök sorsát, ezért a bűnbeesett ember számára Isten felkínálja az üdvösséget Krisztusban. Ezért van gyógyulás is Krisztusban. A bűn révén jött a nyomorúság, betegség, halál. Miért kellett jönnie a halálnak a bűnbeesés után? Azért, mert ha a bűnbeesett állapotban az ember megmaradt volna addigi épségében, elfeledkezett volna Istenről. A halál és a szenvedés a bűn miatt van: gyógyszer, amely gyógyítja az Istentől való elszakadást. Krisztus értünk szenvedett, és szenvedéseinkben csatlakozhatunk az értünk szenvedő Krisztushoz. Ezáltal gyógyulhatunk Krisztusban élve. Amikor Krisztus gyógyított, gyógyító csodákat tett, akkor ezt a mélyebb gyógyulást jelenítette meg. Éljünk Krisztusban, gyógyuljunk benne és általa. Szenvedéseinket pedig viseljük Krisztus keresztjéhez csatlakozva, felajánlva üdvösségünkért, és bűneink bocsánatáért.    

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Jézus Krisztus Urunk ördögöt űzött a zsinagógában

A vasárnapi evangéliumban azt olvashatjuk, hogy Jézus Krisztus Urunk a kafarnaumi zsinagógában ördögöt űzött. (Mk 1, 21-28) Az evangéliumi részlet tanulsága röviden megfogalmazva ez: Jézus Krisztusnak hatalma van a tisztátalan lelkek felett. Ugyanakkor az is érdekes, amit a tisztátalan lélek mond Jézusnak: „tudom ki vagy: az Isten Szentje”. Nem tudjuk pontosan, hogy a gonosz lelkeknek milyen tudásuk van Jézus Krisztusról. De azt érzékelte ez a tisztátalan lélek, hogy Jézus valami egészen különleges módon tartozik Istenhez. Az hogy „Szent”, az ószövetségben kizárólag Istenre volt értendő. „Legyetek szentek, mert én, a ti Uratok Szent vagyok” – mondja Isten kinyilatkoztatott szava. Jézus kiűzi a tisztátalan lelket, olyan erővel, hogy akik látják ezt az eseményt, elámulnak Jézus hatalmán. Ez utal arra, hogy Jézus Krisztusban az Isten erejének olyan megnyilvánulása jelent meg, amely minden addigi kategóriát hatalmas mértékben felülmúl. Ez a csoda olyan hatalmas jel volt, ami igazolta Jézus tanítását. Hiszen Jézus Krisztus Urunk önmagáról szóló beszéde, amikor a mennyei Atyával való egységét feltárta, amikor önmagát az „élet kenyerének” nevezte, amikor Emberfiának nevezte magát, és sorolhatnánk… „kemény beszédnek” tűnhetett volna, és sokak számára annak is tűnt. De azon kevesek, akik nem hagyták el Jézust, azért nem hagyhatták el, mert a csodáknak, az ördögűzéseknek az ereje ott lebegett a szemük előtt: ezt csak Isten cselekedhette…Később ebből kiindulva, a Szentlélektől megvilágosítva megértették: Jézus Krisztus az Atyával egylényegű Isten. Krisztusnak ma is ördögűző hatalma van. Minden szentségben jelen van Krisztus, és kizárja a gonosz lélek jelenlétét. A keresztség ezért megtöri a gonosz lélek hatalmát, de a bűnbánat szentsége, a szentgyónás is, és a méltó módon végzett szentáldozás is. Az Egyház ezzel megbízott papja, ma is végezhet ördögűzést, ami azonban szentelmény. Minden egyházmegyében van ezzel megbízott pap. Elsődleges ördögűző hatása azonban a szentségeknek van. Ebben az összefüggésben úgy is lehet nevezni a szentségeket, hogy „szentségi exorcizmus”, míg az ördögűző által végzett szertartás: a szentelményi exorcizmus, ez utóbbira a megszállottság súlyos eseteiben van szükség. Ilyen súlyos esetet olvashattunk az evangéliumban, amikor a tisztátalan lélek hatalmába kerítette a megszállott embert. Amikor az Egyház, az erre a feladatra kijelölt pap által ördögűzést végez, ebben is folytatja Krisztus küldetését. Krisztus Urunk ugyanis Úr a gonosz lélek, és minden tisztátalan lélek felett. A mennyei Atya Jézus Krisztus Urunkat mindenek felett megdicsőítette, és minden teremtményt Őneki vette alá. Igen, a Fiúnak van alávetve a teremtett világ, a Fiú kapta a teremtést mennyegzős ajándékul a mennyei Atyától, ezért az egész teremtett világ küldetése az, hogy részt vegyen a Fiú megdicsőítésében.    

Zámbó Károly atya

Isten országa közel van!

Az évközi 3. vasárnap evangéliuma azzal kezdődik, hogy Keresztelő Szent Jánost elfogták, bebörtönözték, és nemsokára kivégzik. (Mk 1, 14-20) Keresztelő Szent János ugyanis bátor volt, aki rendíthetetlen lélekkel tett tanúságot az Igazságról. Amilyen bátran rámutatott Jézus Krisztusra, mint az Isten bárányára, ugyanolyan bátran és határozottan helytelenítette Heródes és Heródiás bűnös kapcsolatát… Ezért Heródes bebörtönöztette, és később ki is végeztette. Az Isten Országa ugyanakkor mégis eljött, Krisztusban. Ennek a fényében Keresztelő Szent János vállalni tudta a vértanúság áldozatát, inkább, minthogy jónak mondja a bűnt. Az Isten Országa mégis növekedett. Krisztus eljött, tanított, meghívta az első tanítványokat: Simont, és testvérét Andrást, majd Jánost, és Jakabot. Közülük, Szent János apostol és evangélista kivételével, mindenki vértanú lett, Krisztusról tanúságot téve. Mit tanulhatunk ezektől a kiváló emberektől, akiket Krisztus az emberek halászaivá tett? Mit tanulhatunk Keresztelő Szent Jánostól? Talán leginkább azt, hogy az Isten Országa olyan örömet jelent, amelynek fényében nem sajnálták meghozni életük áldozatát. Életük áldozata az volt, hogy követték Krisztust, mindent otthagyva. Tudtak mindent elhagyni Krisztusért, végül Krisztus igazsága mellett tudták a vérüket is kiontani. Tőlünk talán már nem ezt követeli meg Krisztus. Ágoston atya, amikor a vértanúkról beszélt, mindig barátságos mosolygással tette hozzá, hogy a mi fő megpróbáltatásunk talán nem a vértanúság lesz, de ugyanakkor a mindennapok megpróbáltatásait viselni sem könnyű! Igen, a mindennapok megpróbáltatásait is felajánlhatjuk áldozatként. Ebben tudnak segíteni minket az apostolok, és Keresztelő Szent János, hogy ahogyan ők meghozták áldozatukat, mi is meg tudjuk hozni a magunk áldozatát, és ezáltal növekedjünk Krisztus tanúságtételében, és növekedjen bennünk az Isten Országa.       

Zámbó Károly atya

Sorsdöntő találkozás Krisztussal

Amikor azt olvassuk az evangéliumban, hogy Keresztelő Szent János szavára követte Krisztust a két tanítvány, belegondolhatunk, hogy ez milyen hirtelen indíttatás volt. (Jn 1, 35-42) Keresztelő Szent János, Jézust meglátva ezt mondta: „Íme, az Isten Báránya!” A tanítványok meghallva ezeket a szavakat, követték Jézust. Egy pillanat volt, és sorsdöntő volt az a pillanat… Mi talán félünk a pillanatoktól? Talán aggódunk, hogy egy pillanat alatt megváltozik az életünk? Elég egy rossz lépés, és máris: hetekre, hónapokra, vagy talán egész életre szólóan, megváltozhat számunkra élet… Vagy elég egy rossz döntés, egy rosszkor kimondott szó, és megpecsételheti további sorsunkat… A pillanatok aggodalma azonban Isten örök tervében feloldódik: a kegyelem pillanatai is meghatározók, és múlhatatlanul azok. Ha valamire fel tudunk készülni hosszabb ideig, a sorsdöntő momentum akkor is egy pillanat lesz. A teljes, az Istenbe kapaszkodó szeretet, azonban kiűzi a félelmet! Az Isten szeretetében elmélyülő lélek számára a pillanatok nem veszedelmes sors-fordulatok, hanem olyan örömteli események, amelyek az örök üdvösséget hozzák közelebb. Pillanat volt, amikor megfogantunk édesanyánk méhében, és a Teremtő Isten megteremtette lelkünket, énünket(!), a semmiből… Pillanat volt, amikor elnyertük a keresztséget, és Isten gyermekei lettünk. De Isten szeretetében élve a halál pillanata is annyit jelent, hogy az evilági élet fájáról lehulló lélek, Isten tenyerébe hullik, és beteljesedik abban a szeretetben, akiben itt a földön is növekedett, aki maga Krisztus… Keresztelő Szent János mondja: „Íme, az Isten Báránya!” Ezen a ponton eszünkbe juthat Ábrahám áldozata, amikor a fiát, Izsákot vitte a hegyre, abban a tudatban, hogy fel kell áldoznia, azonban Isten nem ezt akarta. Amikor Izsák kérdezte Ábrahámot, hogy hol van az egészen elégő áldozat, a bárány amit majd feláldoznak, akkor Ábrahám azt felelte, hogy majd Isten gondoskodik egészen elégő áldozatról… Egy kos fennakadt a bozótban, és Ábrahám azt áldozhatta fel a fia helyett. Ez a kos Krisztus előképe, aki a kereszten egészen elégő áldozat lett, hiszen a szeretet tüzétől égett el egészen, önmagát felajánlva áldozatként… Ugyanakkor a kos a bozótban akadt fel, és ez a bozót lehet előképe a töviskoszorúnak, amellyel Krisztust megkoronázták a katonák a gúnyolódás szándékával… Azonban ez titokzatos módon beteljesítette Ábrahám áldozatát… Az égő csipkebokor, ami tövisbokor, szintén előre jelzi Krisztust, akit tövissel koronáztak meg, és aki Isten jelenlétét hordozza önmagában, ahogyan az égő csipkebokor is, titokzatosan Isten jelenlétét hordozta. A tűz utal Isten jelenlétére, és a Szentlélek lángnyelvek formájában jött el pünkösdkor, Krisztus a kereszten pedig kilehelte lelkét, és ez a Lélek: a Szentlélek… Isten gondoskodott egészen elégő áldozatról; Keresztelő Szent János pedig azt mondta: „Íme az Isten Báránya!” Követte Krisztust a két tanítvány. András elhívta testvérét Simont, akinek Jézus a Péter nevet adta. Követték Krisztust egész életükben, és tanúságot tettek róla. Minket is indítson arra András és Péter példája, hogy kövessük Krisztust, és állhatatos kitartással, maradjunk meg Krisztus követésében!

Zámbó Károly atya

Követték a fényt, és megtalálták a Világ Világosságát

A mi Urunk Jézus Krisztus születése elrejtetten történt. Elrejtetten a világ hatalmasai előtt. Ugyanakkor mégis, egy olyan korszakban született Jézus Krisztus Urunk, amikor a Messiás várásának a feszültségében élt Izrael, de bizonyos értelemben a világ is. A világ hatalmasai érezték, hogy valami hiányzik a világból. Talán éppen ez a hiány-érzés késztette a császárt arra, hogy népszámlálást tartson… Ezért kellett Józsefnek, és Máriának Betlehembe menni. Az volt ugyanis a népszámlálás módja, hogy minden férfit a szülőhelyén írtak össze, és Szent József Betlehemben született. Ugyanakkor hallottuk Vízkereszt ünnepi evangéliumában, amely idézi Mikeás prófétát, hogy a Messiás Betlehemben fog megszületni. (Mt 2,1-12) Honnan tudta előre a próféta? Persze, Betlehem annyit jelent, hogy „kenyér háza”… de a népszámlálás, és ez a császári rendelet, hogy a szülővárosba kell visszamenni, és az, hogy Szűz Mária jegyese Szent József, éppen Betlehemben született, talán véletlennek tűnő egybeesések… Mikeás próféta Krisztus előtt 725 és 700 között élt és tanított. Mikeás Móresetben született… Móreset 40 kilométerre van északra Jeruzsálemtől. Nagyon kedves kisváros, kis erőddel. De ez a 40 kilométernyi távolság azt jelenti, hogy Móreset már az északi országrészben van, még Názárettől is északabbra. Ugyanakkor Betlehem 8 kilométerre van Jeruzsálemtől, de a déli irányba. Szent Józsefnek, az áldott állapotban lévő Szűz Máriával 48 kilométernyi távolságot kellett gyalogolni Betlehemig. Hét évszázaddal Krisztus előtt, tehát egy próféta megjövendölte, hogy a Messiás Betlehemben születik majd meg, és erről mindenki tudott, de az idejét nem tudták. Mégis: ebbe belegondolni bizonyossággal ragyogja be hitünk igazságát. Belegondolhatunk, hogy Jézus Krisztus Urunk születésének helyét, látszólag mennyi véletlen határozta meg. A császár által elrendelt népszámlálás, Szent József betlehemi származása… és hogy pont akkor született Jézus, amikor ott voltak! A mindenható Isten sokszor olyan emberek cselekedeteivel irányít, akik nem is tudják, hogy Isten akarata szerint cselekednek, és hogy Isten, egy magasabb tervében felhasználja a tettüket arra, amire ők nem is gondoltak volna. Hiszen gondolta volna-e Augusztus császár, amikor elrendelte ilyen módon a népszámlálást, hogy ez titokzatosan része az Isten tervének? Vízkeresztkor arról emlékezik meg az evangélium, hogy bölcsek jöttek napkeletről. Kik lehettek ők? Csillagtudósok, akik az égi fényeket figyelték? Vagy maguk is királyok voltak? A hagyomány Gáspár, Menyhért, és Boldizsár néven emlegeti őket, az evangéliumban azonban még a számuk sincs leírva. Tekintélyes, és művelt emberek voltak. Ha valóban királyok voltak, méltán voltak azok, mert a műveltség, és a tanulásra mindig nyitott szorgalom tehet érdemessé egy embert arra, hogy valamilyen értelemben hatalma legyen egy közösségen belül, vagy befolyása legyen, és ezt felelősen tudja gyakorolni. A csillagászok azóta kimutatták, hogy akkor, amikor Jézus feltételezett születési ideje volt, egy üstökös, nagy fénycsóvával végig vonult az égbolton, és hónapokig lehetett látni éjszakánként. Ez a jelenség tűnhetett fel ezeknek a különlegesen művelt, kiváló embereknek. De honnan tudták ebből, hogy egy király fog megszületni Izraelben? És ha ez a király a zsidók királya lesz, akkor nekik miért van közük hozzá? Miből gondolhatták, hogy olyasvalaki lesz a megszületett király, aki az egész világot, sőt az egész történelmet valamilyen módon összefogja? Ez a – hagyomány szerint – három bölcs, bizonyíték arra, hogy a Messiás az egész világnak jött. Kinyilatkoztatást ők nem kaptak olyan módon mint a zsidók, de fény gyúlt az értelmükben, és ezzel a fényességgel követték az égi fényt, és eljutottak a világ világosságához, az újszülött Jézus Krisztushoz. Tudták azt, hogy miután átadják hódolatuk jeleit, az aranyat, tömjént, és mirhát, és hazatérnek örömmel és bizakodva, egyszer majd beragyogja Krisztus világossága az ő népeiket is? Ha nem is tudták volna ezt megfogalmazni, igazságot kereső értelmük fényénél bizonyára sejtették. Egyet azonban biztosan tudtak: hogy azért mennek Betlehembe, hogy az újszülött király előtt hódoljanak. Mi ezt tanulhatjuk meg leginkább a napkeleti bölcsektől; hogy legfőbb vágyunk legyen: Jézus Krisztus előtt hódolni. Hogy értelmünk, akaratunk, és egész életünk végső harmóniába csengése, legyen hódolat a világmindenség királya és Megváltója: Jézus Krisztus Urunk előtt!

Zámbó Károly atya

Krisztusunk megszabadít!

Gondolatok Szent Család vasárnapjára

Jézus Krisztus Urunk, aki Betlehemben megszületett, meghozta nekünk a szabadulást. Persze, a szabadulást nekünk is akarni kell. De hogyan tudjuk akarni? Talán nem is tudjuk hogy miért, és milyen szabadulásra van szükségünk… Ezért kellenek a szentek: hogy segítségükkel, és példájukkal Krisztushoz vezessenek minket. Talán nem katolikus testvéreink nem értik, hogy miért van szükség a szentek közbenjárására, és tiszteletére… Hát nem elég Krisztushoz tartozni? Ha ezt kérdezik, akkor válaszoljuk rá örömmel: pontosan abban tudnak segíteni a szentek, hogy Krisztushoz tartozzunk! Kiléptem a gyóntató székből: megszabadultam! A Szentmise végén a pap bejelentette: ma Boldog Brenner János emléknapja van… Igen ő segített, hogy fárasztó napom után, még elvégezzem a Szentgyónást… Boldog Brenner János két évig működött papként. Zsidára hívták beteghez, útközben meggyilkolták. Vértanú lett, mert Krisztushoz tartozott, és Krisztust szolgálva halt meg. Azért ölték meg, mert Krisztusnak szolgált… Két évig működött, én húsz éve vagyok pap, de Brenner János, Krisztushoz tartozása miatt, tud nekem is segíteni! Krisztus megszületett Betlehemben: családba. Szűz Mária szülte. Szűz Mária szeplőtelen jegyese pedig Szent József volt… Szűz Mária mellett szűzen élt ő is… miért tudta ezt megtenni? Mert a bűntelen, kegyelemmel teljes, szeplőtelen Szűz Mária mellett, és Krisztus születése után Krisztussal is: a szeretetet élte, szeretetben élt… Maga Szent József nem volt kegyelemmel teljes, de Jézus és Mária mellett megszentelődött. József nevelte Krisztust, de Krisztus megszentelte Józsefet. Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy amikor a Szent Ostyát kezemben tartom, ilyen lehetett, amikor Szent József az Úr Jézust tartotta a kezében. Talán azért is érzem ezt így, mert második keresztnevem: József… Szent József el tud minket vezetni Krisztushoz, mert Krisztussal élt, és Krisztus által megszentelődött. A Szent Család élete csendes volt. Sok munka, kevés beszéd, de mindenek felett szeretet. Szűz Mária és Szent József: vezessetek minket Krisztushoz, mert nála szabadulást találunk.

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus a szabadító!

Jézus Krisztus születése örömhír volt. De ezt az örömhírt csak a tisztaszívű, és tiszta lelkű emberek értették meg. A bölcsek és okosak elől el lett rejtve a titok, hogy a Messiás megszületett.  A pásztoroknak azonban elmondja az angyal, hogy megszületett a Messiás Betlehemben.(Lk 2, 1-14) Szabadítónak született Krisztus. De miért tud megszabadítani? Mert az Istentől jött. De nem úgy jött az Istentől, mint egy próféta, hanem úgy, hogy mindenestől az Istenben van, és benne van az Isten. Krisztus valóban megszabadít. A szabadulást csak az tudja igazán értékelni, aki rádöbbent arra, hogy rab. Persze, a rabság sokféle lehet. Lehet valaki börtönben, internálótáborban. Lehet valaki egy szenvedély rabja… Krisztus elsősorban nem ezekből a rabságokból szabadít meg, hanem egy sokkal súlyosabb rabságból, egy olyan rabságból amely összefüggésben lehet sok esetben a börtönnel, és a szenvedélyekkel is… A sátán, és ördögök, démonok rabságából tud Krisztus kiszabadítani minket. Ebbe a rabságba a bűn által kerülhetünk. A bűnbánatban, annak objektív szentségi megnyilvánulásában, a gyónásban, és a szentségi feloldozásban azonban Krisztus elvágja azokat a láncokat, amelyekkel megkötöttek voltunk. Börtönben lenni súlyos megpróbáltatás, különösen ha valaki ártatlan… A szabadulást átélni annak, aki azelőtt ártatlanként bebörtönzött rab volt, leírhatatlan… Mindszenty József bíboros, akkor ismerte meg ezt az érzést, amikor 1956-ban a rétsági honvédek kiszabadították… Egy kiváló író novellájában olvastam, ahogy felidézi emlékeit arról, miként élte át, ahogy édesapja hazajött a fogságból 1956 után… A forradalom leverése után édesapját elvitték, de aztán mégis kiengedték, talán 1957 januárjában… Még állt a karácsonyfa, és – ahogy leírja író barátom -, mikor édesanyja beengedett egy elgyötört szakállas férfit, percek teltek el, mire a gyermekek felismerték az elgyötört idegenben édesapjukat… A gonosz lélek fogságából szabadulni sok esetben még drámaibb… Egy öregek otthonában lakó férfit többször is emlegettek, akit talán jó lenne meggyóntatni, de erre nem hajlandó. Persze mondtam, hogy nem kell erőltetni, majd ha úgy gondolja, hogy elvégzi, akkor bemegyek hozzá. Nem sokkal később, nem nála voltam, de a lelkigondozásban segítő munkatárs rábeszélésére, gondoltam hogy bemegyek hozzá, azonban a küszöbnél beljebb nem jutottam. Amint megtudta, hogy pap vagyok, és miért jöttem, hűvösen, ridegen visszautasított, mondván, hogy neki fájdalmai vannak, ő ilyen dolgokkal nem tud foglalkozni. Az arca olyan keménynek látszott, mintha kőből lett volna. Talán egy-két héttel később ismét ott voltam, egy másik betegnél. Majd a folyosón éreztem, hogy valaki erőteljesen, mindkét kezével megragadja kezemet: ő volt az, aki korábban elutasított. Most azonban kikerekedett szemekkel rám nézett, és mindkét szót igen nagy hangsúllyal, lassan kiejtve, szinte hangosan azt mondta: rab… vagyok… Erre mondtam: velem van az Úr Jézus Krisztus, aki azért jött, hogy kiszabadítsa Önt a rabságból… Zokogva tartott bűnbánatot, feloldoztam, megáldoztattam, betegek kenetében is részesítettem. Utána azt mondta: most vagyok a legboldogabb…Mindennek voltak tanúi, mert ez ott a folyosón volt, ahol asztaloknál, székeken sokan ültek. Ez estefelé volt, másnap meghalt... Úgy léphette át az örökkévalóság küszöbét, hogy Krisztus megszabadította. Ezeket azért írom, hogy értsük Karácsony jelentőségét: a szabadítónk született meg! 

Zámbó Károly atya

Tanúságtétel a világosságról

Keresztelő Szent Jánosról írja Advent III. vasárnapjának evangéliuma: „Nem ő volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.” Maga János megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” „(…) Köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” (Jn 1, 6-8. 19-28) Ez nem egyszerűen szerénység. Nem egy gesztus, amellyel egy nemes lelkű ember örömmel elismer egy nálánál kiválóbb embert… Sokkal mélyebb dologról van itt szó: az embernek, mint Isten teremtményének a meghódolása, az örök világosság előtt! Keresztelő Szent Jánosnak ez a hódolata, ez a tanúságtétele valahol a mélyben, rokon a mi értelmi belátásunkkal, amikor belátjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk. Az, hogy János kimondja, hogy nem ő a Messiás, mélységesen rokon azzal a mindegyikünk számára nyitott felismeréssel, amikor felismerjük teremtményi mivoltunkat, és mindenestől Istentől függő létünket. János elmondta, hogy nem ő a Messiás, mi pedig elmondhatjuk, hogy nem léteztünk, mielőtt Isten meg nem teremtett minket. Mi nem vagyunk „istenek”, nem is vagyunk részei valamiféle „istenségnek”, vagy „világszellemnek”; amelyek nem léteznek, mivel minden Isten teremtménye, ami Istenen kívül létezik… Descartes „gondolkodom tehát vagyok” eszméje olyan értelemben korrekcióra szorul, hogy a gondolkodás nem lehet a létezés létoka, hanem következménye. Ezért XVI. Benedek pápa korrigálta ezt az elgondolást, amikor így módosította: „vagyok, mert el vagyok gondolva (a Teremtő Isten által)”. Az, hogy meghatározottak vagyunk létünk körülményeiben, nem kell hogy arra késztessen minket, hogy meghatározottságunk kereteit feszegessük, vagy megkíséreljük módosítani. Meghatározottságunk keretei inkább hálával tölthetnek el minket, és hódolattal fordulhatunk ahhoz az Istenhez, aki minket meghatározott. Hiszen azáltal, hogy az Isten létbe hívott minket, kijelölte létünk határait… Ugyanakkor a bűnbeesés, és ősbűn valósága miatt, amely bennünk is tovább él, minket is megsebez, megváltásra szorulunk. (A bűnbeesett ember már feszegette léte kereteit, fellázadva a teremtő Isten ellen, és tette ezt a gonosz lélek ösztönzésére, aki az Isten elleni lázadásban véglegesen elbukott.) Adventben újra átéljük a Messiásra való várakozást. Ebben segítsen minket Keresztelő Szent János példája, aki tanúságtételének legmélyebb értelmében a világ világossága előtt hódolt, amikor önmagát szinte méltatlannak mondta a Messiáshoz. Olyan különbséget mondott ki saját maga, s a Messiás között, amely ember és ember között aligha lehetséges… Ezzel elismerte Keresztelő Szent János, hogy a Messiás mindenestől az Istenhez tartozik, az Istentől jön! Nem úgy, mint egy próféta, hanem egészen másként: az Istenben van, és benne van az Isten!  

Zámbó Károly atya

Tegyétek egyenessé az Úr ösvényeit!

Keresztelő Szent János meglepő kijelentését idézi Advent második vasárnapjának az evangéliuma. (Mk 1, 1-8) Ez a kijelentés, miután meglepett, csodálatba ejtett. Mit is jelent az egyenes ösvény? Mi lenne az egyenes ösvény, amely az Úr ösvénye? Arra gondolok, hogy ez az egyenesség: az egész univerzum, és az egész emberi élet egyenes mivolta. A bűn útjai görbék, és összekuszáltak. Folyton visszatérnek önmagukba, vagy legalábbis azt az illúziót keltik, hogy az életben keringés van, visszatérés van… Pedig nincs: minden pillanat egyedi, az életünk vissza nem térő pillanatok sorozata. Egyszer fogantattunk, egyszer születtünk. Egyszer voltunk gyermekek, majd fiatalok. Egyszer vagyunk középkorúak, majd idősek, végül aggastyánok, és egy pillanat lelkünk átlépése az örökkévalóság kapuján. De egyszer fogunk feltámadni is, mint ahogy Krisztus feltámadott. Egyszer ítéltetünk meg, és egyszer dől el végleg örök sorsunk, az örök üdvösség, vagy az örök kárhozat. Nincs visszatérés, nincs kanyarodás, egyetlen egyenes út van… Isten az egyenes úton járó embert tudja megközelíteni, sőt, az egyenes úton járó emberrel tud együtt haladni. Mivel Isten mindig egyenes úton halad, ha azt akarjuk, hogy lábunk együtt járjon Krisztussal, nekünk is egyenes úton kell járnunk. A kegyelem útjai is egyenesek. Egyszer kereszteltek meg minket, egyszer lettünk bérmálkozók. Vannak szentségek, amelyekből sokszor részesülhetünk… De abból is volt első, és lesz utolsó. Milyen is lesz majd: az utolsó Szentmise, az utolsó szentáldozás, az utolsó gyónás és feloldozás… Éljünk, szeressünk úgy, hogy az Igazsághoz ragaszkodjunk, hogy egyenes utunkat Krisztussal tudjuk járni, és az Út a mennyei Atyához vezessen!   

Zámbó Károly atya

Virrasztás – várakozás Krisztusra

Amikor az evangéliumban Jézus Krisztus Urunk megparancsolja nekünk, hogy virrasszunk, emberi mivoltunknak lényeges vonása kerül előtérbe: az emberi méltóság. (Mk 13, 33-37) Azért az emberi méltóság része a virrasztás és várakozás, mert azt fejezi ki, hogy emberségünk beteljesedése túlmutat a megismert valóság határain. Krisztus olyan beteljesedést ígért, amit nem tudunk elképzelni. Krisztus olyan beteljesedést ígért, amit nem tudunk elgondolni. Nem valamire várakozunk, hanem valakire: magára Krisztusra, akiben emberségünk beteljesedik. Mi emberek, Krisztusban nyerjük el a fogadott gyermekséget. Azért „fogadott” gyermekséget nyerhetünk el, mert a mennyei Atya gyermeke örökké, kezdet nélküli örök születésben: a Fiú. Mi nem lehettünk öröktől fogva gyermekek, mert nem voltunk öröktől fogva. Aki nincs, az nem tud gyermekké lenni sem… A Fiú viszont öröktől fogva van. Ezért létünk, teremtettségünktől fogva, a Fiúban van elgondolva. Ha nem lett volna a bűnbeesés, ha nem lett volna a bűn, talán nem túlzás elgondolni, hogy bizonyos értelemben akkor is rászorultunk volna egyfajta gyógyulásra… A teremtettségünk előtti nem-létünk sebe gyógyult volna az öröktől fogva létező Fiúban. A bűn világa azonban sokkal súlyosabb: nem: nem-lét, hanem Istentől elszakadt lét… Teremtésünk előtti nem-létünkre csak megteremtésünk után, létezőként tudunk ránézni… a bűnre pedig megváltásunk fényében tudunk ránézni. Aki nem jár a megváltás fényében, nem látja a bűnt… aki azonban Krisztus világosságában jár, látja a bűn realitását, de Krisztusban a gyógyulást is megtapasztalja. Ezért Krisztusra várakozni: megfelel az ember legmélyebb méltóságának: annak, hogy a mennyei Atya az öröktől fogva létező, egyszülött Fiában gondolt el minket, és ebben a gondolatban teremtett minket a semmiből. A virrasztva várakozás, kifejezi létünk legmélyebb értelmét: hogy találkozhatunk Krisztussal, és Krisztusban a mennyei Atyával.

Zámbó Károly atya

Krisztus: a szívünkben is Király

Krisztus Király vasárnapján az evangélium arra figyelmeztet minket, hogy ami jót teszünk, azt Krisztussal tesszük, és ami jót nem teszünk meg, hanem megtagadjuk, Krisztustól tagadjuk meg. (Mt 25, 31-46) Ez pedig akkor fog kinyilvánulni számunkra, amikor az utolsó ítéleten megítéltetünk. Miért ez az evangélium Krisztus Király vasárnapján? Azért, mert Krisztus önmagát Királyhoz hasonlítja? Nem csak azért! Hanem azért is, mert Krisztus ott van életünk legmélyén. A lelkiismeretünk mélységéből Ő szól hozzánk. Isten örök Igéjéből részesültünk teremtésünkkor. Isten örök Igéje, aki maga Krisztus; bele van teremtve emberségünk legmélyébe, Őbenne lettünk a mennyei Atya által elgondolva. Őbenne lettünk teremtve. Krisztusban lettünk teremtve, és Ő ezért bennünk is van. Amikor Krisztus szól hozzánk, akkor nem csak kívülről szól, hanem belülről is. Nem csak az értelmünkhöz szól, hanem létünk legmélyéhez, a szívünkhöz is. Ezért is van ez az evangélium Krisztus Király ünnepén. Krisztus nem úgy uralkodik, mint egy földi Király, mint egy evilági uralkodó…. Krisztus bennünk is van, a szívünkben is uralkodik. Ezért amikor jót teszünk, bármelyik embertársunkkal, amikor a szeretetet gyakoroljuk, akkor hódolunk megfelelően a szívünkben is uralkodó Krisztus Király előtt… Amikor bűnt követünk el, a szívünkben is uralkodó Krisztus Királyt tagadjuk meg. Ha Krisztus azonban valóban szelíd, és valóban alázatos, akkor miért kívánja meg, hogy megfelelően hódoljunk előtte? Azért, mert üdvözíteni akar minket. A Krisztus előtti megfelelő hódolat; lényegét, és végső célját tekintve: a mi örök üdvösségünk. A megfelelő hódolat: az a szándék, törekvés, akarat, és erőfeszítés, hogy Krisztus üdvözítő művét be tudjuk fogadni. Krisztus valóban Király, akinek dicsőséges uralkodása váljék nyilvánvalóvá életünkben, imádságunkban és munkánkban, a szeretet gyakorlásában, életünknek az örök Igazsághoz való igazításában, aki maga Krisztus.

Zámbó Károly atya

A legértékesebb talentum

A talentumok adományok: a Teremtő Isten adományai az Ő megdicsőítésére. (Mt 25, 14-30) Úgy gyakoroljuk helyesen a talentumok kamatoztatását, ha Isten megdicsőítését tartjuk szem előtt. Legyen az sok, vagy kevés, lényeg a helyes felhasználás. Leginkább azzal adott talentumot Isten, hogy megteremtett minket úgy, hogy személyek vagyunk, akik képesek a szeretetre. Isten személyes teremtményei vagyunk, akik szabadok. Szabadságunkat arra kaptuk, hogy Isten szeretetét szabadon viszonozzuk. Szabadságunk felelősséggel jár. A jelent, és a jövőt tudjuk alakítani. A múlt viszont tanulságokkal szolgálhat. Meg tudjuk vizsgálni, mint csinálnánk másképp. Fel tudjuk ismerni, mikor követtünk el hibákat, bűnöket. Meg tudjuk gondolni, hogy a jelenben hogyan kerülhetjük el a bűnt, és hogyan tudjuk a jót előmozdítani életünkben. Ebben hathatósan segít a Szűzanya! Ezért van hatalmas jelentősége a rózsafűzér imádságnak. Szűz Máriát mindig kérhetjük, mindig segít. Elsősorban abban segít, hogy hogyan juthatunk el Krisztus Urunkhoz, Krisztus által pedig a mennyei Atyához. Erre kaptuk legértékesebb talentumunkat: hogy a mennyei Atya örök hajlékában, az el nem múló boldog élet részesei legyünk.

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Világítson a lelkünk mécsese!

Jézus Krisztus Urunk tanítása a tíz szűzről arra figyelmeztet minket, hogy mindig legyünk készen arra, hogy az érkező Krisztust fogadjuk. (Mt 25, 1-13) Tíz szűz várta a vőlegényt, öten közülük balgák voltak, öten okosak. A kezükben mécses égett. Az okosaknak volt elég olajuk, a balgáknak azonban kialudt a mécsesük. Amikor megérkezett a vőlegény, éppen a városban voltak olajat venni a mécsesükbe. Azonban a menyegzős ház ajtaja bezárult, és ők nem nyertek bebocsátást. Ez a példabeszéd misztikus értelmű. A vőlegény maga Krisztus. A szűzek, akik várnak a vőlegényre, ők azok az emberek, akiket Isten meghívott az üdvösségre. A vőlegény megérkezésének a pillanata a földi élet vége: ezzel zárul le az érdemszerzés. Az érdemszerzés az az idő, amikor az üdvösségünkért tehetünk. Az égő mécses, a megszentelő kegyelem állapota. Amikor a lelkünk tiszta, ég a mécsesünk. Akik halálos bűnt követnek el, azoknak kialszik a mécsesük: nincsenek készen az üdvösségre. Isten mindenkit üdvözíteni akar. De lelkünk ártatlansága, tisztasága az a mécses, amelynek világítania kell ahhoz, hogy az Isten által, Krisztusban számunkra elkészített üdvösséget be tudjuk fogadni. Vannak, akik halálos bűnben éltek, de idejében bűnbánatot tartottak, és feloldozást nyertek. Ők készen állnak az üdvösségre. Vannak viszont, akik nem hajlandók bűnös életükön változtatni: nekik szól ez a példabeszéd. Krisztus szigorú figyelmeztetése mégis szeretetről tanúskodik: arról az Isteni szándékról, amely minden ember üdvösségére irányul. Arról szól ez a példabeszéd, hogy Isten megadja az üdvösség lehetőségét, azonban ez a lehetőség nem korlátlan. Földi életünk befejezésével lezárul. Imádkozzunk megtérésért, és imádkozzunk lelki megújulásért: hogy minél többen legyenek, akik égő, világító mécsessel várják az Úr Jézus Krisztust. Egy menyegző mindig örömteli. Jézus korában is így volt, ma is így van. Az, hogy Jézus ezt a hasonlatot választja, azt is jelenti, hogy a Krisztussal való találkozás örömteli lesz… az Isten szándéka szerint.

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Jézus a kiszolgáltatottak mellett áll

Jézus Krisztus Urunknak a farizeusokról, és a képmutatókról szóló tanítása arra mutat rá, hogy ő a kiszolgáltatottakkal van együtt, nem azokkal, akik kiszolgáltatottakká tesznek másokat. (Mt 23, 1-12) Jézus sokkal inkább a megvezetettekkel van együtt, nem azokkal, akik megvezetnek másokat. Jézus kemény ítéletet mond a farizeusokra. Farizeusok… akik mások vállára elviselhetetlen terhet raknak, de maguk annak viselésében semmit sem segítenek. Farizeusok… akik jól élnek, tiszteletet követelnek önmaguknak, de nem törekszenek úgy élni, hogy valóban tiszteletre méltók legyenek… Jézus beszéde félelmetesen aktuális. Ma eszeveszett elgondolások mentén, emberek ezreit küldik halálba, vagy nincstelen nyomorúságba, olyanok, akik maguk kényelemből, biztonságból vezényelnek mészárlást. Jézus azonban a kicsinyek, a kiszolgáltatottak mellett áll. Ezért vállalta Ő, aki a Második Isteni Személy, hogy értünk emberekért emberré legyen, és értünk, kiszolgáltatottakért, maga is kiszolgáltatott legyen. Jézus Krisztus Urunk a tiszta, a bűntelen: a bűn súlya alatt roskadozva vitte a keresztet. Kiszolgáltatottak vagyunk? Krisztus annál inkább mellettünk áll! Mások bűneinek elszenvedői vagyunk? Annál inkább Krisztushoz tartozunk, aki tisztán, bűntelen, mégis szenvedett, kizárólag mások bűneiért… Tekintsünk a szenvedő Krisztusra, és szabadulásunkat lássuk meg benne! Tekintsünk a feltámadott, dicsőséges Krisztusra, és örök életünk, örök boldogságunk reménységét lássuk meg benne!    

Zámbó Károly atya

Főparancs – a szeretet

Jézus Krisztus Urunk tanítása, hogy szeretetünknek Isten, és embertársaink felé kell irányulnia. Isten és a felebarát szeretete, a főparancs. (Mt 22, 34-40) Istent imádva szeretjük, felebarátunkat pedig mint saját magunkat. Ezt a sorrendet nem lehet felcserélni. Az imádat teljes hódolat, ráhagyatkozás Istenre. A felebarát szeretete pedig, a másik ember személyének elfogadása. Embertársunkat nem imádhatjuk. Az embertárs, a felebarát iránti szeretet arra irányulhat leginkább, ami a másik ember legelemibb érdeke. A legelemibb érdek pedig, az örök üdvösség elnyerése. Az örök üdvösséget, amelyhez Krisztus Urunk által vezet az út, ezt kell munkálnunk a másik emberért, ha igazán szeretjük. Ezért kell okosan és jól szeretni. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök erről így ír: „Jól kell szeretni. Felebarátunknak teste s lelke van; elsősorban lelkére van tekintetem; nevelem gondolkozását s érzületét, vezetem igazságra, megszerettetem vele az erényt, vigasztalom, meglátogatom s a testi irgalmasság gyakorlatait is végzem. – Senkit sem tartok rossznak, kiről biztosan nem tudom; de mindenkit úgy kezelek, mint aki többé-kevésbé rosszra is hajlandó; mindenkit okosan, kímélettel, óvatosan kezelek.” (Elmélkedések az evangéliumról, 282.d.) Prohászka Ottokár püspök igen megfontoltan gondolkodott a szeretetről. Szeretetre hivatkozva nem adott teret semmilyen igénytelenségnek, vagy féktelen érzelmeknek. Távol állt tőle minden manipulatív ravaszság. Tudta ő, amit mi magyarok régóta tudunk, és olykor fájdalmasan megtapasztalunk: szeretni csak igazságban lehet… Éppen ezért a felebarát iránti szeretetet, bele kell helyezni az Isten iránti szeretetbe. Isten a Szeretet, Krisztus az Igazság. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy Krisztus: az Isten szeretetének az Igazsága. Jézus Krisztus Urunk tökéletesítse szeretetünket! 

Zámbó Károly atya

Érme - Isten képmásával

A vasárnapi evangéliumban arról olvashatunk, és hallhatunk, hogy Jézus Krisztus Urunkat provokálták a farizeusok. (Mt 22, 15-21) „Szabad-e adót fizetni a császárnak?” Ez azért volt provokatív kérdés, mert a zsidók törvénye szerint idegennek, pogánynak, nem szabadott volna adót fizetni. Ugyanakkor Izrael római megszállás alatt volt Jézus korában, és a zsidók súlyos adó fizetésére voltak kényszerítve, ami meghasonlást okozott nekik. Ezt a nyomorult helyzetet használták ki a farizeusok, hogy az egyre népszerűbb Jézust tőrbe csalják. Ha azt mondta volna, hogy szabad adót fizetni, akkor azt lehetett volna mondani a népnek, hogy Jézus az idegen, megszálló hatalom kiszolgálására buzdít. Ha azt válaszolta volna, hogy nem lehet adót fizetni, akkor pedig fel lehetett volna jelenteni a római hatóságnál. Azonban Jézus kibújt a csapdából. Jézus visszakérdezett, amikor egy adópénzt vett a kezébe: „Kinek a képe és a felirata ez?” „A Császáré” - hangzott a válasz. Erre mondta Krisztus: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré - az Istennek pedig ami az Istené.” Jézusnak ez a válasza mélyebb értelemben arra mutat rá, hogy az ember Isten képmása. Az ember maga olyan érme, aki Isten képét hordozza önmagán, ezért Istennek mindegyikünk önmagával tartozik fizetni, azáltal, hogy Isten szeretetét elfogadjuk. Az ember legmélyebb küldetése, hogy felismerje, hogy Isten teremtette a semmiből. Ezután a felismerés után pedig szabadon úgy döntsön az ember, hogy elfogadja Isten szeretetét, és szeretettel válaszoljon rá. Isten szeretetének elfogadása pedig abban áll, hogy elfogadjuk akit küldött. Akit küldött: maga Krisztus. Benne jelen van a mennyei Atya, mert Ő egy a mennyei Atyával. Ugyanakkor még szeretném röviden megközelíteni azt a kérdést, hogy miben áll az ember Isten-képmás mivolta… Ennek legkézenfekvőbb megközelítése az, ha az Isten belső lényegére gondolunk. Isten maga a szeretet, a lényege szerint. Az ember pedig képes szeretetet elfogadni, és szeretni… Éppen ezért, az ember szabad, és ez a szabadság, hozzá tartozik képmás mivoltához. Szeretni ugyanis csak szabadon lehet. Ugyanakkor ennek a szabadságnak félelmetes velejárója az a lehetőség, hogy Isten szeretetét visszautasítsuk. Ugyanakkor mégsem a visszautasításért kaptuk a szabadságot, hanem a szabad elfogadásért. Önmagunk Istennek való felajánlásával fizethetjük meg teremtettségünk adóját, nem kényszerből, hanem szabadon, és szeretetből, a minket szeretetből megteremtő Istennek…  

Zámbó Károly atya

Királyi menyegző

A vasárnapi evangéliumban Jézus egy példabeszédet mond egy királyról, aki menyegzőt rendezett a fiának. (Mt 22, 1-14) A meghívottak nem akartak elmenni a menyegzőre, sőt még a király szolgáit, akik a meghívást elmondták, összeverték, és volt, akit meg is öltek. A király ebben a példabeszédben a mennyei Atyát jelenti, a fiú pedig a második Isteni Személyt, a Fiúistent. Az egész teremtett világ a Fiú számára készített lakoma. Ám a meghívottak megölik a szolgákat. A király ekkor mindenkit meghívott a menyegzőre, ám egyvalaki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Őt kidobatta a menyegzőről… Prohászka Ottokár püspök így értelmezte a példabeszédnek ezt a részét: „A menyegzős házban jók és rosszak vannak; vannak, kiknek nincs menyegzős ruhájuk, nincs ünneplő, örvendező, Istenben erős lelkük. Sajnos, azt látjuk. Mint a száraz fa a májusi erdőben, mint a pásztortűzhely foltja a harmatos réten, s a király álmélkodva kérdi: Hogy jöttél ide be menyegzős lelkület nélkül? Milyen keresztény vagy, ha újjá nem születtél; milyen hívő, ha örvendezni s erősnek lenni meg nem tanultál; milyen katolikus, ha végtelen boldogságod előnyeinek öntudatára nem ébredtél?” Ezért szükséges hogy felismerjük meghívottságunkat a Fiú számára készített menyegzős lakomára. Ugyanakkor az is szükséges, hogy alkalmassá tegyük magunkat a lakomán való részvételre. Ezért szükséges a rendszeres szentgyónást elvégezni, hogy az Isten kegyelme tisztára mosson minket, és ne legyünk híján lelkünk menyegzős ruhájának, a megszentelő kegyelemnek. A megszentelő kegyelemmel felvértezve tudunk igazán örülni annak az örök szeretetnek, amely az Atya és a Fiú örök szeretete, aki maga a Szentlélek. Ettől a szeretettől indíttatva teremtett meg mindannyiunkát a Teremtő Isten, és arra vagyunk hivatva teremtettségünk legmélyebb lényege szerint, hogy ezt a szeretetet elfogadjuk, és ebben éljünk.

Zámbó Károly atya

Magyarok Nagyasszonya

Magyarok Nagyasszonya ünnepének, az ünnep jelentőségének, egyik legnagyobb elismerője Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt. „Meg vagy-e elégedve velünk Úrnőnk?” – kérdezi a nagy püspök, lelkében a Szűzanyához fordulva. A Magyar Nemzet tekintetében pedig aggódva teszi fel a kérdést: „Szellem, ész, munka, erény ezentúl a fegyver; megbírja majd a nemzet karja ezeket is?” Erre az aggódó kérdésre ő maga adja meg a választ: „Ha hisz és szeret, ha téged tisztel, ha erényeidet saját lelkébe oltja: nemcsak hogy megbírja, de már a győzelem koszorúja után nyújtja ki kezét.” Prohászka 1927-ben elhunyt. Megpróbáltatásokkal teli korszakban élt, de halála óta is igen sok küzdelem, válság, nehézség jutott ki a magyar embereknek. Legyen példa a szentéletű püspök: Krisztus Urunk keresztjébe kapaszkodó fegyelme, és a Szűzanyát tisztelő lángoló szeretete legyen példánk. Mire van ma igazán szükségünk? Imádságra, engesztelésre, felajánlásra van szükségünk. Engedjük, hogy életünket bevilágítsa a Szűzanya Szeretetlángja! Legyen a rózsafűzér életünk vezérfonala. Az örvendetes rózsafűzér segítsen minket abban, hogy megértsük, milyen fontos az élet igaz értékeit továbbadni az új generációknak. A fájdalmas rózsafűzér segítsen minket testi-lelki szenvedéseink elviselésében, és a szenvedés felajánlásában. A dicsőséges rózsafűzér pedig tanítson minket vágyódni a végső beteljesedésre, a feltámadott örök életre, és segítsen ez a vágy abban, hogy mindent megtegyünk a lelkünk üdvösségéért. A mennyei örök boldogságban várnak ránk a szent magyarok is, akik már megharcolták a hit és az üdvösség harcát, és ezt tőlünk is elvárják, de segítenek is minket ebben a harcban. Róluk példát véve imádságainkkal, és az erényes életért vívott küzdelmeinkkel, helyezzük mi is magunkat Magyarok Nagyasszonya oltalma alá.

Zámbó Károly atya

Az engedelmes fiú

Amikor az évközi vasárnapi evangéliumokról elmélkedek, sokszor úgy érzem, hogy ezek a példázatok, eligazítások a hétköznapi életben… Korábban örültem ennek az érzésnek, mostanában azonban már fáraszt ez az érzés. Az üdvösség, és a hit nagy kérdéseivel – úgy érzem – szívesebben foglalkoznék, mint a mindennapok erkölcsi eligazításaival, a „hétköznapok bölcsességével”. Azonban ez az érzésem csalódás: érzéseim megcsalatása. Kísértés ez: hiszen ez nem egyszerű bölcselkedés, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus szent tanítása. Tehát ezek nem praktikus tanítások a mindennapokra, hanem az örök üdvösség legmélyebb kérdései. A mai téma: az engedelmesség. Egy apa a két fiát kiküldte a szőlőjébe dolgozni. (Mt 21, 28-32) Az első nem akart kimenni, és ezt meg is mondta apjának, de később megbánta, és mégis kiment. A második fiú pedig elvállalta hogy dolgozik de mégsem ment ki dolgozni. Az egyik fiú a tetteiben volt engedelmes, a másik a szavaiban. Az atyjuk akaratát melyik tette meg? Nyilván az, aki a tetteiben volt engedelmes, aki kiment a szőlőbe dolgozni. Azonban itt nem ez az igazi megkülönböztetés: tett, és szavak…, hanem az idő! Az itt az igazi kérdés, hogy az időbeli folyamat milyen beteljesedés felé halad: milyen beteljesedés felé hajlik a lelkünk örök sorsa; miben véglegesül: engedelmességben, vagy engedetlenségben… Hiszen a jobb lator is üdvözült, már nem tehetett semmit, cselekedni nem tudott, hiszen keresztre volt feszítve, de szavaiban meg tudott térni Krisztushoz. Ez a fő kérdés: merre megy az életünk: az engedelmességbe, vagy az engedelmesség megtagadásába; az üdvösség, vagy a kárhozat irányába? Minden fa; amerre hajlik, arra dől. Krisztus feltámadásának ereje nyilvánuljon meg életünkben, bűnbánatunkban, a bűnbocsánat elnyerésében! Járjunk a feltámadás útján, hogy életünk legyen Krisztusban!      

Zámbó Károly atya

Fotó: Gaiger Péter

Örök Igazság

Amikor a szőlőskert ura az egy órát dolgozó munkásnak is ugyanannyit ad, mint annak, aki egész napon át dolgozott, mi is elcsodálkozunk: nem az lenne az igazságosabb, ha arányos lenne a kifizetés? Az igazság a megállapodásban van: amennyi volt a megállapodás annyi lett a fizetség. (Mt 20, 1-16a) Ez egy példabeszéd, amely bemutatja, hogy Isten gondolatai mennyire mások, mint a mi gondolataink. Miért? Mert mi csak az evilágot látjuk, Isten pedig mindent lát, és mindent tud: Isten teremtőként látja a teremtett világot. Mi csak szeleteket, töredékeket látunk belőle. Mi nem látunk mindent. Ami a szemünkben aránytalan, vagy indokolatlan különbségnek tűnik, az kiegyenlítődik az örökké való Isten színe előtt. Lehet, hogy valaki látszólag többet kapott: több talentumot, több lehetőséget egy adott területen, ugyanakkor lehetséges, hogy ugyanő más vonatkozásban olyan belső küzdelmek között kénytelen élni, hogy akár még úgy is érezheti, hogy kifejezetten nehéz megküzdenie az örök üdvösségéért. Az örök üdvösségért meg kell küzdeni, azért érdemes megküzdeni. Semmi másért nem érdemes annyira küzdeni, mint az örök üdvösségért… A mai kereszténységnek a válsága talán éppen abból fakad, hogy sok vonatkozásban nagyon világiassá lett az életünk… Sokszor érezhetjük úgy, hogy el vagyunk telve a világgal. A vasárnapnak az lenne a jelentősége, hogy abbahagyjuk a munkát, de azért, hogy a Mindenható Istenre figyeljünk! Vasárnap végig kellene gondolni a teremtést, a megváltást, és az utolsó ítéletet. Minden vasárnap komolyan végig kellene gondolni Krisztus Urunk tanítását! Elmélkedjünk az evangéliumról, akár hosszabb részeket is olvassunk el a Szentírásból! Ez a vasárnap éppen a Szentírás vasárnapja. Ez arra kellene hogy indítson minket, hogy a Szentírás ne csak a könyvespolcon legyen, hanem legyen része, és alakítója életünknek! Hetente egy napot imádságnak szentelni, segítene felkészülni arra, amikor majd az egész létünket beölti az imádság. Ez a világ elmúlik, de az Úr dicsérete örökké megmarad! Ha tudnánk az örökkévalóságból ránézni földi életünkre, akkor láthatnánk: amit az Isten ad nekünk, és embertársainknak, a látszólagos különbségek ellenére sem aránytalan, mert mindenkinek a legtöbbet akarja adni: az örök boldogságot.

Zámbó Károly atya

Foto: Papp Tamás

Krisztusban van a megbocsátás

Az évközi 24. vasárnap evangéliumi részlete a megbocsátásról szól. (Mt 18, 21-35) Az evangéliumi részletben Jézus Krisztus Urunk nem egyszerűen megparancsolja a megbocsátást… Nem egyszerűen megparancsolja, hanem egy példázatban rámutat a megbocsátás szükségességének mélyebb okára: arra, hogy Isten előbb bocsátott meg nekünk. Maga Krisztus: az Isten megbocsátása számunkra. Az, hogy a második Isteni Személy emberré lett, ez Isten megbocsátó műve. Ezt magyarázza Jézus a példabeszédben: az úr elengedi a szolga adósságát, de a szolga nem hajlandó elengedni szolgatársa adósságát, amivel neki tartozik… Rámutat ez arra, hogy mi egymásnak szolgatársai vagyunk. Amikor elengedjük embertársaink adósságait, azaz megbocsátunk nekik, azzal mintegy „kiosztjuk” azt a bocsánatot, amit Istentől kaptunk. Ez azt jelenti, hogy nem arra kell gondolnunk elsősorban, hogy „én megbocsátok”, hanem arra, hogy „én bocsánatban részesültem”. Akinek sikerül megbocsátani embertársának, annak magának lesz jobb: könnyebb lesz a lelke. Ez nem könnyű, de ez az üdvösség útja. Jézus példája a megbocsátásra szólít fel minket: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”   

Zámbó Károly atya

Krisztus jelenlétében élünk!

Az évközi 23. vasárnap evangéliumi szakaszát (Mt 18, 15-20) a végéről érdemes megközelíteni. „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Az Ősegyház minden bizonnyal ezt az eukarisztikus közösségre értette, mint Jézus misztikus, de valóságos jelenlétére… Ugyanakkor Jézus Krisztus Urunk, mint az Isten Fia, mindig jelen van. Jelen van azokban, akik őt imádják, akik imádkoznak hozzá, de jelen van az egész teremtett világban. Jézus Krisztusnak nagyon sokféle jelenléte van. Minden megkeresztelt ember sajátosan Krisztus-hordozó is egyben. De a Keresztség által visszanyertünk valamit, ami az emberben kezdetben jelen volt: az Isten örök Igéjének a jelenlétét. Maga Krisztus az Isten örök Igéje. Az embert pedig úgy teremtette meg Isten, hogy az Igéből részesedjen. Hiszen Isten nem teremtett tőle elszakadt embert… A bűn miatt azonban az ember kiszakadt az Istennel való teljes közösségből, és Krisztus Kereszt-áldozata révén részesülhet benne újra. Krisztus tehát jelen van bennünk, és amikor többen együtt vagyunk, ott van közöttünk… Ilyen értelemben lehet gyakorolni a testvéri figyelmeztetést. Ez az Egyházon belüli közösségre vonatkozik… Amikor valaki az örök Igazság és szeretet útjáról letérni látszik, vagy az a veszély fenyegeti, akkor lehet szeretettel figyelmeztetni. Azonban valóban nagyon fontos, hogy ennek tényleg szeretetben kell történnie. Pontosabban: tisztelettel, szeretettel, a megfelelő időben és helyen, megfelelő módon lehet valakit figyelmeztetni. Ennek a négy feltételnek mindenképp érvényesülnie kell. Ha nem érvényesül ez a négy feltétel, akkor még a jó szándékú, adott esetben igaz kritika is rombolhat. Az Egyházban nincs olyan probléma, amit ne lehetne szóbahozni, vagy amiről ne lehetne beszélni, vagy akár helyreigazítást, korrekciót tenni, vagy kérni… De a megfelelő módnak, időnek, tiszteletnek, és szeretetnek mindig meg kell lennie, mert ha nincs meg bármelyik, a korrekció nem érhet célt, csak további rombolást kockáztat. Éljünk mindig Krisztus jelenlétében: akkor nyitottak leszünk az örök Igazságra, aki maga Krisztus!          

Zámbó Károly atya

Magasság és mélység

Az előző vasárnap evangéliumában hallhattunk arról a nagyszerű kinyilatkoztatásról, amit Péter kapott a mennyei Atyától. „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Ez a kinyilatkoztatás végtelen mélysége, és egyúttal a legnagyobb magassága annak, amit Isten kegyelme az értelmével Isten felé nyitott ember lelkének megadhat: annak a belátása, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Ez magában foglalja azt, hogy mindennek, magának a létnek: Krisztus az értelme. A mi életünknek pedig az adhatja meg az értelmét, ha átadjuk magunkat Krisztusnak. Péter nagyszerű kinyilatkoztatást kapott a mennyei Atyától. De ezt a legmélyebb önátadást Krisztusnak, még nem tudta megvalósítani. Ez lehetett oka bukásának, amelyről a vasárnapi evangélium beszámol, az évközi 22. vasárnapon. (Mt 16, 21-27/A évben/) Péter a kinyilatkoztatás magassága után, a megkísértettség, és a kísértésben való elbukás mélységébe hullott vissza. Miután Péter megvallotta, hogy Jézus az Isten Fia, Jézus a szenvedéséről, és haláláról kezdett beszélni az apostoloknak. Ekkor Péter félrevonta, és ezt mondta neki: „Isten ments Uram! Ez nem történhet veled!” Jézus azonban ezt válaszolta erre Péternek: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!” Péter elbukásának oka az volt, hogy emberi módon kezdett gondolkodni. Pontosabban: arról kezdett emberi módon gondolkodni, ami az Isten ügye! Ez az elbukás minket is megkísért. Ezért nem lehet emberi módon gondolkodni az Egyház ügyeit illetően sem. Az emberi gondolkodásra válaszul Jézus nem az mondja Péternek, hogy „Megállj! Emberi módon gondolkodsz! Ez itt nem helyes!” Jézus ennél tovább megy, és azt mondja Péternek: „Távozz tőlem, sátán!” Micsoda kontraszt ez! Jézus ezt az előbb még megdicsért Péternek mondja, aki boldog lehetett a mennyei Atya kinyilatkoztatásától… Ez arra figyelmeztet minket is, hogy az Isten ügyeit érintő emberi gondolkodás valójában nem emberi, hanem ördögi… Amikor Isten dolgairól, a kinyilatkoztatásról, az üdvtörténetről, a kereszténység jövőjéről, elkezdünk olyan „igazán logikosan, humánusan, emberközpontúan” gondolkodni, az valójának ördögi… Erre figyelmeztet Jézus a mai evangéliumban. Ezért engedte Pétert újra elbukni, még a nagyszerű kinyilatkoztatás után is, hogy ezzel minket is figyelmeztessen: ha emberileg gondolkodunk az üdvösségről, az örök életről, a Szentségekről, egyszóval arról, ami Isten ügye: valójában ördögi módon gondolkodunk, mert a gonosz lélek logikája érvényesül gondolkodásunkban, az Isten értelmet megvilágosító kegyelme helyett. Az emberiség nagy felemelkedéseit nagy elbukás követte. Erről szól a vízözön története, és Bábel története. Az emberiség majdnem „naggyá” lett: de nem az Isten szerint, nem az Istenben élve: ezért a bűnben, a gőgben növekedett. Isten pedig engedte elpusztulni az így létrejött civilizációt. A vízözönnél csak Noé és családja menekült meg, a Bábel leomlásánál pedig megszűnt az emberiség egysége. Ezért nem ígér semmi jót a mai világ globális „felemelkedése” sem: az emberiség megint hatalmas eredményeket ér el: de az Istent elhagyja, ezért ennek a vége is – minden bizonnyal - hatalmas bukás lesz. A kereszténység nagy kísértése ma, hogy erre az álhumanista felemelkedési kísérletre figyeljen, ami bukásra van ítélve, mert nem az Isten elgondolása érvényesül benne, vagy Krisztusra figyelve a megtérés útját járja: a szűkebb ösvényt, amely az üdvösségre vezet… Péter végül valóban megtért Krisztushoz, miután Krisztus felemelte őt ebből az elbukásból, és az ezután következő elbukásokból is. Miért egy ennyiszer elbukott ember lett az Egyház sziklaalapja? Talán pont azért, hogy láthassuk: a kereszténység nem emberi erőből áll fenn, hanem Krisztus kegyelméből.       

Zámbó Károly atya

Krisztus: Az Isten Fia

Ez a Hitvallás hangzik el Pétertől: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt 16, 13-20) A vasárnapi evangéliumban elhangzó Hitvallás mit jelent számunkra? Azt, amit keresünk. Márpedig az élet értelmét keressük. Hiszen ha eljutunk arra a hitre, hogy van örök élet, mert van Isten, aki minket megteremtett: akkor biztos meggyőződésünk lesz, hogy a halállal nem ér véget a létünk: mert örök életre vagyunk meghívva. Azonban, még ha hitünkben megerősödünk az örök életet illetően, és hittel valljuk a feltámadást, még akkor is ott mered egy kérdés: mindennek mi az értelme? Mi az értelme az életnek, halálnak, örök életnek, és feltámadásnak? Mindennek, ami volt, van, és lesz: mi az értelme? Van! De miért van? A valóságot, sőt: az örök valóságot kutató elménk egyszerre tud megvilágosodni, és ugyanabban a pillanatban újra elsötétülni, ha ennek a kérdésnek a súlya ránehezedik… A kérdésre sokszor talán azért nem találunk választ: mert nem jól tesszük fel. Nem úgy kellene ugyanis feltenni ezt a kérdést: hogy „mi az értelme”, hanem: hogy „KI az értelme”… A létezés értelme nem lehet valami, hanem csak valaki. Mostanában gyakran gondolok arra, hogy Krisztus – bizonyos értelemben - nagyon egyszerű embereknek hirdette az evangéliumot. Olyan értelemben, jó értelemben gondolva el ezt az egyszerűséget, hogy nem elméleti emberek voltak Krisztus tanítványai. Nem olyan emberek voltak, akik mindenre elméleti rendszereket alkotnak. Az apostolok közül legtöbben egyszerű galileai halászok voltak. A kérdés, hogy „mi az élet értelme…” így, ebben a formában, talán nem merült fel bennük. Azonban, ha ezen gondolkodtak volna, és Krisztus ezt érzékeli, minden bizonnyal így szólt volna hozzájuk: „Ti az élet értelmén gondolkodtok? Halljátok hát: Én vagyok az élet értelme!” Igen, Krisztus minden bizonnyal ezt mondta volna: „Az élet értelme ÉN VAGYOK!” De talán éppen ezt jelenti az, amikor Krisztus azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága”… Az élet értelmét nem Krisztuson kívül, hanem Krisztusban kell keresni. A Szentlélekre azt is mondjuk: Értelem Lelke… Péter megvallotta: Krisztus az Isten Fia. A teremtett világot, minden látható, és láthatatlan teremtményt a mennyei Atya a Fiúnak adta ajándékba, mintegy szeretetének jeléül… Az, hogy Péter ezt megvallotta: a mennyei Atya kinyilatkoztatásának eredménye. Az, hogy „Krisztus: az Isten Fia”; ez a kinyilatkoztatás közepe: végtelen mélysége. A mi életünk legmélyebb kérdései is, éppen ezért: ebben a Misztériumban vannak elrejtve: Krisztus végtelen, személyes életében. 

Zámbó Károly atya

Szent István Király: A Magyarok Apostola

Az utóbbi két vasárnap evangéliumában fontos szerepet játszottak az apostolok. Apostolok voltak a tanúi a színeváltozásnak, és apostolok voltak a háborgó tengeren, akiket Jézus megmentett. Az apostolok tanúságtételére jellemző, hogy Krisztusról tettek tanúságot egész életükkel, tetteikkel, tanításukkal, és Krisztusról tettek tanúságot halálukkal. Ez teljességgel érvényes Szent István Királyra, ezért elmondható, hogy ő is apostol volt. Szent István Király Krisztusról tett tanúsága miatt, egyértelműen tekinthető a magyarok apostolának. Az apostolok a háborgó tenger bárkájában halálra rémülve, Krisztust vélték közeledni. Amikor Krisztus megmentette Pétert, és elállt a szél, az apostolok leborultak Krisztus lába elé, és megvallották: „Te valóban az Isten Fia vagy”. Ezt a Hitvallást, amely Krisztust Isten Fiának vallja, Szent István is megtette, mielőtt felvette a keresztséget. Ugyanakkor ennek a hitvallásnak az ereje, végigkísérte életét, és uralkodását. Elszántan küzdött azért, hogy népét Krisztushoz vezesse. Krisztus nem csak szebbé tette az életét, mint azoknak, akiket Jézus jóllakatott kenyérrel és hallal, a kenyérszaporítás csodájakor… Ez az ötezer férfi Krisztust királlyá akarta tenni. Az apostolok pedig, akiket Krisztus megmentett a tengeren, Isten Fiának ismerték el Őt. A Jézust (evilági) királlyá tenni akarók sokan voltak, azonban akik Jézust az Isten Fiának vallották meg, kevesen voltak. Szent István Király ez utóbbiak közé tartozott. Szent István már fiatal korának súlyos harcaiban felismerte, hogy Jézus Krisztus tudja csak megmenteni őt is, és Nemzetét is. Ezért nem esett kétségbe akkor sem, amikor fiát, Szent Imre herceget, aki utóda lehetett volna a trónon, elveszítette. Nagy fájdalma ellenére nem esett kétségbe, nem csüggedt el, hanem a Szűzanyának ajánlotta a Nemzetet. Szent István nem csak életével, hanem – ilyen módon – halálával is Krisztusról tett tanúságot. Amint a kereszten haldokló Krisztus mondta a Szűz Máriának Jánosra utalva: „Íme a te fiad”, úgy Szent István a Magyar Nemzetet megtestesítő Szent Koronára mutatva mondta a Szűzanyának: „Íme a Te Nemzeted.”  

Zámbó Károly atya

Tekintsünk bizalommal Krisztusra!

A kenyérszaporítás csodája után még ettek az emberek. Majd a tanítványok bárkába szálltak. (Mt 14, 22-33) Nem sokkal később a bárka hánykolódni kezdett a tengeren. Jézus közeledett feléjük, de nem ismerték fel. Azután indult el Jézus utánuk a vízen járva, miután egyedül, félrevonultan imádkozott. Péter lelkesen elindult Jézus felé, majd az erős széltől megijedve süllyedni kezdett. Ebben a képben nagyon jellemző módon rajzolódik ki a mai keresztény katolikus közösségek, és bizonyos értelemben az egyének sok esetben megtapasztalható krízise. A mai Krisztust követő ember, lelkesen elindul az Úr felé, lelkesedik Jézus erejétől, gonosz erők feletti győzelmétől, tanításának igazságától. Majd megijedve süllyedni kezd… Ez történt Péterrel. Isten ezt azért engedte, hogy tanulságként szolgáljon sokaknak, és számunkra is. Mert ismerős lehet nekünk ez a történet a saját életünkből. Éppen ezért fontos a folytatás: Péter Krisztushoz kiáltott, és Krisztus kinyújtva kezét megmentette őt. Minden keresztény katolikus hívő, aki Krisztusban bízva, Krisztusra tekintve meg tud állni az életben, nem süllyed el! Persze kérdezhetjük az evangéliumi részlet fényében: hogy nem süllyedünk el az élet tengerén, ez csoda által lehetséges? Úgy gondolom, itt röviden meg kell vizsgálnunk, mit is jelent a csoda. Legegyszerűbb megközelítés talán az, ha azt mondjuk, csoda az, ami felülmúlja a természet erőit. Azonban tekintetbe kell vennünk, hogy a „természet” is, mit az ember természete, megromlott a bűn által. A csoda voltaképpen felfogható úgy is, hogy a megromlott természet keretei között, az Isten által elgondolt eredeti természet ereje valamiképp megmutatkozik. Jézus feltámaszt halottat: a természet eredeti rendje szerint nem lett volna halál. Jézus beteget gyógyít: a természet eredeti rendje szerint nem lett volna betegség. Jézus megszabadítja a megszállottat: a természet eredeti rendje szerint nem lett volna megszállás, mert a bűn nélküli embert nem kerítette volna hatalmába a démon, és mert Isten eredetileg nem teremtett gonosz lelkeket. Csoda azért történik, mert Isten valamit közölni akar általa. Jézusban bízva, és Jézus parancsára Péter is tudott a vízen járni. De amint nem Jézusra figyelt, hanem az erős szélre, merülni kezdett. A mi életünkben is lehetséges, hogy merülni kezdünk: ezért engedte Isten Pétert is merülni. (De nem merült el!) Ha Krisztusra figyelünk, áthaladunk az Istentelenség örvénylő mélységei felett. Ha bármi, vagy bárki másra, aki-ami nem Krisztus: elmerülünk. Az evangélium nem arra való, hogy az egyébként szép, és tartalmas életünk legyen (egy kicsit…) még szebb, és tartalmasabb. Nem! Krisztus nélkül nincs szép élet! Nem élhetünk humanista álomvilágban. Az álmok arra valók, hogy felébredjünk belőlük. Álmainkból felébredve Krisztus reggele ragyogjon ránk! A feltámadás hajnala…! Krisztus legyen életünk felkelő napja!    

Zámbó Károly atya

Színeváltozás – Jézus Krisztus Urunk Isteni ragyogása

Néhány napja alkalmam volt egy toronyházi ablakból kinézni. Láttam életem néhány mostani helyszínét a magasból. Ott volt, szinte alattam a Csepeli Jézus Szíve Templom, mellette a kolostor; távolabb az a városrész ahol lakom, még távolabb a Királyerdő dombjai, még távolabb Soroksár templomának tornya látszott. Életem legjelentősebb eseményeinek egy része zajlott, és zajlik ezen a területen, amit föntről egy tekintetre látni lehetett. Mennyire más lehet egész életünket felülről nézni… Nem éppen ezért volt a színeváltozás a Tábor-hegyen? (Mt 17, 1-9) Persze a hegy magaslata jelképévé vált egy még nagyobb magasságnak: rámutat arra az igazi magaslatra, amelynek a fényében látnunk kell az egész életet, az egész történelmet, és az üdvösségtörténetet. Ez a magaslat: Krisztus Istensége. Ezt a magaslatot jeleníti meg Krisztus Isteni ragyogása. Jézus mellett megjelent két tanúságtevő: Mózes és Illés. Ennek a tanúságtételnek a leginkább kézenfekvő magyarázata, hogy Mózes a törvényt képviseli, Illés pedig a prófétákat. De éppen ezért mindketten azt képviselik: egyedül az Úr az Isten… Mózesnek alapvető tapasztalata volt az égő csipkebokornál Isten neve: Én vagyok az, aki vagyok…(Kiv 3,14) A világ nem Isten. A szellemi lények sem Istenek. Egyedül a Teremtő Isten az Isten, aki a világot a semmiből teremtette. Illés pedig leleplezte a bálványimádó hamis papokat, amikor azok kérésére nem jött tűz az égből, az Istennek bemutatott (igaz) áldozatot pedig elemésztette a tűz Illés szavára. (1.Kir 18) Ez a két tanúságtevő a Tábor-hegyen egyszerre mutat Krisztusra, mint az emberré lett Igaz Istenre. Ennek a tanúságnak az erejéből a jelenlévő három apostol Krisztus tanúságtevője lett. A mi életünkre is olyan hatást kell hogy gyakoroljon a színeváltozás, hogy imádságunk intenzívebbé váljon, és lelkünk kifényesedjen a megszentelő kegyelem ereje által.

Zámbó Károly atya

Az Isten örök szeretete az elrejtett kincs

Az Isten örök szeretete az elrejtett kincs. De miért van elrejtve? Ez a kérdés merült fel bennem, a vasárnapi evangéliumról gondolkodva. (Mt 13, 44-52) Az ember kincset talál. Mindenét eladja, hogy megvegye azt a földet. Az elrejtett kincs az Isten örök szeretete: maga Isten, aki örökké szeret minket. Őt magát kell megtalálnunk. Nem tudjuk azonban másban megtalálni az Istent, mint a megtestesült Igében, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Miért van elrejtve a kincs? Ki rejtette el? Maga Isten rejtette el? Önmagát rejtette el az Isten előlünk? A válasz a Teremtés könyvében van, a bűnbeesés történetében. Nem Isten rejti el önmagát az ember elől, hanem a bűnbeesett ember rejtőzött el Isten elől. Isten azonban megkeresi az előle elrejtőzött embert. Ez a „megkeresés” az üdvösségtörténet. Isten Jézus Krisztusban jött el, hogy megkeressen minket. Isten az Ige megtestesülése által, Krisztus által: beöltöztet minket a megszentelő kegyelembe. Ennek az előképe az a gesztus, ahogy Isten a bűnbeesés után ruhát készített Ádámnak és Évának. Olyan ez a gesztus, mintha Isten együttműködne a bűnbeesett emberrel… Azonban Isten soha nem működik együtt a bűnnel, de a bűn következményeinek az orvoslásában a segítségünkre van. Ez az orvoslás jelenti azt, hogy Isten megengedi a halált. A halált nem Isten alkotta, de orvosságként megengedi a halált és a kísértést, és mintegy figyelmeztetésül, hogy el ne szakadjunk őtőle. Meg kell találnunk a földbe rejtett kincset, Isten örök szeretetét, hogy örök életünk, örök boldogságunk legyen az Istenben.

Zámbó Károly atya

A búza és a konkoly

A búza közé konkoly került. (Mt 13, 24-43) Együtt nő az érték, és a káros értéktelenség… Együtt van jó és rossz, szorosan összefonódva. A jó és a rossz szoros egysége tragédia. Ezt Isten nem akarta. Az ember bűnének következménye ez. Isten csak megengedte ezt az összenövést ideiglenesen… Igen, Isten azért engedi ezt, hogy a kicsiny, kiszolgáltatott gyermekek serege, Isten Igéjének zsenge termése el ne vesszen. Ugyanakkor majd lesz az aratás, és a gaz el fog égni… A mi életünkben is: összefonódott jó és rossz… Törekednünk kell a tisztázásra. Küzdenünk kell az Igazságért. Ne fáradjunk bele ebbe a küzdelembe! Ne mondjunk le erről a küzdelemről. Azzal szeretném vigasztalni, a sokszor talán elkeseredetten küzdőket, hogy az, hogy a küzdelem során hibázunk, amit el kell kerülni, ami ellen védekezni kell, de mégis, ha elkövetünk hibákat a küzdelem során, az talán jobban megbocsátható, vagy legalábbis méltányosabban menthető, mintha tétlenségből, tunyaságból a jót elhallgatjuk, és hagyunk mindent összeomlani… Jézus egyértelműen megmondta az evangéliumban, hogy a konkolyt az ördög hinti. A válás, a paráznaság, az abortusz, mind az ördög művei. De mit mondjunk azoknak a kicsiny gyermekeknek, aki ezektől szenvednek. Mit mondjunk azoknak a gyermekeknek, akiknek szülei elváltak, akiknek testvérüket abortálták… akik szenvednek szüleik bűneitől… A gyermekeknek ilyen esetben is tisztelni kell a szüleiket, de azért, mert Isten ezt megparancsolta. Azonban a személyüket kell tisztelni, de nem a bűnös tettüket. Isten a bűnös ember lelkét akarja megmenteni, de a bűnt elítéli. Lelkipásztorkodó papként arra bíztatom a kicsinyeket: gyermekeket, fiatalokat, középkorúakat, idősebb testvéreimet, Isten kicsiny, de elszánt, és egyre erősödő, alázatos, de bátor harcosait: ne féljetek kimondani az igazságot: Soha ne mondjátok jónak a rosszat, és rossznak a jót! Ugyanakkor nyilvánvalóan van, amikor hallgatni okosabb: mert az igaz beszéd is olykor árthat, ha túl éles, és nem a megfelelő időben, helyen, és stílusban hangzik el. Valahol nekünk is be kell látnunk, Isten iránti tiszteletből, hogy a végső kigyomlálás, a jó és a rossz végső elválasztása, az utolsó ítéleten lesz. Addig sajnos együtt nő a kettő. Ugyanakkor: bátorság! Jézus Krisztus Urunk már győzelmet aratott a konkolyhintő gonosz lélek felett. Már csak arra vár, és vele együtt mi is, hogy a végidő beteljesedjék.    

Zámbó Károly atya

Az örök boldogság magvetése

Jézus Krisztus Urunk példabeszéde a magvetőről, mint az egész evangélium: annak fényében érthető, hogy mi az Isten célja az emberrel. (Mt 13, 1-23) Az Isten az embert azért teremtette, hogy részesítse az örök élet boldogságában. Azért teremtette az Isten az embert, hogy részesítse az örök szeretetben, hogy részt adjon neki az ő örök szeretetéből. A jó mag, amit Isten vet bennünk, az ő kegyelme, amelynek növekednie kell bennünk, hogy az örök életre, az örök boldogságra vezessen minket. Az Isten eredeti terve szerint az ember állandó szeretet-kapcsolatban lett volna Istennel. Tudta volna mindig az ember, hogy örök, boldog élete van, az őt megteremtő Isten szeretetéből. Ez így is volt a paradicsomban, a bűnbeesés előtt. Az Isten nem teremtett tőle elszakadt embert. Jézus a példabeszéd magyarázatában utal arra, hogy a gonosz lélek az, aki elragadja a szívünkbe vetett jó magokat, megakadályozva, hogy azok kikeljenek. De nagy figyelmeztetés a köves talajra hullott vetőmagok esete is. Olyan kemény a talaj, hogy nem tud kikelni a vetés, a szorongatást már nem tudja kiállni… A talaj az ember lelkét jelenti, amely a bűnök miatt úgy megkeményedik, megkérgesedik, hogy az ember képtelen legyen befogadni az örök élet igéit. Ezért kell Krisztushoz menekülnünk, és a Szűzanya segítségét kérnünk, hogy lelkünk fogékony legyen, és a bűnbánat, és bűnbocsánat megtisztulása által, alkalmas legyen az örök élet igéinek a befogadására.

Zámbó Károly atya

Krisztus: a megfáradtak menedéke

Krisztus menedéke a megfáradtaknak. Azoknak, akik viselik az élet terhét. Ezt mondja Jézus Krisztus Urunk a vasárnapi evangéliumban. (Mt 11, 25-30) Ennek a mondásnak az igazi jelentőségét az adja, aki mondja… Jézus Krisztus Urunk az Örök Isten belső, örök szeretetéből jött közénk, de úgy, hogy mindig is abban volt, és van… Jézus Krisztus maga: a mennyei Atya irántunk való szeretete, Ő az Atya szava hozzánk. Ez a szó a szeretetről szól, és az örök boldogságra való meghívásunkról szól. Ma, amikor arról hallunk, hogy a világűr végtelenségét (végtelennek tűnő nagyságát), az univerzum hatalmasságát űr-távcsövekkel szemlélik, elámulunk, hogy milyen szép a teremtett világ. Elámulunk azon, hogy sok fényévnyire, milyen színpompás, milyen gazdag világ tárul fel az űr-teleszkópok fényképein. De ezek a hatalmas csillagrendszerek, színpompás világukkal, nem tudják az őket megteremtő végtelen Istent Atyának szólítani. Mi pedig, gyarló emberek, Krisztus tanítására azt mondhatjuk a csillagrendszereket teremtő Istennek, hogy „Mi Atyánk”… Mi megpihenhetünk Istennél, mert megpihenhetünk Krisztusnál: az Ő végtelen szeretetében…

Zámbó Károly atya

Krisztusban kell élnünk!

Krisztus arra tanít minket, hogy minden igyekezetünkkel arra törekedjünk, hogy hozzá méltók legyünk. Azt mondja ugyanis Jézus, hogy aki nem hagyja el mindenét, még önmagát is, az nem méltó hozzá. (Mt 10, 37-42) Sokat gondolkodhatunk ezen, hogy ez mennyire nem könnyű… De mindenesetre azt kell látnunk, hogy itt nem egy emberi értelemben vett elvárásról van szó elsősorban, hanem sokkal többről: arról, hogy Krisztusban kell élnünk! Krisztusban élve válik értelmezhetővé számunkra önmagunk elhagyása. Ezt talán úgy lehetne megközelíteni, hogy ez a világias emberi mivoltunk elhagyását jelenti. A keresztünk felvétele pedig azt jelenti, ennek fényében, hogy sajátos nyomorúságunk révén Krisztushoz tudunk kapcsolódni, ha azt áldozatként felajánljuk. Ez nehéz? Ez lehetetlen! Krisztusban élve azonban lehetséges. (Istennek lehetséges az, ami az embernek lehetetlen.) Ha Krisztusban élünk, akkor viszont egy látszólag apróság: egy pohár víz, egy figyelmesség, egy nagylelkűség is válhat kegyelemközlővé.

Zámbó Károly atya

Ne féljetek!

Az évközi 12. vasárnap evangéliuma (Mt 12, 26-33) egy bíztatás, de egyben egy figyelmeztetés is. Jézus ebben a részletben háromszor szólít fel: „Ne féljetek!” Ugyanakkor egyszer azt is mondja: „…féljetek(!)…” Mit jelent ez? Hogyan kell érteni? Meg kell vizsgálnunk, miről mondja Jézus hogy féljünk, és miről, hogy ne féljünk, és akkor beláthatjuk, hogy Jézus nem félelemre bíztat, hanem elővigyázatosságra, egyfajta okos óvatosságra. Ne féljünk az emberektől! Ne féljünk azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. A harmadik „ne féljetek”-mondás ezt bontja ki, ezt indokolja: a mennyei Atya gondot visel ránk, számon tart minket. De miért mondja Jézus azt is, hogy féljünk? Mert félnünk attól lehet, aki a testet is, és a lelket is a pokolba taszíthatja. Jézus egyértelműen a gonosz lélekre gondol. Azt mondja lényegében, hogy óvakodjunk attól, hogy a gonosz lélek hatalmába kerüljünk. A gonosz lélek ugyanis az örök kárhozatba akar taszítani minket. Mi a kárhozat? Isten nélküli örök élet. Hogyan lehet oda jutni? Isten nélküli földi élettel. Ez talán leegyszerűsített megfogalmazás, de így is meg lehet ragadni a lényeget. Isten nélküli élet alatt nem elsősorban azt kell érteni, hogy valaki nem jutott el Isten ismeretére, hanem azt, hogy valaki megtagadja Istent, mert megtagadja Isten törvényét. A gonosz lélek pontosan ebbe az Isten-tagadásba akarja az embert belevinni: el akar minket szakítani Istentől. Ez tehát egy figyelmeztetés: legyünk óvatosak, és körültekintőek. Mindenekelőtt Krisztushoz ragaszkodjunk, mert egyedül Ő tud minket üdvözíteni. Ő tud minket a mennyei Atyához vezetni. A Krisztushoz töretlenül ragaszkodó, Őbenne élő embernek nem kell félnie. Így válik valósággá Krisztus bíztatása: „Ne féljetek!”        

Zámbó Károly atya

Jézus Szentséges Szíve – Irgalmas Szív

Amikor az évközi 11. vasárnap evangéliumi elmélkedésére készültem, megérintett egy szép párhuzam: ez a vasárnap Jézus Szíve ünnepe után van (amely pénteken van), és az evangéliumban azt hallhatjuk: „Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajtuk a szíve(…)”. (Mt 9,36 – 10,8) Halljuk ugyancsak az evangéliumi szakaszban, hogy Jézus gyógyít. Megkönyörül az embereken, sokakon segít… Meghívja az apostolokat, majd őket is küldi gyógyítani. Azt mondja nekik: „ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” Mit is jelent Jézus Szentséges Szíve? Számunkra talán a legfontosabb jelentése, hogy Isten megkönyörült rajtunk. Jézus Szíve: irgalmas, könyörületes Szív. Jézus Szíve: megbocsátani kész Szív. Sokszor lehet hallani: „nem tudok megbocsátani…” Vannak akik úgy érzik, hogy nem tudnak megbocsátani önmaguknak sem… Önmagunknak megbocsátani? Nem is lehet! A megbocsátás hatalma Istent illeti! Istennek van hatalma a bűnök megbocsátására. Igen, ezt örömhírként kell megfogalmazni: a bűnöket megbocsátani: Istennek VAN hatalma. Amikor mi arra törekszünk, hogy kiengesztelődjünk, hogy megbocsássunk: akkor azzal alkalmassá tesszük magunkat arra, hogy Isten megbocsásson nekünk. A kiengesztelődéssel képessé tesszük magunkat arra, hogy Isten irgalmát befogadjuk. Isten irgalmát befogadva pedig megnyugszik a lelkünk. Ehhez azonban magunkra kell vennünk Jézus „édes igáját”. Jézus ezzel erősít meg minket a Jézus Szíve ünnepi Szentmise evangéliumában: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű.” ( Mt 11, 28-30) Ez az „édes iga” talán nagyon sok esetben éppen a megbocsátás, a kiengesztelődés… de aki – Jézus Krisztusban, és Jézus Krisztusért - magára veszi: nyugalmat talál Jézus Szívében.              

Zámbó Károly atya

Úrnapja – Krisztus velünk van

Az, hogy Krisztus Urunk az Oltáriszentség misztériumában, kenyér és bor színe alatt velünk van, ma nyilvános ünneplés tárgya. Az első keresztény századokban azonban az igehirdetők erről a hittanítás keretében nem beszéltek. A katekumeneknek, akik készültek a keresztségre, erről nem volt szabad tudniuk. A hittanulók, a katekumenek, csak az Ige liturgiáján lehettek ott, az áldozati rész megkezdése előtt el kellett hagyniuk a templomot. Csak annyit tudhattak, hogy van a hitnek egy titka, ami csak a keresztség felvétele után fog számukra feltárulni. Az Igehirdetésen jelen lehettek, de abban a hit titkáról, erről az elrejtett titokról, nem volt szó. (Nem lehetséges, hogy Szent János evangéliumából ezért hiányoznak az utolsó vacsora ezen szavai? Pont Szent János nem írta volna bele, amikor talán, szinte Jézus keblén nyugodott azokban a pillanatokban is, amikor Krisztus a Misztériumot megalapította? Valószínűleg itt arról lehetett szó, hogy kezdetben ez nem volt tárgya – vagy legalábbis nem mindenütt - az Igehirdetésnek, a leírt evangélium pedig az élő Igehirdetés alapján lett szerkesztve.) Amikor pedig a katekumenek megkeresztelkedtek, és már keresztényként részt vehettek a teljes Szentmisén, akkor hallották először Jézus szavait, amelyeket az utolsó vacsorán elmondott. „Ez az én testem… ez az én vérem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Utána a pap így szólt,: „Misterium fidei”, azaz: „a Hit Titka” – „Íme hitünk Szent Titka”… És nem volt olyan veszély, hogy nem fogadnák el ezt az újonnan megkereszteltek, mivel addigra annyira megismerték Krisztus tanítását, hogy vágytak rá, hogy megismerjék a titkot. A „Misztérium” eleinte tehát valóban titok volt, nem csak átvitt értelemben, hanem szó szerint. Aztán a későbbi századokban nyilvánossá vált, ahogyan az egész társadalmat áthatotta a kereszténység. A Oltáriszentség nagy nyilvános ünnepe, az Úrnapja már egy ilyen korban keletkezett. Az új ünnep szövegeit Aquinói Szent Tamás írta, aki ennek az ünnepnek a bevezetését szorgalmazta a Szentatyánál. Nyilvánossá vált a Misztérium. Ma már egyértelműen része a hitoktatásnak. Ugyanakkor vannak, akik számára ma sem nyílik meg ennek az ünnepnek a tartalma, az értelme, mivel bezárják előtte az értelmüket. Ilyen értelmi bezárkózással találkozhatunk az Úrnapi ünnepi Szentmise evangéliumában. (Jn 6, 51-58) A zsidók megbotránkoztak Jézusban. Nem értették, hogyan adhatja eledelül a testét… és Jézus szavai erre a méltatlankodó megbotránkozásra: „ha nem eszitek… nem lesz élet bennetek”… nem a ma divatos „tolerancia és tiszteletben tartás” hangja ez... hanem a valóság kimondása: „nem lesz élet bennetek”. Persze, nem a tolerancia és „tiszteletben tartás” ellen érvelek, ezekre jó értelemben véve szükség van. De a mai „divatok” manipulálva vannak. Jézus sem az ember tiszteletben tartása ellen beszél. Gondoljuk is meg: nem az a legjobb értelemben vett tiszteletben tartása az emberi értelemnek, ha tudatjuk vele, amit tudnia kell? Isten Igéje ezért lett emberré: amit tudnunk kell, elénk tárta. Ha hűségesek maradunk ehhez a Misztériumhoz, akkor lesz bennünk élet. Ez azt is jelenti, hogy akik kiszakadnak ebből a Misztériumból azokban nem lesz élet. Ezért kell kitartanunk a hitben, hogy megmaradjunk az Élet-ben.       

Zámbó Károly atya

Szentháromság – Isten örök szeretetének titka

Szentháromság vasárnapján Isten belső életének, és belső szeretetének legmélyebb titkáról elmélkedünk: arról a titokról, hogy Isten személy, de nem egyedül, hanem a három személynek: az Atyának, a Fiúnak, és a Szentléleknek az örök szeretete adja Isten örök életét. Isten öröktől fogva van. Isten mindig volt. A teremtmény azonban nem volt mindig. A teremtmény attól kezdve létezik, hogy az Isten megteremtette. Mivel azonban Isten öröktől fogva volt; egy örökkévalóságot volt úgy is, hogy nem teremtett. Mégsem volt egyedül. Isten nem volt egy egyedüli személy, egy magányos „én”. Barsi Balázs atya sokszor mondta az utóbbi években, hogy Isten nem lehetett öröktől fogva egyedül; mert Istenben szeretet van. Egy magányos „én” kit tudott volna szeretni? Ha Isten egyedül lett volna, az „pokol” lett volna… Istenben azonban szeretet van, ami több személyt feltételez. Jézus Krisztus Urunk kinyilatkoztatta örök szeretet-kapcsolatát a mennyei Atyával. Ez a szeretet-kapcsolat maga a Szentlélek, akit Jézus az apostolokra, és rajtuk keresztül ránk is lehelt. Ezt azért kellett így átgondolnunk, mert ennek fényében tudjuk megközelíteni Szentháromság vasárnapja evangéliumának az értelmét. (Jn 3, 16-18) Istenben szeretet van, boldogság van. Ezért akarja, hogy mi, az Ő teremtményei is részesüljünk a szeretetből, részesüljünk a boldogságból. Ezért küldte el az Ő Fiát: üdvösségünkért.    

Zámbó Károly atya

A Szentlélek eljövetele

A Szentlélek eljöveteléről elmélkedünk Pünkösd ünnepén, a Lélekről, aki a harmadik Isteni Személy, és akit Urunk Jézus Krisztus elküldött. (ApCsel 2, 1-11) A Szentlélek Pünkösdkor leszállt az apostolokra, megtörtént a nyelvek csodája, amikor mindenki a saját nyelvén hallotta amit beszélnek… folytathatnám a pünkösdi történetet, de azért itt megállhatunk. Ugyanis ebben benne van az Egyház egész történelmének az esszenciája: mindenki a saját nyelvén hallotta amit mondtak: az Egyház igehirdetése, az Egyház tanítása összhangban van az ember legmélyebb lelkiismeretével. Az embert az apostoli tanítás úgy szólítja meg, hogy vagy lelkiismeretével összhangban elindul benne egy folyamat, amely az igazság feltárulása benne, és megtérésre, üdvösségre vezet, vagy ellenáll, mert makacsul ki akar tartani a bűnben, és lélekben megkeményedik… Attól kezdve, hogy az apostolok beszélni kezdtek, nincs az emberek számára középút.  Az Egyház tanítása az, amely az ember lelkiismeretében is megszólal, mert azzal van összhangban. A Szentlélek az értelem lelke, mindent tudtunkra ad, amit tudnunk kell. Pünkösd vasárnapjának az evangéliumában arról hallottunk, hogy Jézus a Szentlélekkel együtt átadta az apostoloknak a bűnbocsátás hatalmát. (Jn 20, 19-23) Ezzel a hatalommal gyóntatnak az Egyház felszentelt papjai, és adnak bűnbocsánatot a bűnbánóknak. A Szentlélek segítsége kell ahhoz is, hogy a bűnös bűnbánatot tudjon tartani, és ezáltal részesülni tudjon a bűnök bocsánatában. Nehéz szavakkal kifejezni, hogy milyen hatalmas dolog történik a bűnök bocsánatában. Megújulás? Megtisztulás? Igen, de nem csak az. A bűnök bocsánata: új teremtés. Csak Isten képes rá, aki a Teremtő. Ennek a hatalomnak a közvetítését kapták meg az apostolok. Azt kapták, hogy szolgálatuk által mehet ez végbe. Az apostolok azt kapták ezáltal a feltámadott Krisztustól, hogy munkatársai, sőt: a barátai lettek.

Zámbó Károly atya

Krisztus, aki a mennybe felment – ma is velünk van

Krisztus mennybemenetelének ünnepén különös súllyal kell gondolnunk arra, hogy Ő most is velünk van. Jézus Krisztus Urunk úgy ment fel a mennybe, hogy ugyanakkor apostolaival, tanítványaival maradt. Így érezhette ezt a tizenegy apostol, akik látták Krisztust a mennybe emelkedni. (Mt 28, 16-20) Nemsokára kiválasztják, és maguk közé fogadják tizenkettedik apostolnak Mátyást, majd eljön a Szentlélek. A Szentlélek fényében különös fényben ragyog fel számukra Krisztus tanításának az értelme. Ez indítja őket arra, hogy megkezdjék az Ige hirdetését, és ennek nyomán egyre többen, százak, ezrek, tízezrek ismerik meg Krisztus tanítását, halálának, és feltámadásának valóságát. Azonban Krisztus jelenléte ezzel még nem lett volna teljes. A Szentlélek megvilágosító művének legfontosabb eredménye, hogy elkezdték bemutatni a legszentebb Szentmise Áldozatot. Ezt kezdetben kenyértörésnek nevezték, amely az utolsó vacsora megjelenítése volt. Krisztus felment a mennybe, de pünkösd után méltán érezhették a tanítványok, hogy jobban, teljesebben van velük, mint mielőtt felment a mennybe.  

Zámbó Károly atya

Vigasztaló – az Igazság Lelke

Húsvét hatodik vasárnapjának evangéliumában Jézus Krisztus Urunk megígéri a Vigasztalót, aki az Igazság Lelke. (Jn 14, 15-21) Azt is mondta Jézus, hogy az Igazság Lelke örökké a tanítványokkal marad. Ugyanakkor a világ nem kapja meg a Vigasztalás Lelkét. Itt a világ, mint olyan, szembe van állítva a Lélekkel, és azokkal, akiket a Lélek eltölt. De mit is jelent ez a szembenállás? Hiszen Jézus Krisztust a világ megváltójának is mondjuk, aki „Szent Keresztje által megváltotta a világot”. Maga Jézus úgy küldi a tanítványokat: „Menjetek az egész világra!” (Mk 16,15) A világ tehát arra lenne hivatott, hogy Krisztust megismerje. Hiszen arra teremtette Isten az embert, hogy mindörökké hűségesen az Istenben éljen, az Örök Igében megteremtve, örök boldogságra… A bűn, és a halál nem Istentől van: Isten nem teremtett bűnt, és halált... Isten nem olyan embert teremtett, aki szükségszerű, hogy elszakadjon tőle. Ehhez hasonlóan a Megváltás művével is így van: a bűnbeesett embert Jézus Krisztus megváltotta, és Isten azért rendelte a Megváltást, hogy minden ember, tehát valóban az egész világ részesüljön a Megváltás művében. Az ember, aki őszintén keresi az Igazságot, az megtalálhatja az Igazságot: Krisztusban, aki maga az Igazság. Aki viszont nem keresi az Igazságot, nem is találhatja meg. Ma a világra nyomasztóan rátelepedett az Igazság iránti közömbösség, ami azt jelenti, hogy sokan, sajnos nagyon sokan, nem keresik az Igazságot, és ezért nem is fogják megtalálni. Akik viszont őszintén keresik az Igazságot, azt meg is találhatják Krisztusban! Az ő életükben ez a Krisztusra találás valóban Vigasztalás, az Igazság Lelke által.

Zámbó Károly atya

Út, Igazság, Élet: a mennyei Atya örök szeretetében

Húsvét ötödik vasárnapján az evangéliumban Jézus Krisztus Urunk az Atyával való kapcsolatáról beszél. (Jn 14, 1-12) Az előző vasárnapi evangéliumban, amikor azt hallottuk, hogy Jézus önmagát ajtónak nevezte, akkor is az Atyával való kapcsolatára utalt. Jézus Krisztus Urunk útnak, igazságnak, és életnek mondja magát. Ezt pedig az Atyával való kapcsolatával indokolja. Jézus valóban egy az Atyával; aki őt látja, az látja az Atyát. Ebből az is következtethető, hogy senki más nem lehet velünk olyan mély kapcsolatban, mint Jézus Krisztus. Ő bennünk él, és ugyanakkor mi őbenne élünk. Vele járjuk ezért utunkat, ugyanakkor őt követve kell járnunk az úton. Az, hogy Ő bennünk él, ez arra utal, hogy ő az Út. Hogy őt követve kell járnunk az élet útját, az pedig arra utal, hogy ő maga az Igazság. Azért Ő az Élet, mert rajta kívül nincs élet: mindent benne teremtett az Atya. Ezt az egységet felfedezve, ebbe az egységbe belegondolva megkísérthet minket a gondolat, hogy talán nem is tudnánk Krisztustól elszakadni… Lét-tani szempontból nem, mert benne vagyunk; ugyanakkor erkölcsileg igen, a bűn miatt… A kárhozat felfogható úgy is, hogy a Krisztusban teremtett létünk, és erkölcsileg bűnös cselekedeteink ellentétben, örök diszharmóniában állnak egymással… A mennyei örök boldogság pedig összhang: a létezés, és a helyes cselekvés összhangja… De ezt az összhangot mi nem tudtuk volna helyreállítani, csak Jézus Krisztus Urunk tudta helyreállítani ezt az összhangot; megváltói áldozata által. Csak Krisztus tud minket a mennyei Atya örök szeretetébe visszavezetni:  Ő az Út, Igazság, Élet, aki mennyei Atyához vezet minket.

Zámbó Károly atya

Fotó: Debreceni József

Krisztus az ajtó – a mennyei Atya házába

A húsvéti időszak negyedik vasárnapján megszakad az a sorozat, amely húsvét első három vasárnapján folytatódott az evangéliumokban, amikor a feltámadott Krisztus megjelenéseiről volt szó, és a feltámadott Krisztus tanítását tárta elénk az evangélium. Most már nem a feltámadás utáni eseményeket tárgyalja az evangélium, hanem Jézus Krisztus Urunk korábbi tanításából olyan szempontok kerülnek kiemelésre, amelyek megvilágítják, ahogyan a feltámadott Krisztus bennünk él. A kulcsa ezeknek a szempontoknak: Jézus Krisztus Urunk egysége, örök egységben megélt szeretetkapcsolata a mennyei Atyával. Azért lett emberré a Fiúisten, hogy minket a mennyei Atyával való örök szeretet-kapcsolatába bevezessen. Jézus Krisztus Urunk Húsvét negyedik vasárnapjának evangéliumában, önmagát ajtónak nevezi. (Jn 10, 1-10) Ő jött el az Atyától, de úgy, hogy mindig is az Atyánál van. Jézus Egy az Atyával, ezért tud minket egyedül Ő üdvözíteni, ezért Ő maga az Élet, ezért Ő a Világosság. Mi a saját erőnkből képtelenek lennénk Istenhez eljutni. A bűnbeesés utáni emberi természet olyan mértékben elszakadt Istentől, hogy képtelen lenne a saját erejéből eljutni Istenhez. Teremtettsége legmélyén, azaz a szíve legmélyén az ember az Istené, mivel Isten teremtménye. Az Emmauszi tanítványok lángoló szíve bizonyosság arra, amint az elmúlt vasárnap hallottuk, hogy az ember a szíve legmélyén az örök élet, és a feltámadás csírája van. De sajnos a bűn miatt az ember elszakadt Istentől, és ezért megízlelte a halált. Ki tudná visszavezetni az embert Istenhez? Aki az Istentől jött! De ki jöhet az Istentől? Hiszen aki nem maga Isten, az Isten teremtménye… Maga Isten tud csak eljönni, hogy visszavezessen minket önmagához. Krisztusban maga Isten jött el, mert Jézus Krisztus Urunk a megtestesült második Isteni Személy, a Fiúisten. Ezért tud minket egyedül Ő elvezetni a mennyei Atyához. Ő az ajtó, akin be kell lépnünk, hogy az Atya házába jussunk.   

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Lángoló szívvel – együtt az úton Krisztussal

Húsvét harmadik vasárnapjának az evangéliuma azt mondja el, hogyan találkoztak az Emmauszba tartó tanítványok Krisztussal, és hogyan ismerték fel őt a kenyértörésben. (Lk 24, 13-35) Amikor a két tanítvány Emmauszba tartott, Krisztus melléjük szegődött, de nem ismerték fel. Csüggedtek voltak. Jézus megkérdezte tőlük szomorúságuk okát. Erre elmondták Jézusnak, akit nem ismertek fel, hogy mennyire bíztak a názáreti Jézusban. Azt gondolták, hogy ő váltja meg Izraelt. De elfogták, és kivégezték, és már három napja eltemették. Amikor azonban Jézust felismerték a kenyértöréskor, és eltűnt a szemük elől, úgy emlékeztek vissza erre a beszélgetésre Jézussal, hogy közben lángolt a szívük. Jézus ugyanis megmagyarázta nekik az írások értelmét a Messiás haláláról, és feltámadásáról. Miért érezték azt, hogy eközben lángolt a szívük? A szív az emberség legmélyét jelenti. Azt a legmélyét jelenti a szív az emberségünknek, ahol Isten megteremtett minket. A személyünk legmélyét jelenti a szív, akit a teremtő Isten a semmiből hívott elő. Isten teremtette a személyünk legmélyét: Isten, aki nem teremtett halált. Személyünk, teremtettségünk legmélyén ezért nincs halál. A halál, az „elmúlás” nem hatol le a személyünk legmélyébe. A halál a bűn miatt van, de a halál és a bűn nem ér le létünk gyökeréig. A teremtő Isten ugyanis nem teremtett tőle elszakadt embert. Isten nem teremtett olyan embert sem, aki szükséges, hogy elszakadjon tőle. Isten nem teremtett halált sem, ezért a teremtő Isten eredeti elgondolása szerint nem lett volna bűn, nem lett volna halál, nem lettek volna temetők. Isten eredeti elgondolása szerint nem lett volna félelem, bizonytalanság, bizalmatlanság sem, hanem a végtelen szeretet töltött volna el mindenkit, a boldog örök életben. Ezért a lelkünk mélyén nem tudjuk elfogadni a halált: mivel a teremtésünk szerinti legbensőbb lényegünkben: nincs halál. Amikor olyan gondolatokkal találkozunk, hogy a halál, az elmúlás természetes, hogy ez a természet rendje, akkor is tudnunk kell, hogy ez a bűn által megrontott, bűnbeesés utáni természet rendje - legfeljebb… Isten eredeti elgondolása azonban nem ez volt a teremtett világról, és az emberről. Elképzelni persze nem tudjuk, milyen lehetett volna a bűn, és a halál nélküli világ… Mindent betöltött volna az Isten imádása, és a szeretet. A beteljesült életű emberek, pedig a halál nélkül emelkedtek volna az örök dicsőségbe. Sajnos nem így történt. De van az emberségünknek egy olyan legmélyebb rétege, amit nem érhet el a halál, mivel a halál nem az Istentől való. Az örök kárhozatot is azért tudja okozni a bűn, mert az ember legmélye az Istené, de a bűn miatt mégsem tud Istenhez tartozni a teljes ember, ezért diszharmóniát, örök szakadást él meg az elkárhozott ember. Krisztus azonban halálával megváltotta bűneinket, és legyőzte a halált: feltámadott. Krisztusban a teremtés eredeti rendje áll helyre. Őáltala áll helyre a teremtés eredeti rendje mibennünk is, ha Krisztushoz tartozunk. Ezért lángolt a tanítványok szíve. Létük legbelsőbb lényegével a feltámadás harmonizált. Krisztus feltámadása egybecsengett szívükkel, kivégzése és halála pedig nem. Amikor a kenyértöréskor felismerték Jézust: akkor tudatosult bennük, hogy szívükben már előbb felismerték. Nekünk is: azért kell Krisztussal találkoznunk: a Szentségekben: kezdve a keresztségen, hogy rádöbbenjünk arra, hogy Krisztus már korábban bennünk élt: létünk legmélyén, a teremtettségünktől kezdve: hiszen Őbenne lettünk teremtve. A Megváltás műve ezt az összhangot állítja helyre, hogy az ember élete Istenben teljesedjen be, Krisztus által, aki bennünk is él. A Teremtés műve ezért Krisztus által jut el – bennünk is – végső céljához: Isten örök dicsőségéhez.   

Zámbó Károly atya

Az apostolok tanúsága

Jézus Krisztus Urunk feltámadása nem mond ellent az értelemnek. Nem valami olyan dolgot kell elfogadnunk, ami ellenkezik az értelemmel, de mégis, valamilyen tekintély által kell elfogadnunk... Krisztus feltámadása nem értelem-ellenes; éppen ellenkezőleg: Krisztus feltámadása megvilágosítja az értelmet. A Krisztus feltámadását elfogadó értelem gondolatai lesznek világos, logikus gondolatok. Hiszen a mennyei Atya hogyan is hagyhatta volna, hogy az ő egyszülött Fia a sírban maradjon? Ennek ellenére a feltámadást az apostolok nem tudták előre elgondolni, mivel nem tudták elképzelni sem. Amikor azonban megtapasztalták Krisztus feltámadását, tudták, hogy erről beszélt nekik Krisztus. Jézus Krisztus a feltámadásakor nem erre a földi életre jött vissza, hanem előre ment abba a megdicsőült állapotba, amely az emberi test végső, beteljesedett állapota. Ebben az állapotban az ember teste már nincs alávetve a fizika törvényeinek, és éppen ezért meg sem halhat. Ebben az állapotban az Isten eredeti elgondolása valósul meg az emberről, márpedig Isten eredeti elgondolásában nem lett volna halál. Húsvét második vasárnapjának az evangéliumában azt olvashatjuk, hogy Jézus megjelent az apostoloknak, de úgy, hogy az ajtó zárva volt. (Jn 20, 19-31) Mintegy átment az ajtó anyagán, ahogyan a feltámadáskor átemelkedett a halotti lepleken. Tamás azonban nem hitte a feltámadást, ezért Jézus Krisztus Urunk megengedte neki, hogy megérintse sebeit. Tamás erre a tapasztalatra válaszul, leborulva vallotta meg Jézust Istennek. A feltámadás tapasztalata tehát nem egyszerűen a feltámadást fogadtatta el Tamással, hanem értelmét megnyitotta annak a befogadására, amit Jézus tanított önmagáról. Erről a tapasztalatról az apostolok, János kivételével, vérük ontásával tettek tanúbizonyságot. Ebből az látható, hogy a feltámadás nem egy egyszerű esemény, amit tényként elfogadtak az apostolok, hanem a történelemnek az a legfontosabb eseménye, amely az embert legmélyebben érinti meg: a halál általi sebzettségünk gyógyul a feltámadás által. Annyira intenzív volt az apostolok tapasztalata Krisztus feltámadásáról, hogy a szenvedésnek, és a halálnak a vállalása sem volt elég drága számukra ahhoz, hogy ennek a tapasztalatnak a valóságosságáról, és hitelességéről tanúságot tegyenek. A húsvét második vasárnapja egyúttal az Isteni Irgalmasság vasárnapja. Ez az igazi irgalmasság: a halál által megsebzett, vérző emberségünket beoltani a feltámadás, és az örök élet gyógyszerével. Egy orvos van: Krisztus, és egy orvosság: a boldog, örök élet.

Zámbó Károly atya

Krisztus feltámadása

Krisztus feltámadása adja meg az értelmét hitünknek, és életünknek. Miért kell elfogadnunk a feltámadást? Mert keresztény katolikus hitünk tanúsága egyértelműen a feltámadás mellett szól. Ugyanakkor a feltámadás nem ellenkezik az értelemmel. Azért nem ellenkezik értelmünkkel, mert mi magunk is feltámadást hordozunk magunkban. A feltámadást ugyanis fel lehet úgy fogni, mint egy megismerhető valóság felülmúlása, de egyúttal beteljesedése, egy magasabb rendű valóság által. Hiszen Jézus Krisztus Urunk nem erre a földi életre jött vissza, amikor feltámadott, hanem átment egy magasabb rendű, beteljesedett életbe. Testének anyaga elnyerte a beteljesedett, végső állapotot. Ez a feltámadás rámutat arra, hogy az ember testének van beteljesedett állapota, amely beteljesedett állapotba minden ember teste el fog jutni. Krisztus emberi teste ebbe az állapotba ment előre. Sőt, az egész teremtett anyagi világ számára is van egy beteljesedett állapot. Ez egyfajta felülmúlása lesz a jelen állapotnak, de a világ sóvárogva várja ezt a felülmúlást. Az egész teremtett anyagi világ, a mi testünket is beleértve, magában hordozza a feltámadás csíráját. A feltámadás, az ünnepi Szentmise evangéliuma szerint, csendben ment végbe. (Jn 20, 1-9) Rejtetten ment végbe a feltámadás, ugyanolyan rejtetten, ahogyan a feltámadott Krisztus közöttünk van. Mégis megtörtént. Mégis nyilvánvaló. A feltámadás egyszerre rejtett, és egyszerre nyilvánvaló, és nyilvánosságot igényel. A feltámadásra nyitott nyilvánosság azonban nem a bűnös emberi természet nyilvánossága, hanem az a nyilvánosság, amely az örök életre, és a bűn, és a halál nélküli életre akar eljutni: a boldog örök életre. Ezért ez a nyilvánosság, valamilyen módon, az Isten eredeti szándékával van összhangban: ugyanis Isten eredeti szándéka szerint az emberi társadalom bűn és halál nélküli lett volna; hiszen Isten nem teremtett tőle elszakadt embert, vagy olyan embert, aki szükséges, hogy elszakadjon tőle. Márpedig a bűn által az ember tragikusan elszakadt Istentől. Ettől az elszakadottságtól szabadít meg Jézus: ezért lett emberré a Fiú, a második Isteni személy. Akik Krisztus életére feltették életüket, azok számára hatalmas, kifejezhetetlen öröm lett a feltámadás. Akik pedig Jézus halálára cselekedtek, azok számára tanácstalanság, és kétségbeesés lett a feltámadás. Nekünk, akik a feltámadásra tettük fel az életünket, nem kell kétségbeesni. Mivel az életet választottuk, ezért élni is fogjuk az életet; a boldog örök életet. Ezért szól nekünk is, amit a feltámadott Jézus mondott a tanítványoknak: Ne féljetek! 

Zámbó Károly atya
Fotó: Gráf Tibor

Passió – a kereszt az élet fája lett számunkra

Passió. Jézus Krisztus Urunk szenvedéstörténete. Ez hangzik el vasárnap templomainkban. (Mt 26,14 – 27,66) Lázár feltámasztásakor mondta Jézus: „én vagyok a feltámadás és az élet”. Most pedig azt halljuk, hogy Jézus elfogják. Ide-oda hurcolják, gyalázzák, megostorozzák. Végül Pilátus a zsidók nyomására, és zsarolására halálra ítéli. Megkezdi Jézus a keresztútját, majd keresztre feszítik, és meghal a kereszten. Valahogy az van a passióban, ami nagyon sok esetben a világban. Aki becsületes, az gyenge. Aki gonosz, az erős. Aki ártatlan, az gyenge, aki bűnös, az eltiporja az ártatlant. A hazug eltapossa az igazat. Erről beszélni nehéz? Nem! Erről beszélni lehetetlen – lenne… ha Krisztus nem támadt volna fel harmadnapra. De Krisztus harmadnapra feltámadott, és amikor az apostolok Pünkösd után elkezdték hirdetni az evangéliumot, a feltámadás fényében tudtak beszélni Krisztus kínszenvedéséről, és kereszthaláláról. Mi is a feltámadás fényében éltük át a Passió drámáját, életünket beragyogja a feltámadott Krisztus; ezért tudunk beszélni Jézus szenvedéséről és haláláról. Miért kellett Jézus Krisztusnak szenvednie, és meghalnia? Azért, hogy bűneinktől megváltson minket, bűnös embereket. Kereszthalála és szenvedése önként vállalt áldozat volt. Minden ember megsebződött a bűn által, Ádámtól, az első embertől kezdve. A bűn pedig maga után vonta a halált… A halál a maga beteljesedését az ártatlan Krisztus halálában nyerte el. Ez nyereség volt? Győzelem volt? A halál atyja – lehet hogy azt gondolta: igen… ez lesz legnagyobb diadala: meghal az Isten Fia. De amiről azt gondolta: ez lesz a legnagyobb győzelme, az lett a legnagyobb veresége. Krisztus kereszthalála ugyanis megnyitotta az életet nekünk, akik az örök halálra lettünk volna kárhoztatva. Az Isten Fia halála által megnyílt az örök élet… Minden élő életének vége szakad, amikor a halál megérinti. Azonban Krisztus maga az élet… Ezért Krisztus halálával maga a halál halt meg. A halál halála pedig életet jelent. Ezért a kereszt fája az élet fája lett számunkra.       

Zámbó Károly atya
Kép: Pacino di Bonaguida: Keresztfa

Krisztus a Feltámadás és az Élet

Jézus Krisztus Urunk feltámasztotta Lázárt. Erről szól Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliuma. (Jn 11, 1-45) Betániában történt ez, ahol Mária és Márta lakott, Lázár az ő testvérük volt, és Jézus barátja. Hallotta Jézus, hogy Lázár beteg. Mire odaért, már halott volt. Jézus a sírjához ment, és könnyezett. Megrendítő, és elgondolkodtató ez a momentum. Krisztus teljesen ember is volt: minden emberi érzelemmel, a bűnt kivéve. Jézus ezt megelőzően beszélgetett Mártával. Márta azt mondta neki: „ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Jézus erre azt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni!”  Márta erre ezt mondta: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok a feltámadás és az élet…”Jézusnak ez a teljesen nyílt kijelentése önmagáról, összekapcsolja ezt az evangéliumi részletet az előző két vasárnap evangéliumaival. Két héttel ezelőtt hallhattunk Jézus és a szamariai asszony beszélgetéséről, amikor Jézus nyíltan megmondta a szamariai asszonynak, hogy ő a Messiás. Egy hete pedig Jézus azt mondta a vakon született, de általa meggyógyított embernek, hogy ő az Emberfia. Most pedig kimondja Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet…” Nem azt mondja, hogy „fel fogom támasztani”, vagy hogy „nemsokára kihívom a sírból”; hanem hogy „én vagyok a feltámadás”… Ezzel Isteni dicsőségét kinyilvánítja, még ha burkoltan is. Istennek ugyanis a lényege, és a léte egybeesik. Amit el lehet mondani Istenről, azt helyesebb nem úgy mondani, hogy Isten ilyen, vagy olyan… Istennek nem tulajdonságai vannak, mert a tulajdonságok esetlegesek. Isten pedig tiszta lényeg… Isten maga a szépség, Isten maga a jóság, Isten maga az Élet. Krisztus ezért maga a Feltámadás. Persze, ez kissé filozófiai megközelítése Isten valóságának. De Isten éppen azért adta a gondolkodás megismerési képességét az embernek, hogy értelemmel megismerhessük Isten létét. Azonban Isten nem csak egy megismerhető valóság, hanem mindenek előtt személy: három személy: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. A három személy pedig örökké szereti egymást: ezért Isten maga a szeretet, az örök, kezdet és vég nélküli Szeretet. Az, hogy Jézus, mint az emberré lett Fiú, aki a Feltámadás és az Élet; ott nyilvánul meg személyes valóságában és szeretetében; amikor Lázárt kihívja a sírból: „Lázár jöjj ki!” …és Jézus halott barátja életre kelve kijött sírjából. Hangsúlyozni kell, hogy Lázár ekkor nem az örök életre támadt fel, hanem az evilági életre visszahívta őt Jézus. Talán éppen azért, hogy megélje Krisztus feltámadását… De itt már megmutatkozik Jézus Istenfiúsága, és Isteni dicsősége: mert ez az esemény rámutat arra, hogy milyen lehetett a teremtés, az első ember teremtése. Ahogyan Jézus Isteni erejével kihívta Lázárt a sírból az életre, úgy hívta ki Isten a teremtéskor Ádámot a nem-létből a létbe. De: mindannyiunkat a nem-létből hívott elő ugyanígy. A személyünket Isten a fogantatásunkkor teremtette a semmiből. A személyünk, akik vagyunk: nem volt a szüleinkben… Isten az „én”-ünket, akik vagyunk: a semmiből teremtette: a nem-létből hívta elő a létre. Isten… a végtelen, teremtő szeretet! 

Zámbó Károly atya
Kép: Duccio Di Buoninsegna: Lázár feltámasztása

Krisztus gyógyít

Nagyböjt negyedik vasárnapjának az evangéliuma a vak meggyógyítását tárja elénk. (Jn 9, 1-41)A történet tulajdonképpen két síkon zajlik, mivel kétféle vakságot ír le. Az egyik vakság, hogy a vakon született ember nem lát. Jézus ezt meggyógyította. A második vakság, hogy a zsidók elöljárói nem ismerték fel, hogy Jézus a Messiás. Ez a vakság nem gyógyul meg a történetben. Később sokakban meggyógyult. Hiszen az első vakságot Jézus azért gyógyítja meg, hogy elindítsa a gyógyulás folyamatát a második vaksággal kapcsolatban is. Azonban ez a második vakság nem olyan egyszerű… A vakon született ember, miután Jézus nyálából és porból kevert sárral megkente szemeit, elment, és megmosdott Síloe tavában. Elment, mert meg akart gyógyulni. A második vakságban szenvedők nem akartak meggyógyulni. Nem látták, pontosabban nem látták be, hogy Jézus a Messiás, és nem is akarták belátni. Képzeljük el, ha ez a vak ember azt mondta volna, miután Jézus a szemeit nyállal megkente: „nem megyek el, és nem mosdok meg Síloe tavában, mert nem akarok látni! Eddig is vak voltam, ezután is jó lesz vakon.” Abszurdum lett volna! Krisztusnak, mint Messiásnak az elfogadása, vagy az elutasítása szabad döntés. Isten megadja az embernek ezt a szabadságot, mert Isten azt akarja, hogy szabadon imádjuk őt, szabadon szeressük viszont a minket végtelenül szerető Istent. Akik Jézust visszautasítják, nemet mondanak az örök Isteni szeretetre. Nem akarják Istent, mint személyt szeretni, hanem dolgokat, és elveket szeretnek. Krisztust el nem fogadni: önként választott vakság: olyan értelemben, hogy a Jézust elutasító zsidó vezetők, önként lemondanak az igazság látásáról. Jézus a vakságból meggyógyult embernek elmondja, hogy ő a Messiás. Ez egy párhuzam az elmúlt vasárnap evangéliumával, amikor Jézus a szamariai asszonynak mondta meg nyíltan, hogy ő a Messiás. Az igazságra szomjazó embereken, mint a szamariai asszonyon, vagy a vakon született emberen Jézus megkönyörül: feltárja nekik az igazságot, hogy ő a Messiás. A zsidó vezetőkön is meg akart könyörülni, ezért gyógyította meg a vakon született embert: ezen azoknak el kellett volna gondolkodni, és gondolkodásuk eredményeképpen felismerni Jézusban a Krisztust, azaz a Fölkentet, Messiást. Azonban ők ezen nem gondolkodtak el, és nem ismerték meg Krisztust. Milyen szomorú, amikor valaki sötétségében marad… Krisztus azonban maga a Világosság…

Zámbó Károly atya

Jézus és a szamariai asszony beszélgetése Jákob kútjánál (Jn 4, 5-42)

Jézus és az asszony beszélgetése Jákob kútjánál tovább visz minket a nagyböjti készületünk útján. Jézus vizet kér az asszonytól, de hamarosan kiderül, hogy ő az, aki az asszonynak az élő vizet tudja adni. Jézus adja azt a vizet, amiből ha valaki iszik, nem szomjazik meg többet. Itt az ember legmélyebb vágyáról van szó, és ez az Isten utáni vágy. Jézus, mint az Isten fia, a Második Isteni Személy értünk emberré lett, hogy önmagában vezessen minket Istenhez. Krisztusban van önmagunk igazi beteljesedése, azért lett értünk emberré, hogy megnyissa nekünk az örök boldogság el nem apadó forrását. Jézus ismerte az asszonyt. Belelátott abba, ahogy ez az asszony a szeretetet kereste, de nem találta meg. Jézus felszólította, hogy hívja el a férjét. Mire az asszony azt válaszolta: „nincs férjem”. Jézus erre ezt felelte: „Jól mondtad ’nincs férjem’. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Krisztusnak, mint Isten fiának hatalma van arra, hogy feltárja az ember lelkének legmélyebb sebzettségét. Ugyanakkor egyedül ő tudja orvosolni az ember legmélyebb lelki sebeit. Az asszony gyorsan témát vált, megdöbbenéséből felocsúdva, és arról akar Jézussal beszélni, hogy hol is lehet Istent imádni. Hogy Jeruzsálemben lehet, mivel ott van a templom, vagy (a szamaritánusok szerint) a hegyen? (Ahol ez a beszélgetés lezajlott.) Jézus válaszában azt mondja, hogy sem Jeruzsálemben, sem ’itt’, hanem lélekben és igazságban fogják a mennyei Atyát imádni. Az asszony erre azt mondja: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor ő eljön, kijelent majd nekünk mindent.” És Jézus erre azt feleli: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Ennyire nyíltan Jézus talán senkinek sem jelenti ki, hogy ő a Messiás. Jézus fontos szerepet szán az asszonyoknak. Hogy ennek a szamariai asszonynak ilyen nyíltan megmondja, hogy ő a Messiás, Mártának Lázár feltámasztása után, hogy ő a feltámadás és az élet. Amikor pedig Jézus feltámad, először az asszonyoknak jelenik meg. Az asszonyok szeretetükkel, hűségükkel, anyai szeretettel vehetnek részt az egyház közösségében. Ezért a katolikus egyházban nem szentelnek nőket pappá, de szerpappá sem, mert a nők édesanyák, a papok pedig atyák, lelkiatyák. Ezt nem lehet összekeverni. A mai világ egyik ideológiai betegsége és bűne, hogy relatívvá teszi a nemek közötti viszonyt. A férfi és a nő egyformán értékes, értékükben, méltóságukban egyek: mert az Istentől van a férfi és a nő méltósága. De küldetésükben különböznek, a nők édesanyák lehetnek, a férfiak atyák. Jézus az asszonyokat kitüntette bizalmával, olykor nyíltabban beszélt velük, mint a férfiakkal, beleértve az apostolokat is. De más küldetést adott nekik. Az asszonyok anyai szeretetükkel építhetik a családi közösséget, az egyházi és a nemzeti közösséget.

Zámbó Károly atya

Kép: Guercino: Jézus és a szamariai asszony

Ragyogás a Tábor hegyén

Nagyböjt második vasárnapján a Tábor-hegyi színeváltozásról szól az evangélium. (Mt 17, 1-9) A Tábor-hegyen történt színeváltozás ragyogását látható értelemben gondoljuk el. Jól tesszük: Isten megadta, hogy a kiválasztott három apostol, Péter, János és Jakab, szemmel láthatóan szemlélje Jézus Isteni dicsőségét. Azonban a ragyogást el lehet gondolni lelki, és szellemi értelemben is. Ragyogóvá válhat egy szép emlék. Valaki először találkozik későbbi feleségével, akivel közösen megélnek ötven, vagy hatvan évet szeretetben, és az első találkozásuk különös fényben fog tündökölni. Vagy amikor valaki visszaemlékszik szerető szüleire. Ragyogó gyerekkori emlék lehet, amikor valaki szeretetet tapasztalt. Ez a tapasztalás akár egy egészen jelentéktelen eseményhez is kötődhet. Mégis, annak megtapasztalása, hogy szeretve vagyunk valaki által, ragyogó emlékké válik. A Tábor-hegyen történt színeváltozás ilyen értelemben is ragyogó. Ez a három apostol megtapasztalta Jézus szeretetét. Az Isten-élmény, amit megtapasztalnak az apostolok, egy szeretet-élmény, mert Isten maga a szeretet. Az üdvösség története is ezen a szereteten belül van. Az üdvösségtörténetet Mózes, és Illés jeleníti meg. Mózes a törvényt, Illés a prófétaságot. Most együttesen tanúskodnak Jézusról. Ezzel pedig kapcsolatba kerül a színeváltozás története az előző vasárnapi evangéliummal, Jézus megkísértésével. Ott Jézus idézi Mózest, ezáltal tanúságot tesz Mózesről. Most Mózes tesz tanúságot Krisztusról. Akkor Jézus Isten Fiaként idézte Mózest, tanúságot téve arról, hogy Mózes törvénye valójában az Isten törvénye. Most pedig Mózes, az Isteni törvényt adó próféta tesz tanúságot arról, hogy a törvény Jézus Krisztusban teljesedik be. A három apostol szívesen maradt volna ott, szívesen letáboroztak volna, sátrakat csinálva. Ez a sátor voltaképp szentélyt jelent. A szentek szentje helyett, eredetileg szent sátor volt a szentély. Az Isteni jelenlét helye volt a szent sátor. De mégsem maradhatnak. Le kell jönniük a hegyről, mert ezt a ragyogást a színeváltozásban azért láthatták, hogy Krisztus szenvedésére felkészüljenek. Miért tudja ez felkészíteni az apostolokat Jézus kínszenvedésére? Mert ez a ragyogás a lelkükben sohasem alszik ki. Mivel szeretetet tapasztaltak meg, nem egyszerűen egy látványt, hanem szeretetet: megmarad bennük a ragyogás. Az igazi szeretet ugyanis örökkévaló, mert lényege egybe esik az örökkévaló Isten lényegével. Ha mi megtapasztaljuk Isten szeretetét, az olyan ragyogást jelent lelkünkben, amely nem halványul el. A lelkünkben jelenlévő ragyogás adhat erőt a szenvedés elviselésére.    

Zámbó Károly atya

Krisztus megkísértése

Nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma Krisztus megkísértését állítja elénk. (Mt 4, 1-11) Az elmúlt vasárnap a kiengesztelődésről, és az ellenség szeretetéről hallhattunk. Elgondolkodhattunk, hogy a kiengesztelődés nem csak az üdvösségünk feltétele, hanem a boldogságnak is. Ha kiengesztelődött életet tudunk élni, már itt, ebben a földi életben boldogok lehetünk. A „Miatyánk”-ban ezt imádkozzuk: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” A Miatyánk imádság következő kérése: „és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” A kisértés misztériuma nyílik meg Nagyböjt első vasárnapján. Ebben a misztériumban is láthatjuk, hogy Isten irgalmas szeretete velünk van. Krisztus olyan emberré lett, mint mi vagyunk, de a bűnt kivéve. És ő is kísértést szenvedett, mi is kísértést szenvedünk: ebben is hasonlóvá lett hozzánk, azzal a különbséggel, és ez ontológiai különbség, hogy Jézus Krisztus Urunk a kísértő gonosz lelket, még ha meg is szenvedte a kísértést, hiszen a kísértés mindig egyfajta lelki szenvedéssel jár, és ettől a szenvedéstől sem lett mentes Krisztus, de ugyanakkor mégis, a kísértést állhatatosan visszautasította. Ebben a visszautasításban nem Isteni erejét használta, hanem idézte az írásokat. Azt a tudást, és ismeretet vette igénybe, amely minden Istenfélő izraelitának megadatott volna. Jézus megéhezik a pusztában? Változtassa a köveket kenyérré? Jézus válaszul a kísértésre Mózes törvényét idézi: „nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, mely Isten ajkáról való”. (MTörv 8,3) Vagy vesse le magát Jézus a templom ormáról, hogy az angyalok felfogják, és ezzel bizonyítsa Istenfiúságát? Jézus erre azt mondja: „ne kísértsd az Urat, Istenedet” – szintén Mózest idézve. (MTörv 6,16) Azután a gonosz lélek egy magas hegyre vitte Jézust, és a világ minden gazdagságát felvonultatta előtte. Felajánlotta, hogy mindent neki ad, ha leborulva imádja. Jézus azonban – Mózest idézve – így válaszolt: „Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” (MTörv 5,9; 6,13) A gonosz lélek ezekben a kísértésekben arra provokálja Jézust, hogy Istenfiúságát bizonyítva tegyen csodát; de neki, az ördögnek engedelmeskedve. Jézus pedig egyszerűen, a mózesi törvény szavaival mond ellent az ördögnek. Ezt minden izraelita megtehette volna, mint ahogy ma is megteheti minden hívő. A bűnben, a bűnre való felhívásban mindig jelen van az ördög provokációja. Azonban Krisztus megkísértéséből az látszik, hogy Isten örök törvénye erősebb, mint a gonosz lélek. Higgyük el testvéreim, ha igazán Krisztusban élnénk, semmilyen hatalma nem volna felettünk az ördögnek. Az ördög hatalma mindig abból keletkezik, amikor valamilyen formában hűtlenné válunk az Istenhez. Ezért egy hatalmas erőforrás számunkra Krisztus megkísértése, az a szeretet, az az értünk vállalt irgalom, hogy visszautasította a kísértő gonosz lelket.   

Zámbó Károly atya

Kiengesztelődött lelkület

Az évközi hetedik vasárnap evangéliumában folytatódik Jézus Krisztus Urunk tanítása Máté evangéliumának alapján. (Mt 5, 38-48) A tanítás témája az elmúlt vasárnap a törvény volt, amit Krisztus nem eltörölt, hanem beteljesített. Most pedig a kiengesztelődésről, és az ellenségszeretetről hallhattunk. Ezt a tanítást akkor érthetjük meg valamelyest, ha arra gondolunk, hogy ebben a Krisztusi tanításban maga Isten szól hozzánk, aki elsősorban a saját példáját állítja elénk. Ennek a tanításnak az a kulcsa, amikor Jézus a mennyei Atya példáját idézi: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad az igazaknak és gazembereknek.” Mit jelent ez? A bűn az Isten elleni lázadás. Lázadás és hűtlenség a bűn, az Isten ellen. Isten mégsem semmisíti meg az ellene lázadó embert, ahogy az ellene lázadó szellemi lényeket sem semmisítette meg. Isten tehát hűséges, a hozzá hűtlenekhez is. Isten a szeretetét nem vonja vissza, a tőle elfordult lényektől sem. Hiszen akkor megsemmisülnének ezek a lények, mintha soha nem is léteztek volna, hiszen csak az van, amit Isten a létben fenntart… A gonoszok léte, és létben való fenntartása önmagában is Isten irgalmas szeretetének a megnyilvánulása. Az ember számára pedig földi életének a befejezéséig nyitva áll a lehetőség a szabadulásra. Ez a szabadulás jött el számunkra Jézus Krisztusban. Ezt jelenti Jézus neve: „Isten megszabadít”. A kiengesztelődéshez a mennyi Atya példája áll előttünk, ezzel követjük a mennyei Atya példáját, és ez feltétele üdvösségünknek. A bosszúállással való leszámolás, nem valami különleges többlet, amit különleges adottságú lelkektől lehet csak elvárni. Nem. A kiengesztelődött lelkület üdvösségünk feltétele. Ennek révén lehetünk fiai a mennyei Atyának. Az evangéliumi részlet utolsó mondata még inkább kiemeli ezt a szempontot: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes”. Az evangélium világos tanításához szeretnék még hozzátenni egy záró gondolatot: a kiengesztelődés nemcsak az üdvösségnek az előfeltétele, hanem a boldogságnak is. A haragvó, bosszúálló ember nem tud boldog lenni. Ha kiengesztelődött életet tudunk élni, már itt, ebben a földi életben boldogok lehetünk. A rosszat, amennyire tőlünk telik el kell hárítani. De ne vezessen minket a bosszú, a harag… a lelkünk, az életünk világosabb, örömtelibb lesz. A „Miatyánk” imádságban is ezt imádkozzuk: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Máté evangéliumának következő fejezete tartalmazza a Miatyánkot. Lényegében a „Miatyánk” imádság idézett mondatát fejti ki bővebben Krisztus a mai evangéliumban. A következő vasárnappal azonban megszakad ez a sorozat, ugyanis megkezdődik a nagyböjti időszak.

Zámbó Károly atya

Erkölcs

Az évközi hatodik vasárnap folytatjuk Máté evangéliumának a felolvasását. (Mt 5, 17-37) A „föld sója”, és a „világ világossága” mondásai után, Jézus több erkölcsi intelmet mond, melyeket nem annyira részletezni szeretnék, hanem megtalálni bennük az eligazodást segítő összefüggést. Ez az összefüggés pedig az, amit Jézus az intelmek sorozatának elején kinyilvánít: hogy ő nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy beteljesítse. Hogy ez mennyire így van, láthatjuk: az intelmek a Tízparancsolat tematikáját követik. Mit jelent ez? Bizonyos dolgokkal le kell számolnunk magunkban. Le kell számolnunk a gyilkos indulatokkal, haraggal. Le kell számolnunk magunkban az érzékiség buja, zabolátlan indításaival. Le kell számolnunk magunkban a hazugsággal, és a valóság megváltoztatott bemutatásával, és meghamisított értelmezésével. Ezekben a dolgokban vasfegyelmet kell elsajátítanunk, és következetes szigorral le kell nyesnünk emberi természetünk indulatos lázongásait az örök erkölcsi törvény ellen. Ha nem tudunk ebben vasfegyelmet tanúsítani, akkor az elmélkedő és imádságos életben a minimumot sem tudjuk elérni. Az életszentségre való törekvés nem egyfajta szentimentális ábrándozás, hanem kemény küzdelem és munka. A teológiai gondolkodás egyes irányzatainak modernista túlzásai, ezen a téren is jelen vannak. Vannak, akik az Isteni irgalmasságot hangsúlyozva megfeledkeznek a bűn súlyáról. Mintha az, hogy Isten mindenkit szeret, azt jelentené, hogy a bűnt elfogadja… Itt azonban emlékeznünk kell arra, hogy a bűn, a maga lényege szerint, lázadás az Isten ellen. Isten ezért nem fogadhatja el a bűnt, mert akkor ellentmondana önmagának. Jézus tehát a mai evangéliumi szakasz elején azt mondja, hogy nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje. A törvény tehát érvényben maradt. Hanem miért jött Jézus? Mit jelent a Jézusban megjelent Isteni Irgalmasság? Azt, hogy Jézus Krisztus által megmenekülünk a törvényszegés átkától, az örök kárhozattól. Ebbe belegondolva válik érthetővé Jézus neve: „Isten megszabadít”. Isten megszabadító szeretete jött el Jézus Krisztusban. Ez rávilágít arra, hogy mi is voltaképp a törvény a maga lényege szerint? A bűn: elszakadás a Teremtő Istentől. A törvényt az Isten már a tőle elszakadt embernek adta… De miért? Azért, hogy visszavezesse önmagához. A törvény ezért a maga lényege szerint, a világ eredeti, a Teremtő Isten szándéka szerinti rendjének a kinyilvánítása. Így válik érthetővé, hogy miért használja Jézus azt a formulát, hogy a törvénnyel együtt említi a prófétákat… Mert a próféta az Isten szavát elmondja a Szentlélek sugallatára… Ha a törvény Isten szava, akkor aki a törvényt adja, próféta. Ezért Mózest elsősorban prófétának tekintették, aki éppen azért tudta a törvényt adni, mert próféta volt. Jézus Krisztus Urunk tehát nem törölte el a törvényt. A törvényben ugyanis megnyilvánul a teremtés eredetei rendje, és ez a rend Krisztusban egyáltalán nem lett eltörölve, hanem éppen Krisztusban lett helyreállítva.     

Zámbó Károly atya

A föld sója, és a világ világossága

Jézus Krisztus Urunk tanítását a nyolc boldogság mondásai után, Máté evangéliumában tovább haladva idézi a vasárnapi evangéliumi szakasz, az évközi idő ötödik vasárnapján. (Mt 5, 13-16) Jézus a föld sójának, és a világ világosságának nevezi tanítványait. Azonban fel kell tenni a kérdést, hogy hogyan kell ezt érteni? Talán könnyebb ezt a két hasonlatot úgy megközelíteni, hogyha először a „világ világossága” kijelentéssel foglalkozunk, és utána térünk rá a „föld sója” kijelentés értelmezésére. Jézus a világ világosságának önmagát is nevezi, és a János-evangélium különösen is Jézus Krisztus Urunkat, mint a Megtestesült Igét, világosságnak nevezi. Keresztelő Szent Jánosról azt mondja János evangéliumának bevezetője - és erre külön felhívja a figyelmet - , hogy nem ő volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Jézus mondja azt is, hogy Ő a világ világossága, és aki őt befogadja, az nem jár többé sötétben, hanem övé lesz az élet világossága. Ebből az látható, hogy Jézus maga a világosság. Jézus olyan módon világosság, ahogyan senki más nem: mivel Ő a Fiúisten, aki az Isten örök, Szentháromságos szeretetéből jött. De ugyanakkor, aki Jézus Krisztust befogadja életébe, az a világosságban járja a földi élet útjait, és ezért a világ sötétjében ő maga is világossággá válik. Ilyen értelemben a Krisztust befogadó tanítványok is világossággá lesznek. A só hasonlata ehhez kapcsolódik. A só ízt ad az ételeknek. Pontosabban, az ételekben meglévő jellegzetes íz, a só segítségével válik érezhetővé. Ha Krisztus jelen van a világban tanítványai által, akik Krisztus misztikus testének, az egyháznak a tagjai, a világnak íze lesz, a világban meglévő íz érezhetővé válik. A keresztények Krisztus-követése által válik érezhetővé a világnak az az íze, amely van, de Krisztus nélkül olyan, mintha nem lenne. Itt persze nem a világról, mint a teremtett anyagról van szó, amely mint a megtestesül Ige (valóságos, vagy lehetséges) teste, nem tud Istentől elszakadni. Ugyanakkor az anyag, mint élettelen atomok sokasága, nem tud Istenhez térni sem. Az értelmes ember, akit Isten személyesen teremtett, és személyesen szeret, az ember tud Istentől elszakadni, és Istenhez megtérni. Az ember, aki a gonosz lélek kísértésére elutasította Isten szeretetét, ezzel az elszakadással hozta létre a világ íztelenségét. Ugyanakkor az ember, mivel a gonosz lélekkel ellentétben, nem egy aktusként, egyetlen örökkévaló pillanatként éli meg életét, hanem sok pillanat sorozataként, mindig csak egy kis részét éli az egész életének, vissza tud térni Istenhez. Ezért nyerhet megváltást, és bűnbocsánatot. A bűnbánatot tartó, és a bűnbocsánatot elnyert ember tudja visszahozni a világ ízért, mert benne gyógyul a világ bűn általi sebzettsége.

Zámbó Károly atya

Örök boldogság

Az évközi negyedik vasárnap evangéliuma (Mt 5, 1-12a) egyfajta történeti rendet képezve kapcsolódik az előző vasárnapi evangéliumhoz. Akkor azt hallhattuk, hogy Jézus megkezdi nyilvános működését, meghívja az első tanítványokat, akik később az apostolok lesznek. Majd meghirdeti, hogy elközelgett az Isten országa. A nyolc boldogság tanítása ehhez kapcsolódik. Jézus ellentétekkel, paradoxonokkal mutatja be, hogy a mennyek országa, és az az örök boldogság, amit Isten tud adni, mit jelent. Jézus azt mutatja be, hogy az emberek életében milyen távlati következménye lehet annak, hogyha megérinti az embert az örökkévaló Isten örök boldogságra hívó szava. A nyolc boldogság mondásaiban Jézus olyan élethelyzeteket is megemlít, amelyek nem adnak okot boldogságra. Ugyanakkor a nyolc boldogság mondásaiban először olyanok vannak, amelyek ténylegesen jelenthetnek boldog állapotot, és fokozatosan halad Jézus azok felé a boldogságok felé, amelyek már köznapi értelemben nehezen értelmezhetők boldogságnak, mert olyan ellentétet hordoznak magukban, amely feloldásra szorul. A lélekben szegények valóban lehetnek boldogok. A „lélekben szegénység” azt jelenti, hogy nem kötődik az ember lelkében a vagyonhoz. Ha valaki nem kötődik a vagyon birtoklásához a lelkében, az nem retteg a  vagyon elvesztésétől, de a vagyon hiánya sem emészti keserűséggel, lélekben ugyanis nem kötődik hozzá. A síró is, aki vigasztalást nyer, valóban boldog. Hiszen a vigasztalás azt jelenti, hogy sírásának az oka megszűnt, ezért megvigasztalódott. Vagy, ha szomorúságának oka nem is szűnt meg, valami olyan öröm, valami olyan reménység is megjelent az életében, amely mégis vigasztalóan hat rá. Ez is lehet boldogság. A szelíd ember, aki senkinek nem akar ártani, mindenkinek jót akar: boldog, mert nincs szívében rossz érzés senki iránt. Akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: boldogok, mert van bennük hit, hogy van igazság. Hiszen ha nem lenne igazság, hogyan tudnának szomjazni rá? Ezzel a szomjúsággal együtt pedig ott van a lelkükben a remény, hogy az igazság érvényre fog jutni. Az irgalmasok is boldogok, mert irgalomra találnak. Az irgalom önmagában is boldogság: sőt lehet önmagában is az örök boldogság. Ha azt halljuk Krisztustól: „irgalmazok neked”: ez önmagában az örök boldogság lesz. Ez ténylegesen azt jelenti, hogy valaki elnyerte az üdvösséget. Aki tud másoknak irgalmazni, annak nagy reménye, hogy Krisztustól ezt fogja hallani. Az irgalom reményében élni pedig boldog életet jelent. A tiszta szívűség, amikor valaki a szépnek és a jónak örül, a bűnnek pedig nem: szintén boldogság. Az örömben megélt tiszta élet szükségszerűen boldog élet. A békeszerzés: boldogság. Jézus Krisztus a béke fejedelme. A békeszerzés olyan erény, amely valóban az Istennel való közösség jele és eredménye. A történelemben Isten parancsai szerint élő, mély hitű emberek tudtak békeszerzők lenni. A nyolc boldogsághoz kilencedikként és tizedikként csatlakozik az a két boldogság, amely ellentmondást tartalmaz: amikor valakit üldöznek az igazságért, és valakit rágalmaznak Krisztusért. Ez újra rávezet minket arra a kérdésre, hogy mit jelent a mennyek országa. A mennyek országa az az Isten-kapcsolat, amely Krisztusban van, amelyet Krisztus hozott el nekünk önmagában. Amikor valaki kiáll az igazság mellett, és ezért üldözik: ebben az Isten-kapcsolatban megkapaszkodva, ezáltal boldog. Ha valakit Jézus Krisztusért üldöznek: megtapasztalta, hogy Jézus az üdvözítő, és az üdvösséget mindennél fontosabbnak tartja, ezért boldog. Krisztusban olyan kincset talált, amit nem hajlandó eldobni, még az üldözés közepette sem. Boldog, bár üldözik, de tudja, hogy az örök boldogság vár rá. 

Zámbó Károly atya

Foto: Papp Tamás

Az ország örömhíre

Az évközi harmadik vasárnap evangéliumában azt halljuk, hogy Jézus megkezdi tanítói működését. (Mt 4, 12-23) Jézus ezért elhagyta Názáretet, és Zebulon és Naftali földjén telepedett le. Ezzel Izajás próféta jövendölését beteljesítette. Jézus, nyilvános működésének elején, meghívja az első tanítványokat. Ezek az első tanítványok később apostolokká lettek: Péter, András, Jakab, és János lettek Jézus első tanítványai. Addigi munkájukat, családjukat, biztos megélhetésüket otthagyták, és követték Jézust. Jézus Krisztus meghívása nem egyszerűen olyan, mint amikor valakit meghívnak valamilyen munkát, tevékenységet végezni… Jézus meghívása olyan, amely az embert teremtettségének legmélyebb szintjén szólítja meg. Az embert Jézus Krisztus meghívásában ugyanaz a személyes szeretet hívja, aki megteremtette. Akiket meghívott, azonnal követték Jézust. Mi mást tehettek volna? Jézus hívását el nem fogadni olyan lenne, mintha a meg nem teremtett ember, aki még nem létezik, vissza akarná utasítani, hogy meg legyen teremtve… Lehetetlen lenne, önellentmondó lenne… De nem éppen ilyen önellentmondó Isten akaratának ellenállni? Persze, Isten szabadságot adott az embernek, az Istennek való ellenállás megjelent a bűn által, maga után vonva a halált, és az örök kárhozat lehetőségét, amelyek nem Isten művei… Sokkal inkább azért lett a halál, és a kárhozat lehetősége, a pokol, mert Isten örökké hűséges, és nem vonja meg a létezést azoktól sem, akik szeretetét visszautasítják. Az első tanítványok meghívását mintegy keretezi az ország említése: a „mennyek országa”, és az „ország evangéliuma”. Az örömhír az, hogy Isten végtelen szeretete elérte az embereket Krisztus által. Az „ország”, a „mennyek országa” nem egy terület, vagy nem egy evilági értelemben vett uralom, hanem az az Isten-kapcsolat, amely Jézus Krisztus által jött el. Magában Krisztusban van az Istennek az az uralma, amelyet megnyit az emberek számára. Krisztusban eljött az Istennel való kapcsolat, az Istennel való élet lehetősége. Jézus Krisztus által Isten minden embert meg akar hívni arra, hogy részesüljön az Ő örök szeretetéből.

Zámbó Károly atya

Keresztelő Szent János tanúságot tesz Krisztusról

A második évközi vasárnap evangéliumi részlete (Jn 1, 29-34) sajátosan kapcsolódik az előző vasárnapi evangéliumhoz, amikor Jézus Krisztus Urunk megkeresztelkedéséről volt szó. Abban a leírásban azt olvashattuk, hogy Keresztelő János először nem akarta Jézust megkeresztelni. Látta a Szentlélek megvilágításában Keresztelő János, hogy Jézus a Messiás, de pontosan ezért nem akarta megkeresztelni, mert annak a mélységét viszont nem látta meg, hogy a Messiás küldetéséhez hozzá tartozik az az alázat, amellyel a bűnösök közé számítják ártatlanként. Jézus Krisztus emberként mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve. A keresztelkedés nem ellentmondott Jézus messiási hivatásának, hanem éppen a keresztelkedésével vette kezdetét Jézus messiási működése. János evangéliuma azonban, mint a legkésőbb írt evangélium, azt a sajátos módszert követi, hogy igyekszik az események lelki értelemben vett mélységét feltárni, és gyakran nem ismétli azokat az olykor alapvető fontosságú részleteket sem, amelyeket a másik három evangélista leírt. Ebben az esetben nem írja meg János evangélista Jézus megkeresztelkedését. Ugyanakkor azt a látásmódot, ahogyan Keresztelő János látta a Messiást, részletesen leírja János evangélista. Ez a tanúságtétel fontos kijelentéseket tartalmaz Jézust illetően: hogy Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét, hogy Jézus előbb volt mint Keresztelő János, hogy Jézus az Isten Fia. Az, hogy Jézus az Isten Bárányaként elveszi a világ bűnét, arra utal, hogy Jézusban beteljesedik az Ószövetség minden engesztelő áldozata. Jézus Krisztus keresztáldozatára utal minden ószövetségi áldozat, azt készíti elő, annak az előképe. Engesztelő áldozatokat ajánlottak fel a papok, a nép nevében az Istennek, de az ténylegesen nem vette el a bűnt. Krisztus áldozata azonban a tökéletes áldozat, a bűnt nem csak kiengeszteli, hanem el is törli. Az a kijelentése Keresztelő Jánosnak, hogy Jézus előbb volt mint ő, túlmutat az evilági valóságon, Jézus teremtés előtti életére utal. Jézus azelőtt is létezett, mielőtt emberré lett, de azelőtt is, hogy a világ meg lett teremtve. Keresztelő János Jézusról való kijelentése mindkettő módon utal Jézus teremtés előtti létére. Márpedig a teremtés előtti lét csak úgy képzelhető el, hogy a Teremtő Isten valóságához tartozik az, aki létezett a teremtés előtt. Ezt a kijelentést erősíti a kijelentések csúcspontja, hogy Jézus az Isten Fia. Ez a csúcspontja a kijelentéseknek, amely Jézust az Isten Fiának vallja meg, magyarázza az első két kijelentést is: Jézus az Isten Bárányaként a tökéletes áldozatot mutatja be, mint az öröktől való Fiú. A Szentlélek pedig leszáll Jézusra, és rajta marad, és Jézus az, aki a Szentlélekkel keresztel. Bizonyos értelemben még rejtetten, de Keresztelő Jánosnak ebben a meglátásában már együtt van a Szentháromság: az Atya, akinek a Fia Jézus, az öröktől való Fiú, és a Szentlélek, aki rajta marad Jézuson. A Szentlélekre vonatkozó kijelentés, hogy „rajta maradt” jelzi, hogy Jézus Krisztus más kapcsolatban van a Szentlélekkel, mint egy próféta. A Szentlélek a prófétákat is eltöltötte, „Ő szólt a próféták szavával”, ahogy magát Keresztelő Jánost is eltöltötte a Szentlélek, már anyja méhében, mikor Erzsébet, János édesanyja Máriával találkozott, aki már áldott állapotban volt a Szentlélektől. Jelzi tehát Keresztelő János ezzel a kijelentésével, hogy Jézus nem egy próféta, akit eltöltött a Szentlélek, hanem Jézus belső valóságához, belső lényegéhez tartozik a Szentlélek. Jézus az Atya Fia, akin rajta maradt a Szentlélek; a Szentháromság; Isten belső lényege van itt kinyilatkoztatva. Keresztelő János azt is elmondja, hogy ez a kinyilatkoztatás Istentől való, aki Keresztelő Jánost vízzel keresztelni küldte, és rámutatott Jézusra, aki Szentlélekkel keresztel. Jézus a saját lelkeként világba leheli a Szentlelket, ráleheli Szentlelkét az apostolokra, az apostolokon keresztül pedig az egész világra. Jézus lelke, a Szentlélek így tölti be a földkerekséget. János evangélista tehát nem írja le Jézus megkeresztelkedését, talán mert nem ismételni akarja a másik három evangéliumot, hanem sokkal inkább kiegészíteni a kinyilatkoztatás mély értelmét, belső mélységeit feltárva. Ez a belső mélység Jézus identitása: Jézus az Atya Fia, aki Szentlélekkel keresztel, mert sajátja a Szentlélek. Az evangélium arra hív minket, hogy Jézus Krisztus misztériumáról elmélkedjünk, és ezáltal Jézus Krisztus, a világ világossága, világosítsa meg értelmünket, és egész életünket.

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus Urunk: a mennyei Atya szeretett Fia

(Gondolatok Urunk megkeresztelkedésének evangéliumáról, és megemlékezés az óév utolsó napján elhunyt XVI. Benedek pápáról)

Amikor Jézus Krisztus Urunk a Jordán vizében megkeresztelkedett, a mennyei Atya szózata hangzott az égből: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”. Ezzel fejeződik be a Krisztus Urunk megkeresztelkedésének vasárnapján elhangzó evangéliumi részlet. (Mt 3, 13-17) A kinyilatkoztatás egyik csúcspontja ez a mondat. Ez ugyanis rávilágít arra, hogy kicsoda Jézus, és arra is, hogy ki az Isten. Ezt ugyanis nem lehet másképpen értelmezni, mint úgy, hogy Jézus az örök Fiú, aki az Atyával él. Előtte a Szentlélek leszáll Jézusra. A Szentháromság nyilvánul itt meg. Isten, mint Szentháromság itt kinyilatkoztatja önmagát. Ez a kinyilatkoztatás azonban még részben rejtett, később Jézus egész tanításából, sőt feltámadásából lehet megérteni, és Pünkösd után, a Szentlélek megvilágosító kegyelmével lehet még teljesebben belátni az itt megnyilatkozó misztériumot. Isten belső élete nyilvánul itt ugyanis meg. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete közli itt önmagát. Előtte Jézus megkeresztelkedik Jánosnál. János azonban eleinte nem akarta Jézust megkeresztelni. János meglátja benne, hogy Ő a Messiás, és hogy az Istentől van. Éppen ezért nem akarja megkeresztelni. János többet lát benne, mint bárki, többet tud róla mint bárki, mert a Szentlélek megvilágításában Keresztelő János meglátja, hogy Jézus a Messiás. De mégsem látja az Isten szándékának a mélységét teljesen: hogy a messiási műnek része ez az alázat, az Isteni dicsőségről való lemondás, hogy a Fiú eljön, emberré lesz, de mintegy „kiüresíti önmagát”, azaz Isteni hatalmát emberként nem gyakorolja. De az Atyával Jézus, az örök Fiú, mindig kapcsolatban van. Van, mikor magányosan imádkozik. De amikor tevékenykedik, tanít, dolgozik, hétköznapi teendőit végzi, akkor is együtt van az Atyával. Nem is lehetne másképp: Jézus egy az Atyával, az Atyában él, az Atya imádásában, és a Szentlélekkel együtt, örök szeretetében. A Szentlélek, aki maga ez a Szeretet: ezért a Szentlélek leszállásával nyilvánul meg ez a szeretet. Keresztelő János ezt teljesen nem látja? Az a nagyobb amit János lát, vagy az, amit nem lát? Ha a messiási idő eljött, az érkező Messiás miatt kell mindenkinek megkeresztelkedni. Mindenkinek… kivéve az elérkező Messiásnak. Ezt látja János, ezért nem akarja engedni Jézust megkeresztelkedni. De ha ezt látja, akkor miért nem látja azt, hogy Jézus, a Messiás, mégis megkeresztelkedni akar…? János úton van… a kinyilatkoztatás befogadója Keresztelő János, de a kinyilatkoztatás egy történeti út, egy történeti rend, amely szerint az Isten feltárja önmagát. Végül megkereszteli János Jézust. Ezáltal jut mélyebbre a kinyilatkoztatásban. Jézustól személyesen tanításban részesül. Amint János Jézust megkereszteli, ezáltal lesz maga János is tanítvánnyá. Mindenkinek, aki Krisztusról tanít, tanítvánnyá kell válnia, hogy Krisztusról tanítani tudjon. Engedjük, hogy a Szentlélek által tanítványokká lehessünk, hogy részesüljünk Isten tanításának végtelen mélységéből: Jézus Krisztus az Atya örök Fia. Ennyit szerettem volna most írni a vasárnapi evangéliumról. Ezekben a napokban búcsúzunk az óév utolsó napján elhunyt XVI. Benedek pápától. Korának legnagyobb teológusa volt. Benedek pápa Krisztusban élt, ezért tudott Krisztusról tisztán tanítani. Szellemi útmutatása iránymutató volt korunkban, maradandó értéke történelmi távlatban egészen bizonyos. Munkásságának jelentőségét aligha tudjuk felmérni. Abban a véleményben, hogy egyszer majd az egyházdoktorok között fogják XVI. Benedek pápát számon tartani, a magam részéről semmilyen túlzást nem látok. Munkássága nem csak évszázados, hanem talán évezredes jelentőségű; legalábbis ezt ma nagyon sokan így látjuk, és talán nem valamiféle személyes elfogultság miatt… Ezekben a napokban imádkozunk XVI. Benedek pápáért, akinek utolsó napja a földi életben az óév utolsó napjára esett, Szent I. Szilveszter pápa ünnepére. De talán éppen ez mutat rá arra, hogy talán nem is a távoli jövőben, XVI. Benedeket is a boldogok, és a szentek, és az egyházdoktorok között tisztelhetjük. Ez utóbbi persze magánvéleményem, de bizonyára nagyon sokak véleményével egybecseng. Érzem segítségét, és ennek megfelelően arra bíztatok, és bátorítok minden hívőt, hogy tiszteljük XVI. Benedek pápát Isten szolgájaként, és kérjük közbenjáró segítségét.

Zámbó Károly atya

Krisztus megszületett

Jézus Krisztus Urunk születése idején Augusztus császár rendeletet adott ki: „írassék össze az egész földkerekség”. Ezt halljuk az éjféli Szentmise evangéliumában. (Lk 2, 1-14) Augusztus császár, aki bizonyára a világ urának gondolta magát, nyilvántartásba kívánta volna venni az egész világot. Addig is, azóta is voltak olyan birodalmi vezetők, akik önmagukat vélték a „világ urának”, de hatalmuk lehanyatlott. Birodalmak felemelkedtek, és eltűntek. Átadták a helyüket más formációknak. A hanyatlás lehet, hogy éppen ekkor kezdődött? A távoli császár bürokratikus akaratának kényszerből engedelmeskedve érkezett Betlehembe Názáretből Mária és József. A fiatalasszony áldott állapota nem hatotta meg a kisváros lakóit, nem adtak szállást a városban, ezért a városon kívül egy barlang-istállóban kellett világra jönnie a gyermeknek. De ki is volt ez a gyermek? Augusztus császár hatalmas pompában élve a világ urának hitte magát, de súlyosan tévedett. Ez a kicsiny gyermek azonban valóban Király, valóban Úr! De később egy evilági úr előtt mégis úgy fogalmaz: „az én országom nem ebből a világból való”… Jézus Krisztus Urunk a mennyei Atya örök Fia! Amikor Karácsonykor megünnepeljük Krisztus születését, akkor az időben való születés mögött megjelenik a Fiú örök születése a mennyei Atyától. Ezért a karácsonyi ünnepi Szentmise kezdő éneke így hangzik: „Az Úr mondá nékem: Én Fiam vagy Te! Én ma szültelek Téged!” Krisztus megszületett 2000 éve emberként Betlehemben. De Krisztus születik az örökkévalóságban, mint az örök Fiú a mennyei Atyától. Ebben a születésben van benne a Teremtés! Ezért az egész univerzum a Karácsony misztériumában van benne. Az egész Teremtést ezért a mennyei Atya belehelyezte, bele teremtette a Fiúba. Azért a Fiúba, hogy azzal a szeretettel tudjon szeretni minket az Atya, amellyel a Fiút szereti. Így ér el minket Isten örök szeretete: mint az Atya szeretete a Fiúban, a Szentlélek által. Ha átadjuk magunkat a Fiúban, a mennyei Atyának: akkor tudunk növekedni a szeretetben. Az evilág hatalmasai, „Augusztus császárai” erről a szeretetről nem tudnak. Augusztus császár össze akarta írni a világot, de a legfontosabbat nem tudta: hogy egy fiatal asszony, Betlehem éjszakájában gyermeket szült, és amikor újszülött fiát kezében tartotta, a világ sorsát, és jövőjét: örök üdvösségünk meghozóját tartotta kezében. Egyetlen reményünk Krisztus! Merjük rábízni életünket! De ki tudna nekünk ebben segíteni? Leginkább az Édesanya: aki újszülött fiát kezében tartotta. Mi is, tegyük az Ő kezébe életünket! Ha Nagyasszonyunknak, Boldogasszonyunknak, a Szeplőtelen Szűz Máriának a kezébe helyezzük életünket és sorsunkat, akkor biztosan segíteni fog abban, hogy eljussunk Krisztushoz, és Krisztus által a mennyei Atyához.

Zámbó Károly atya

Az Úr angyala szól Józsefhez

Gondolatok Advent IV. vasárnapjára

Az Úr angyala álmában hírül adja Józsefnek Jézus születését. (Mt 1, 18-24) Titokzatos dolgokat mond az angyal, de mégis: József elfogadja az angyal szavát igaznak, és aszerint cselekszik. Ez az igazi, emberhez méltó szabadság: Isten szavát meghallani, és aszerint cselekedni. Nem a természetes hajlamok szerint, nem a vágyak, akár szellemi vágyak szerint, nem is a racionális elgondolás alapján ésszerűen, hanem Isten szava szerint cselekedni: ez az emberi, és valóban emberhez méltó szabadság beteljesedése. Aki tud így cselekedni, annak Isten nemcsak beteljesíti, hanem meg is szenteli a szabadságát. József házaséletre készült, de Szűz Mária mellett mégis szűzi életet élt. Arra készült, hogy vér szerinti gyermeke legyen, Jézusnak atyja lett, de nem a vér szerint… József Jézusnak, és ezáltal nekünk is – nem a vér szerint -, de egy egészen új módon: lélek szerint atyánkká lett. Nekünk papoknak különösen is komolyan kell vennünk Szent József példáját. Nőtlenségben élve, mégis atyává leszünk, és Krisztus titokzatos életét gondozzuk, ahogyan titokzatosan megjelenik a kenyér és bor színe alatt elrejtőzött krisztusi élet, és ahogyan a hívekben, lelki gyermekeinkben bontakozik a krisztusi élet… József számára Szűz Mária olyan szellemi, lelki társ lett, akivel meg merte osztani az angyal szavait is, amit álmában kapott. Hiszen honnan tudnánk róla? Amikor Szűz Mária, Krisztus feltámadásának húsvétja után, elmondhatta, hogy neki mit mondott az angyal, minden bizonnyal akkor mondhatta el azt is, hogy Józsefnek mit mondott az angyal… Ugyanis nagyon valószínűtlen, hogy József, aki még Krisztus gyermekkorában meghalt, ezt bárki mással megoszthatta volna. Mit is jelent ez az üzenet, amit Józsefnek mondott az angyal? Két szóban lehet összefoglalni: Jézus neve, ami azt jelenti: Isten megszabadít, és az Emmánuel név, ami azt jelenti: Velünk az Isten. Isten megszabadít: ez a szabadság Krisztusban van. Ennek a szabadságnak a beteljesítése: Isten akaratának a megcselekvése. Maga Krisztus akkor jutott el a beteljesedéshez, amikor a mennyei Atya akaratát megtette.  Ha mi, Istenre figyelve, imádkozva, megtesszük kötelességünket, akkor teljesítjük be Isten akaratát. Mi az Isten akarata? Hogy minden ember meglássa, hogy Jézus a Messiás, a Fölkent; azaz a Krisztus. Az, hogy: Velünk az Isten: Krisztus által valósul meg. Krisztusban lett Isten emberré: elképzelhetetlen az a közelség, amely Isten közelsége hozzánk Krisztusban. József példája nyomán, és József segítségét is kérve: tisztán, egyszerűen, lemondásokat felajánlva kell Krisztus elé járulni, és akkor fogjuk felismerni.   

Zámbó Károly atya

Keresztelő Szent János – és a mennyek országa

Gondolatok Advent III. vasárnapjára

Jézus kijelenti, hogy a mennyek országában aki a legkisebb, nagyobb mint Keresztelő János. (Mt 11, 2-11) Mit jelen ez? Talán úgy lehetne megközelíteni ennek a kijelentésnek az értelmét, hogy a mennyek országa nem egy hely, vagy egy birodalom, hanem egy egészen egyedülálló személyes kapcsolat az Istennel. Sőt ennél is tovább kell menni! A mennyek országa magának Istennek a belső szeretete. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete ez a mennyország. Isten az üdvözülteket önmagában akarja boldoggá tenni. Isten az üdvözülteket, a saját örök szeretetéből akarja részesíteni, abból a szeretetből amely valóban örök, nem csak azért, mert nincs vége, hanem azért is, mert nincs kezdete sem. Ez a szeretet van jelen Krisztusban. Ezért benne van a mennyország. János legnagyobb volt az ehhez vezető úton. János Krisztushoz vezetett, de még nem volt Krisztusban… De vajon jó-e ez a megfogalmazás? Hiszen Jánost, a többi prófétát, és követőiket, az ószövetség nagyjait, és követőiket, nem akarná Isten üdvözíteni? Dehogyisnem! Sőt: magát Ádámot is. A megváltás szétterjed a történelemben minden irányba. Ádám, mint az emberiség ős-atyja: Krisztus által üdvözül. De ha a Krisztus előtt élők is üdvözülhetnek Krisztusban, akkor milyen értelemben nem olyan nagyok ők, mint a mennyek országában a legkisebb? Ami itt meg van különböztetve, az nem nagyság és kicsinység, ahogyan mi azt elgondoljuk… Hanem: az üdvösséghez vezető út, és a beteljesült üdvösség világos megkülönböztetése ez, Jézus Krisztus Urunk részéről. Az első ember: a mennyei boldogságban volt teremtve, mivel Isten nem teremt tőle elszakadt embert. Azonban az első ember bűne révén ez az Istennel való egység megtört. Mivel azonban az Isten hűséges maradt a hozzá hűtlenné lett emberhez is, ezért elkezdődött az Istenhez való újra-közeledés története. Ennek a történetnek a csúcspontja Keresztelő Szent János. A beteljesült megváltás azonban egy egészen más minőség, más világ, amit az előbbiből (az Istenhez való közeledés történetéből) nem lehet levezetni. A megváltás műve Jézus Krisztus Urunk halálában beteljesedett. Azonban az Istenhez való közeledés története nem zárult le teljesen. Azért nem, mert még elszakadhatunk Istentől… A megváltás, az üdvözítés beteljesedett, de a mi személyes üdvösségünk nem. Ezért bennünk, Krisztus által, a szent keresztség, és a szentségek által jelen van a mennyek országa, de esendőségünk miatt bizonyos értelemben bennünk is folytatódik az Istenhez való közeledés története is. A Krisztus utáni kor már egy egészen más korszaka a történelemnek, mint a Krisztus előtti, de még nem a végső beteljesedés. A Krisztus előtti korszak igazi hivatása is az, hogy Krisztusban teljesedjen be, ugyanakkor a Krisztus utáni korszak már élhet Krisztusban, de még nem a végső beteljesedésben: azért a Krisztus utáni ember Krisztusban élve is: úton van. Ennek az úton levésnek a megélésére jó alkalom az adventi időszak: elidegeníthetetlen hivatásunk, hogy életünk beteljesedjen Krisztusban.       

Zámbó Károly atya

A pusztában kiáltó szó megtérésre szólít

Gondolatok Advent II. vasárnapjára

Keresztelő Szent János a pusztában kiáltott, és szavát meghallotta a sokaság. Kijöttek hozzá, bűnbánatot tartottak, akik meg akartak menekülni a közelgő ítélettől. (Mt 3, 1-12) Eljöttek a farizeusok és a szaddúceusok is, hogy Jánosnál megkeresztelkedjenek. János kemény szóval illeti őket. Viperák fajzatának nevezi őket. De mégsem veti el őket, hanem felajánlja nekik a megtérést. Ebben vigasztaló mozzanat van számunkra. Az Isten kegyelmével való találkozásunkban van egy fájdalmas, és egy vigasztaló mozzanat. Fájdalmas az, amikor szembesülünk bűneink súlyával. De ez azért van, hogy meg tudjuk bánni bűneinket. Vigasztaló mozzanat pedig az, hogy Isten kész arra, hogy megbocsássa bűneinket, ha őszintén megbánjuk azokat. Ez történik a szentgyónásban. Ezzel kapcsolatban felhívom a figyelmet két túlzásra, amit a bűnbánattal kapcsolatban gondolni szoktak. Az első az, ha valaki azt gondolja, hogy olyan súlyosak a bűnei, vagy van olyan súlyos bűne, hogy arra nincs bocsánat. Ezzel szemben azt kell megértenünk, hogy az Istennek van hatalma minden bűnt megbocsátani. Tehát senki se gondolja, hogy már nem is érdemes bűnbánatot tartania, mert Isten úgy sem bocsájtja meg bűneit, és már úgy is, bizonyosan elkárhozik, és ezért már mindegy is, hogy mit csinál. Amíg élünk, üdvösségünk és kárhozatunk kérdése nincs véglegesen eldöntve, de Isten minden embert meg akar hívni az örök üdvösségre, az örök boldogságba. A másik túlzás, amikor valaki úgy érzi, hogy egyáltalán nincs bűne, nem is tudna mit meggyónni… mert mindenért, mindig más a hibás, más a bűnös… Ezzel szemben azt látjuk, hogy a legnagyobb szentek, milyen töredelmes bűnbánatban éltek. Például Szent Margit minden nap gyónt. Ha valaki egyre előrébb halad a lelki életben, igénye lesz a rendszeres szentgyónás. Mindkét túlzó gondolat tulajdonképpen kísértés. Olyan sugallat, amely nem Istentől származik. Keresztelő Szent János szava ezért vigasztaló a mai vasárnapon: „Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét”.

Zámbó Károly atya

Várakozzunk Krisztus eljövetelére!

Gondolatok Advent I. vasárnapjára

A mi Urunknak Jézus Krisztusnak, a végidőkre vonatkozó jövendölései arra buzdítanak, hogy várakozzunk az Emberfia eljövetelére. (Mt 24, 37-44) Emberfiának önmagát nevezi Jézus, Dániel prófétára utalva, aki a végidőkre vonatkoztatva az Emberfia eljövetelét jövendölte meg. Az Emberfia ítélni jön, az Ősöregtől leszállva. De Jézus utal Noé idejére is, és a vízözönre. Noé idejében az emberek élték a maguk világát. Házasodtak, kereskedtek, kiépítették a saját maguk világát, civilizációt alkottak, amelyben jól érezték magukat. Nem hiányzott nekik semmi. Nem hiányzott nekik Isten sem… Nem keresték az Igazságot, mert megelégedtek a saját maguk igazságával… Valami olyan tragikus bezártságban éltek egymás között, amin már nem lehetett segíteni, kellett a vízözön… Hogyan jutottak idáig? Úgy, hogy egység volt a bűnben, egység volt a rosszban… Nehéz rekonstruálni, hogy mit jelenthetett ez… Azt jelentette volna, hogy mindenki gonosz, netán mindenki velejéig romlott? Nem feltétlenül. De valahogy azt jelentette, hogy az egyik ember öncsalását a másik ember támogatta. Azt is jelentette, hogy az egyik ember bűnét a másik ember jóvá hagyta. Azt is jelenthette, hogy aki valamilyen módon élvezte a gonoszság, a mások gonoszságának az előnyét, az nehezen ismerte fel a gonoszságot. Vagy egyáltalán nem ismerte fel, hogy gonoszság az, aminek előnyét élvezi, és ezért nem is tartotta annak. Az emberek szövetségre léptek egymással, amelyet mindenki betartott, de ez a szövetség a saját törvényei szerint működött, nem az Isten törvénye szerint. Ezért egy belső, zárt rendszert alkotott az emberi normarend, mely Isten törvényétől fokozatosan eltért, de mivel saját magának megfelelt, önmaga számára jó volt. Megjelent egy új „jóság”. A bűntudat, és vele együtt a bűn – látszólag eltűnt. Ezért kellett a vízözön. Amikor a csodálatos halfogás volt, Péter azt mondja Jézusnak: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” – és Jézus erre megtette emberek halászává, az Egyház sziklaalapjává. Aki bűnösként arcra tudott borulni Jézus előtt, aki tagadásának éjszakáján keserves sírásra fakadt, az lehetett az Egyház sziklaalapja, aki megerősíti hitében testvéreit. De hogyan tudott volna eljönni a Megváltó egy olyan társadalomba, ahol hiányzik a bűntudat? Hol talált volna Jézus egy Pétert, aki leborul előtte a csodás halfogáskor? Hogyan szomjúhozza a szabadulást egy olyan társadalom, ahol mindenki mindig jól érzi magát? A vízözön előtti társadalom tagadta a bűnt, és mindazt, ami kellemetlen, igyekezett elrejteni. A betegség, halál, nem volt téma. Az emberek hosszú életűek, és erősek lettek, és egészségükben, erejükben, sikerükben, nagyságukban, a maguk oldalán gondolták az Istent. Olyan sikeresnek érezték magukat, hogy ők gondolták ki, hogy az Isten mit gondol. És akkor elkezdett esni az eső, és nem állt el, amíg mind meg nem haltak, Noé és családja kivételével… Ez mese? Hogy hogyan történt mindez, rekonstruálni nem tudjuk. Azt, hogy mindez mennyiben „történelmi” egyes elemeiben, az egy szaktudományos kérdés, melyben lehetnek különböző álláspontok. Azonban a lényeget tekintve teljes mértékben igaz, mert az Isten kinyilatkoztatott szava! Volt egy civilizáció, amely oly mértékben elszakadt Istentől, hogy az ember már nem tudott Isten előtt leborulni, csak önmaga előtt. Ezért ezt a civilizációt, Isten engedte elpusztulni. Jézus azt mondja a mai evangéliumban, hogy az utolsó idők társadalma, hasonló lesz ehhez. Krisztus második eljövetele idején megjelennek olyan jelenségek, amelyek a vízözön előtti társadalomra emlékeztetnek. Ma nincs ilyen? Istentelenség, amikor a rosszból lesz az „új jó”, a gonoszságból az „új erény”, a romlottságból az „új tisztaság”. Azonban mégsem lesz már vízözön, mert van sója az emberiségnek: a Krisztust imádók: a buzgó, imádkozó keresztények. A bűnbánók, az engesztelők, a kérlelhetetlen igazságkeresők, akik vállalják a megtalált igazság fájdalmát, hogy majd részesüljenek annak örömében, aki maga az Igazság. (Kevesen vannak? A lényeg: hogy vannak! A mai kor Noéi.) Krisztus bármikor eljöhet. Persze vannak terveink, kell is, hogy legyenek. Gondoskodjunk a jövőről, de adjuk át Krisztusnak, hogy hogyan valósul meg. Ha valamit, amit elterveztünk, azért nem tudjuk megvalósítani, mert Krisztus közben másodszor dicsőségesen eljön, ne sajnáljuk, mert az nem veszteség! A teljesség Krisztusban van. Legyenek terveink, olyan értelemben, hogy felelősek vagyunk a jövő nemzedékért, elsősorban azért, hogy megismerjék Krisztust. De ugyanakkor szomjúhozzuk a Krisztussal való találkozást! Úgy éljünk, hogy örökké tartó örömünk az legyen, hogy találkozunk Krisztussal.

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Krisztus Király

Krisztus Király vasárnapján az evangélium Krisztus kínszenvedését idézi. Azt a jelenetet állítja elénk az evangélium, amikor Jézus Krisztus Urunkat gúnyolják, és azt mondják neki: „Szállj le a keresztről!” (Lk 23, 35-43) Egy általam nemrég olvasott megközelítés szerint, amikor Jézus Krisztus Urunk a kereszten szenvedett, és azzal gúnyolták, hogy szálljon le a keresztről, akkor gonosz lelkek voltak jelen, démonok, ördögök, gonosz szellemi lények, és azok bujtogatták, inspirálták a Krisztust gúnyolókat. Ezért is van, hogy akik az imádság és az alázat lelkületével szemlélték Krisztus szenvedését, azoktól távol állt az a megközelítés, hogy Jézusnak le kellene szállnia a keresztről. Szent János apostol, és a Szeplőtelen Szűz Mária mély megrendüléssel, szívükben éles fájdalommal, de az Isten iránti alázattal szemlélték Krisztus szenvedését, úgy, hogy közben is imádkoztak Istenhez. Ezért lehetetlen lett volna, hogy csatlakozzanak a démonok által sugallt gondolatokhoz, hogy Jézusnak le kellene szállnia a keresztről. De ugyanígy nem csatlakozott a démonok által inspirált gúnyolódáshoz a jobb lator sem, aki megvallotta bűnös mivoltát, és ezzel a megvallással a szenvedő Krisztushoz folyamodott. És mi történt? Lényegét tekintve mi volt ez? Nem kisebb dolog, mint a történelem első szentgyónása! A történelem első szentgyónása, és szentségi feloldozása úgy: hogy Jézus biztosan meg is mondja a megtérő bűnösnek, hogy bizonyosan üdvözülni fog. Ez a megtérő lator – bár iszonyatos kínok között halt meg - , de mégis: abban a biztos tudatban halt meg, hogy üdvözülni fog. Úgy szenderedett el a kereszten a jobb lator fájdalomban, hogy biztosan tudhatta, hogy majd a paradicsomban ébred, Krisztussal együtt, örömben. (Lényegében egyetlen mozzanatban zajlott le: a megtérés, vérkeresztség, bűnbánati aktus, és feloldozás.) Szentgyónás a kereszten a keresztre feszített Krisztusnak, és feloldozás a kereszten, a keresztre feszített Krisztustól. Nem így kellene tekintenünk minden szentgyónásra? Ezt az Egyház Krisztus Király vasárnapján olvastatja fel: a kereszten trónoló, királyságába a kereszten bevonuló Krisztust állítja elénk. Múlt heti elmélkedésemben azt írtam: szomjúhozzuk Krisztus hatalmát. De úgy érzem, ezt némileg korrigálnom kell: nem (egyszerűen, kifejezetten) Krisztus hatalmát kell szomjúhoznunk, hanem magát Krisztust. A mennyei boldogság nem attól lesz boldogság, hogy ilyen lesz, vagy olyan lesz, hiszen nem tudjuk elképzelni sem, hogy milyen lesz, hanem attól lesz boldog a mennyország, hogy Krisztussal leszünk. Attól leszünk boldogok, hogy vele leszünk: igazán ez az, amit szomjúhozunk. A jobb lator számára is, az igazi örömhír nem az volt, hogy a paradicsomban lesz, hanem az, hogy : „még ma VELEM leszel a paradicsomban”! Ez volt az igazi bátorítás, örömhír, biztonságot nyújtó megerősítés. Nem lett volna ilyen valódi örömhír, ha csak azt mondta volna Jézus a kereszten a jobb latornak: „ma a paradicsomban leszel”; hanem az, hogy azt mondta: „VELEM LESZEL”. Amikor Jézus Krisztus Urunk a kereszten haldoklott, az ördögök, démonok, és sok gonosz lélek – egy általam nemrég olvasott megközelítés szerint – gúnyolták, becsmérelték a mi Urunkat, Krisztust valahogy így: „Szállj le a keresztről, mert áldozatod hiába való… az emberek minket fognak követni, nem téged, mert bűneiket jobban szeretik, mint az Istent, bűneikhez úgy is ragaszkodni fognak, mert bűneikben jól érzik magukat, nem kell ez az áldozat, szállj le, nincs értelme, nincs hatása, nem kell, nem kell, hagyd abba, szállj le a keresztről…”. És erre mi történik? Megtér a jobb lator. És Jézus a kereszten, és a kereszt által üdvözíti. Ez az igazi válasz a gúnyolódó démonoknak, és az általuk befolyásolt, gúnyolódó embereknek… Jézus Krisztus Urunk úgy hal meg a kereszten, hogy kinyújtott karjával rámutat a jobb latorra, mint az első üdvözült emberre… mint az első emberre, aki a keresztáldozat által, bűnei bocsánatában részesülve üdvözült. Nem mond Jézus semmit, de olyan, mintha ezt mondaná, miközben kinyújtott jobbjával a jobb latorra mutat, ezt a valóságot tárva az őt gúnyolóknak: „ÍME AZ ELSŐ EMBER, AKI KERESZTÁLDOZATOM ÁLTAL ÜDVÖZÜLT, AKI MA VELEM LESZ A PARADICSOMBAN. NÉZZETEK RÁ ÉS LÁSSÁTOK, HOGY ÁLDOZATOM MÁR MOST NEM VOLT HIÁBAVALÓ.” A megtérő jobb lator volt Krisztus Királyságának első gyümölcse. Mi is dicsőítsük meg Krisztus Királyt őszinte bűnbánattal, fegyelmezetten elvégzett szentgyónással, méltó és alázatos szentáldozással. Ahogy a Szűzanya ott állt a kereszt alatt, éppen úgy mellettünk áll minden igazi megtérésben, gyónásban, feloldozásban. Ezért erősíti hitünket a rózsafűzér imádkozása: Szűz Mária elvezet minket Krisztushoz, Krisztus pedig a mennyei Atyához.

Zámbó Károly atya

Szomjúhozzuk Krisztus hatalmát

Az evangéliumban elhangzik az intelem a végidők jeleivel kapcsolatban. (Lk 21, 5-19) Háborúk, pusztulás, nemzet nemzet ellen támad, szerencsétlenségek történnek, természeti katasztrófák… aktuálisnak tűnik, és aktualizálható is a mai időkre. De vajon voltak olyan idők a történelemben, amelyekben nem lehetett volna ezeket a szavakat aktuálisnak érezni? A háborúk hogyan alakulnak ki? Nyilván úgy, hogy a háború először a szívekben jelenik meg. Az Istentől elszakadt ember belső háborúja jelenik meg a háborúkban. De a természet háborgásában is az Istentől elszaladt ember háborgása jelenik meg. Hiszen a bűn által jelent meg a természet idegensége. Ahogyan az Isten nem teremtett tőle elszakadt embert, éppúgy nem teremtett az embertől elidegenedett természetet sem. Azonban a bűnben elbukott ember számára nincs más orvosság az idegenné lett történelem, és az idegenné lett természet háborgásában, mint Krisztus Urunk keresztje. A Megváltás misztériuma hozza el a világ megújulását. Ez a megújulás a Krisztus hatalma alá vetettségben fog beteljesedni. Ezt várjuk, szomjazzuk, küzdelmünkben ennek biztos reménye ad erőt, és ennek a megújulásnak elővételezett, jelenlévő kegyelmét nem tudjuk nélkülözni már most sem, a jelen küzdelmekben. A küzdelem: alkalom a tanúságtételre. Amiben ma élünk, az nem aranykor. Az egykor keresztény Európában a hitehagyás tömegessé vált. Az emberek legnagyobb része a kárhozat felé sodródó életet él. Olyan, – vagy legalábbis a nyugat-európai válság néhány fájdalmas megnyilvánulása kapcsán olykor megjelenhet olyan érzés – mintha az Egyház hajója is széttörni készülne, és legjobb esetben a hajóroncs egy-egy darabjában megkapaszkodva lehetne túlélni a katasztrófát. Persze, ez szubjektív érzés lehet csak, hiszen hitünk alapján bizonyos, hogy az Egyházon nem vesznek erőt a pokol kapui, és győztesen, megújulva fog kikerülni a válságból, mert Krisztus jelen van benne. A válság most azonban bizonyos helyeken drámai: tömeges hitehagyás van: az Istent megtagadó, és Krisztust gyűlölő világhoz való igazodással megokolva. De ezt Jézus pontosan megmondja a mai evangéliumban. „Mindenek előtt pedig kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért. Alkalom lesz ez számotokra, hogy tanúságot tegyetek.” (Lk 21, 12-13) Ma egyre kevesebb olyan lehetőségünk van az életben, hogy huzamosabb ideig megpihenhetnénk a szellemi harcban. Az a középút egyre keskenyebb, talán már nincs is, amikor sem nem imádkozunk, de ugyanakkor nem is vétkezünk. Egyre kevésbé van olyan, hogy nem figyelünk Istenre, de ugyanakkor nem vagyunk az ördög fogságában sem. Egyre kevésbé van köztes pihenőzóna, vagy pihenőidő, egyfajta „szabadság”. Az úgynevezett hétköznapi életet ma nagyon mélyen átjárja a gonosz lélek ármánykodása. Ha úgy érezzük, hogy belefáradunk az imádságba, az Isten jelenlétének a megélésébe, akkor a gonosz lélek azonnal jelentkezik, hogy elrontsa életünket, és elszakítson minket Krisztustól. Meg kell tanulni úgy pihenni, hogy akkor is Krisztus jelenlétében legyünk. Hiszen Jézus Krisztus Urunk magához hívja a megfáradtakat, és a terhet hordozókat szelídségével, hogy felüdítse őket: az örök élet örömével. (Mt 12, 28-30) Miért van ez a harc? Miért engedi ezt Isten? Nyilván azért, mert ez alkalom a tanúságtételre. Ugyanakkor a vajúdó világgal együtt, egyre jobban várjuk Krisztus győzelmének, Krisztus hatalmának megnyilvánulását. Szomjúhozzuk Krisztus hatalmát.

Zámbó Károly atya

Isten – az élők Istene

Jézust a szaddúceusok kérdezték a feltámadásról. (Lk 20, 27-40) Nem hitték ők a feltámadást, de mégis kérdezték, provokálva Jézust. Amolyan leckéztetés volt ez. Nevetségessé akarták tenni. De Jézus nem megy bele, a csapdába sem, de abba sem, hogy ő tegye a kérdezőit nevetségessé. Tulajdonképpen nem a kérdésre válaszol, hanem az igazságot mondja a feltámadásról, és az örök életről. Olyan szánalmas, olyan nyomorúságos a Jézust nevetségessé tenni akaró, gúnyolódó, de az örök kárhozat felé menetelő ember. Jézus példájára, ha mi is cinikus gúnyolódással találkozunk, nem kell bele menni. Egyszerűen, tárgyilagosan el kell mondani az igazságot. Nincs örök élet? Azért nincs, mert egy asszony egymás után hét testvérnek is a felesége volt, akkor a feltámadás után melyiknek lesz a felesége? Ez volt a kérdés, de Jézus egyszerűen csak elmondja, hogy ezzel nem lehet a feltámadás ellen érvelni, mert a feltámadás után nincs házasság! Itt van, ott nincs. És mond még valamit: Istent úgy emlegetik – Mózest követve - a korabeli zsidók, mint Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene…. Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Tehát mit mond ezzel Jézus? Hogy az akkor már évezrede halott pátriárkák élnek? Lényegében ezt mondja: az Isten előtt, az örökkévalóságban élnek. Itt megcsillan az, hogy Jézus Krisztus Urunk a valóságot egészen másképpen, más oldalról látja, mint ahogyan mi látjuk. 

Zámbó Károly atya

Krisztus áldása

Gondolatok Zakeus megtéréséről, és arról, hogy ma mit jelent a megtérés

Zakeust Jézus lehívta a fáról, ahová kíváncsiságból felmászott. „Ma a te házadban kell megszállnom”- mondta neki. Zakeus élete ennek hatására megváltozott. (Lk 19, 1-10) Egy pillanat alatt belátta bűneit, és elhatározta, hogy szakít addigi életének bűneivel. Van ilyen. Nem mindennapos, nem tipikus, de van, ma is ilyen… Jézus Krisztus Urunk  megszállt Zakeusnál, és Zakeus megszabadult az ördög megszállása alól. Ennek a történetnek az a fő tanulsága, hogy amint beengedjük Jézust az életünkbe, megváltozhat az életünk. Krisztus jelenléte megtérést eredményez. Ugyanakkor Krisztus segít abban is, hogy a megtérést követő küzdelmeket vállalni tudja a megtérő. Ez a küzdelem mit jelent? Ennek a küzdelemnek sok összetevője van. Az egyik, az Igazság szeretete, és az Igazsághoz való ragaszkodás. Lehetetlen lenne úgy megélni a megtérést, hogy a megtérő továbbra is ragaszkodna jól begyakorolt hazugságaihoz. Zakeus ezért azt mondta: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Jézus erre azt mondta: „ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”. Láthatjuk, hogy Zakeus, Ábrahám fiaként a Krisztus-követés élvonalába került. Ez Krisztus követésének a hatása: az emberben megújítja azt a karaktert, amely a Teremtő Isten szándéka szerint megvan benne. Az Igazság azonban Krisztusban van: mert maga Krisztus az Igazság. Akik Krisztus Igazságát befogadják, emelkednek, és másokat is emelnek, akik nem fogadják be, lesüllyednek, és másokat is elnyomnak. Zakeus megtért, az Igazságot, magát Krisztust befogadta, ezért tudott emelkedni, és másokat is emelni. Házára üdvösség virradt. Ha nem tér meg, akkor lesüllyed, és másokat is elnyom, házára nem virrad üdvösség… A Krisztus-követésből Élet, fény, és Igazság sarjad.     

Zámbó Károly atya

Aki magát megalázza, felmagasztaltatik

Az evangéliumban Jézus példabeszédet mond két emberről, egy farizeusról, és egy vámosról, akik a templomban imádkoztak. (Évközi 30. vasárnap, C év, Lk 18, 9-14.) A farizeus és a vámos, két ellentét. A farizeus a korabeli zsidó társadalomban a tökéletesség, és igaz vallásosság példaképe volt. Az emberek példának tekintették. Böjtölései, adózásai, példás családi élete révén a nép példájának számítottak a  farizeusok, és úgy is viselkedtek. Büszkék voltak, kimértek, előkelők. A vámosok azonban a leg lenézettebbek közé tartoztak. Az idegen hatalom szekértolói voltak, akiket közmegvetés vett körül. Mégis, Jézus azt mondja: a kettő közül a vámos ment haza megigazultan, a farizeus pedig nem. Jézus megint titkot mond, amit meg kell fejteni. Meg is kérdezhetjük az Úr Jézus Krisztustól, hogy ez a tanítása nem hangzik ma egy kissé veszélyesen? Nem olyan mintha beleillene abba a posztmodern divatba, hogy a jót mondják rossznak, és a rosszat jónak? Nem! Jézus nem mondta rossznak a farizeus buzgóságát, és nem mondta jónak a vámos bűneit. A megigazulás itt kizárólag arra vonatkozik, hogy a vámos bűnbánatot tudott tartani, a farizeus pedig nem. A farizeust elvakította saját kiválóságának a tudata, és ezért nem tudott bűnbánatot tartani, a vámost pedig nem volt ami elvakítsa. Ő nem volt kiváló, de mivel meg tudta bánni bűneit, meg tudott nyílni a megváltás kegyelmének, meg tudott nyílni lelkében Krisztusnak. Krisztus itt saját üdvözítő művéről beszél: azt mutatja be, hogy ki az akit üdvözíteni tud: aki bűnbánatot tart.   

Zámbó Károly atya

Az Emberfia talál-e hitet a földön?

A vasárnapi evangéliumban Jézus példabeszéde egy Istentől és emberektől nem félő bíróról szól, aki vonakodik egy özvegyasszonynak igazságot szolgáltatni.(Lk 18, 1-8) Azonban kiderül, hogy mégis tart tőle, és igazságot szolgáltat neki. És Jézus ezzel a példával azt mutatja be, hogy Isten még inkább igazságot szolgáltat. Hiszen ha egy egyszerű, gyarló ember, aki közel sem tökéletesen bíráskodik, mégis kényszeríthető, hogy igazságot szolgáltasson, akkor Isten, aki tökéletes, jóságos, és irgalmas, mennyivel inkább igazságot szolgáltat. A példabeszéd kulcsa azonban mégis az utolsó mondat: „(…)amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” Kérdés, hogy annak az üzenetnek, hogy ’kitartóan kell imádkozni, és nem szabad belefáradni, és akkor meghallgat minket az Isten’, mért kulcsa az a gondolat, hogy az ’Emberfia talál-e hitet a földön’? Egyrészt itt látnunk kell, hogy az „Emberfia” kifejezés eszkatológikus jellegű, a végidőkre, Jézus második eljövetelére utal. Ugyanis Dániel prófétától van kölcsönözve, és ott a világ végső beteljesedésére, és megítélésére vonatkozik. Miért éppen a „hit” a kérdés? Mert az Isteni igazságszolgáltatás valódi horizontja a hittel fogható át. Másképpen fogalmazva: az Isteni igazságszolgáltatás az örök élet, és örök boldogság végső beteljesedésében fog megvalósulni, az pedig itt a földi életben a hit által közelíthető meg. Ha elvész az örök életbe vetett hit, annak egyik legnagyobb traumája, hogy vele együtt elvész az örök igazságba vetett hit is. Ha pedig nincs örök igazság, akkor nincs igazság a mindennapi életben sem. Ha nincs örök igazság, akkor nincs igazság a közéletben, a magánéletben, a kultúrában… és ezzel elérkeztünk a mai kor problémájához: nagyon sok ember úgy éli az életét, hogy számára nincs igazság… Mi a megoldás? Vissza kell térni Istenhez! Nem reformokra van szükség, hanem megtérésre! Imádságunkban nem csak mi beszélünk, nem csak mi küldünk szavakat Isten felé, hanem Ő is üzen nekünk. Az imádság kétoldalú: beszélünk Istenhez, de Ő is beszél hozzánk. Erőt ad, hogy szembesüljünk az igazsággal, és erőt ad ahhoz is, hogy elviseljük az igazságot. Szeretetet gyullaszt bennünk, de Ő előbb szeretett minket. Ebben segít minket a Szűzanya: különösen most októberben: imádkozzuk buzgón, és gyakran a rózsafűzért! Erre vonatkozik Jézus mai példabeszédének utolsó mondata: imádságunk, szeretetünk erősödésével, hitünk is erősödni fog: mivel egyre többet fogunk látni az Isteni örök Igazságból.   

Zámbó Károly atya

A hálás lelkület

Jézus meggyógyított tíz leprást, de csak egy ment vissza hálát adni. Pedig mind a tízen meggyógyultak. Sokszor nekünk is ez a tapasztalatunk: a Mindenható Isten ajándékait sok ember elfogadja, de kevesen hálásak érte. A vasárnapi evangélium mondanivalója, fő tanítása az, hogy ismerjük fel életünkben Isten jótetteit, és legyünk érte hálásak. (Lk 17, 11-19) Ha hálás lelkülettel tudnánk élni, mennyi viszálykodástól, és keserűségtől tudnánk megmenekülni. Lelkünkben nem békétlenség lenne, hanem Krisztus békéje betöltené életünket. Az evangéliumi szakasszal kapcsolatban két dolgot emelek ki: hogy Jézusban Isteni erő volt, és ez sugárzott belőle, a másik pedig, hogy Isten nem vonja vissza a jót, amit adott. Először látni kell, hogy Jézusban Isten ereje megmutatkozott, olykor különösen érezhetővé vált. Ez nyilvánul meg abban, és erre Barsi Balázs atya külön is felhívta a figyelmet, hogy a tíz leprás, Jézus szavára, anélkül hogy megtisztultak volna a leprától, elindultak a főpapokhoz, hogy megmutassák magukat. Útközben tisztultak meg. Amikor elindultak, már ott volt bennük az a bizalom, hogy megtisztulnak… Miért? Mert hallottak Jézus korábbi csodáiról? Vagy mert Jézusban valami különleges erőt tapasztaltak meg… De nézhetjük Jézus oldaláról is a dolgot. Ebben a mondatában, ahogyan Jézus a papokhoz küldte őket, benne van, hogy Jézus nem lehet más csak az Isten Fia, olyan értelemben, hogy az Atyával egy lényegű Fiú! Mert egy próféta, vagy egy Isten erejével eltöltött ember, akinek az imádságára bizonyos esetekben akár történnek is csodás gyógyulások, azért ilyet nem mondhatna, hogy elküld a papokhoz tíz leprást, azzal a hittel, reménnyel, hogy mire odaérnek meggyógyulnak. Jézus a mennyei Atyával való egység tudatában cselekedte ezt. Nem olyan cselekedet volt ez a gyógyítás, amit olyan valaki hajtott végre, aki erősen bízik az Istenben, hanem olyan cselekedet, amelyet olyan valaki hajtott végre, aki egy az Istennel… Ugyanakkor a tízből kilenc nem ment vissza hálát adni, de Jézus tőlük sem vonta vissza a gyógyulást. Isten nem vonja vissza tetteit. Isten örökké hűséges!   

Zámbó Károly atya

A hit ereje

Jézust arra kérték a tanítványai, hogy növelje bennük a hitet. (Lk 17, 5-10) Erre Jézus két példázatot mondott. Az egyik, hogy ha a tanítványoknak akkora hitük lenne mint a mustármag, a szederfa a tengerben verne gyökeret. De miért mondta Jézus ezt a hasonlatot? Eszerint Jézus tanítványainak nincsen mustármag nagyságú hitük sem? A mustármag egészen kicsi, szinte jelentéktelen, alig látható… Ekkora hitük sincs? A kérdésre a válasz inkább a második példázat. Hiszen nem azt kérték Jézustól, hogy mutasson rá arra, hogy mekkora hitük van, hanem kérték, hogy növelje bennük a hitet. A második példázat az igazi válasz erre: a szeretetből szolgáló szolga. Szolgálni – ebben a mai világban is – nem annyira szeretetteljes, mint inkább kötelességszerű dolog. Valamit meg kell tennem, ami a kötelességem, ami a dolgom. A szeretetet a mai ember sokkal inkább a családi életbe helyezi, vagy a rokoni, baráti kapcsolatokba. Nem abba, amikor kötelességből meg kell tennie valamit… szolgálnia kell másoknak. Van egy úr, akinek ő a szolgája. Nem számít az egyénisége, nem számítanak a gondolatai, nem számítanak az érzelmei, a vágyai, az ízlése, a beállítottsága sem számít… egy valami számít: a szolgálat, amit elvégez! Ha valaki mégis szeretettel tudja végezni ezt a szolgálatát, olyan szeretettel, ami nem is kötelessége, és talán nem is várnák el tőle… De mégis, ha szeretettel látja el, ha szeretettel teszi meg amit meg kell tennie: növekedni fog a hite. Ez a válasz a kérdésre: aki szeretetből szolgál, erősödik a hite, mert a hitéből szolgál. Ha valaki úgy tesz jót, hogy azért semmilyen emberi elismerést nem fog kapni ezen a világon: a hitéből cselekszik, és ezért erősödni fog a hite.    

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

A gazdag és a szegény Lázár

Az ember örök sorsáért felelős. Így lehetne összefoglalni a gazdag emberről, és a szegény Lázárról szóló példabeszédet. (Lk 19, 29-31) A példabeszéd szerint meghalt egy gazdag ember, és egy Lázár nevű szegény koldus. A gazdag ember minden jóban dúskált, de nem segített senkin, a szegény Lázár pedig súlyos betegen gyötrődött életében. Végül meghaltak. A példabeszéd első érdekessége, hogy a haláluk után játszódik. Egy párbeszéd a gazdag ember, és Lázár között, úgy hogy a gazdag ember kárhozottként a pokol tüzén ég, a szegény Lázár pedig a Ábrahám kebelén vigasztalódik. Az egykori gazdag kéri Ábrahámot, engedje hozzá Lázárt, hogy enyhítse kínjait. Ám erre nincs lehetőség. Majd arra kéri Ábrahámot, hogy küldje el Lázárt, hogy a még élő testvéreit figyelmeztesse, nehogy oda kerüljenek. Erre mondja Ábrahám, hogy a még élők higgyenek a prófétáknak, és akkor nem fognak a gyehennára kerülni. Ha pedig a prófétáknak nem hisznek, annak sem hinnének, aki a túlvilágról jön vissza. Jézusnak nincs ennél ma aktuálisabb példabeszéde. Olyan világban élünk, amikor a világ gazdagjai embermilliókat taszítanak nyomorba, és nyomorukat kihasználják. Ugyanakkor a gonosz emberek boldogtalanok. Saját gonoszságuk miatt nem tudnak boldogok lenni. Ez a példabeszéd felhívás a megtérésre. Figyelmeztetés arra, hogy az ember örök sorsa a halál pillanatában eldől. Később nem lehet változtatni rajta. Most kell tenni az üdvöddégért.  

Zámbó Károly atya

Kép: Codex Aureus Epternacensis -Nürnberg, Nemzeti Múzeum

Okos sáfár

„Okos sáfár” – régebben így emlegették ezt a példabeszédet. (Lk 16, 1-13) (Prohászka Ottokár evangéliumi elmélkedéseiben is így szerepel. /Elmélkedések az evangéliumról 243./) Ma inkább úgy emlegetik, hogy „hűtlen intéző”. A régebbi elnevezés találóbb, pontosabb. Egy intézőnek (sáfárnak) tudomására jut, hogy ura nemsokára elbocsájtja. Erre urának adósait hívatja, és az adósságokat jelentősen lecsökkenti, így szerezve később felhasználható előnyt magának az adósoknál. Az ura megdicséri ezért intézőjét. Talán kissé zavarba jövünk, úgy érezzük, nem értjük egészen ennek az értelmét. Jézus a „lobbizást” az önérdek-érvényesítést tartja jónak? Az a jó, ha valaki ügyeskedéssel, mesterkedéssel előnyt szerez? Hiszen urának ezzel az intéző kárt okozott… Mégis, az „gazdag ember” megdicséri azt, aki neki kárt okozott? Jézus itt az okosságot dicséri. A példabeszéd kulcsa az a mondat, hogy „egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy: ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Jézus minden kor emberének, különösen nekünk azt akarja ezzel mondani: ha az emberek okosan döntenének, saját legigazabb érdeküket figyelembe véve, akkor Isten mellett, és nem ellene döntenének. Jézus mondja: „egy szolga sem szolgálhat két úrnak”… Az egyik Úr maga Isten, amint ezt Jézus meg is mondja, de ki a másik? Ki a „mammon”? Nyilván az a kísértő, gonosz lélek, aki önmagát istenként próbálja bemutatni. A mai világ szinte tobzódik a gonosz lélek „istenítésében”… Sok éve már megfigyelhető, hogy bizonyos italokat is az ördöggel reklámoznak. Akik azokat isszák, gyakran megfigyelhető, hogy „ördögien” viselkednek… Az ördög kultuszát építeni a legnagyobb balgaság, butaság. A világot semmiből megteremteni csak a teremtő Isten tudta. Isten, aki Szentháromság: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Egyedül Isten a Teremtő. A gonosz lélek nem teremtő, mindent csak összezavarni, elrontani tud, teremteni semmit… Akik a gonosz lelket „istenítik” azoknak azt kellene mondani: olyan „istenetek” van, aki egy porszemet sem tud megteremteni. Olyan „istenetek” van, aki nem hogy egy élő sejtet, de egy molekulát, egy atomot sem tud a semmiből megteremteni. Hogyan tudna egy ilyen „isten” örök boldogságot adni? Örök boldogságot, üdvösséget adni, csak a Teremtő Isten tud. Aki az ördög szolgálatában áll, már itt a földön boldogtalan… Az ember valódi érdeke az Igaz, Teremtő Isten szolgálata, Isten imádása. Ez pedig Krisztus által lehetséges. Arra tanít ez a példabeszéd, hogy ahogy az okos sáfár felismerte saját, ideig tartó javát az ideig tartó dolgokban, úgy kell nekünk felismerni örök javunkat, az örökké tartó dolgokban. Istent szolgálni: igaz szeretet, igaz szépség, de igaz okosság is.

Zámbó Károly atya

Foto: Papp Tamás

Az elveszett drachma

A vasárnapi evangélium az elveszett bárányról, és az elveszett drachmáról szól. (Lk 15, 1-10) Ez ráirányítja a figyelmünket arra, hogy azért jött el Krisztus, hogy a megmentse a bűnösöket. A gyónásra való felkészülés éppen ezért ne önvád legyen, hanem az igazság felragyogása. A múltba visszamenni nem szabad az Isten nélkül. Ez azt jelenti, hogy múltbeli cselekedeteinket csak az Isten irgalmas szeretetében szabad szemlélni. A bűnbánó készület nem válhat önvádolássá. Magának a sátánnak is azt jelenti a neve: vádló. Krisztus lehajol a bűnösökhöz, igazából a bűnösökért jött, a kereszten is azért halt meg, hogy megmentsen minket, bűnösöket. Ezért állt szóba a bűnösökkel, együtt étkezett velük, mert nem az „igazaknak” van szükségük a megváltásra, hanem a bűnösöknek. Az elveszett drachmáért is lehajol az asszony, és megkeresi, kisöpri házát, éppúgy az Isten is lehajol hozzánk, „kisöpri” a világot a Szentlélek fuvallatával, és felveszi elvesztett kincsét, felemeli a bűnökben elveszett embert, és megtisztítja. Isten kincsei vagyunk, hiszen ő teremtett minket. Most, amikor beköszönt az ősz, a most még zöldellő falevelek megsárgulva potyognak majd le a fákról, és a sáros, nyirkos hideg járdán az emberek rátaposnak a levelekre, vagy elsöprik őket. Pedig egykor ragyogó volt, zöld volt, árnyékot és levegőt adott… Gondolhatnánk, hogy mi emberek is hasonlóak vagyunk. Zöldellő levelek vagyunk az élet fáján, melyet azonban, ahogy megérint az idősödés, és a halál őszi fuvallata, megvállnak az ágtól, és táncolva, himbálódzva, elkezdenek hullani lefelé. Mi azonban nem a sárba, nem a semmibe hullunk, hanem mi az Isten tenyerébe hullunk… A keresztény értelemben vett bűnbánat ezt jelenti: Igent mondunk Isten irgalmas szeretetére, igent mondunk Krisztusra, aki szent keresztje által megváltott minket.

Zámbó Károly atya

Foto: Debreceni József

Krisztuskövetés és áldozatvállalás

A vasárnapi evangéliumi szakasz nehéz része az evangéliumnak. (Lk 14, 25-33) Nem azért nehéz, mert nem lehet érteni, hogy miről szól, hanem azért nehéz, mert  gondolhatnánk, hogy megvalósítani nehéz, szinte lehetetlen. Pontosabban fogalmazva, inkább azt mondhatnánk, embernek lehetetlen, Istennek lehetséges. Ez, és a hozzá hasonló részek azok, amelyek rávilágítanak arra, hogy az evangélium nem valami díszítő eleme az életünknek. Az evangélium az Istennel való kapcsolatnak az az egyetlen Isten által rendelt útja, amely Krisztusban tárul fel számunkra. „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” Súlyos szavak ezek, még akkor is, ha tudjuk, hogy itt nem gyűlöletet kíván Jézus, hanem ez egy hebraizmus, olyan speciális nyelvtani forma, amelyet nem szó szerint kell értelmezni. Azt jelenti, hogy Jézust jobban kell szeretni, mint a világot, és mint minden embert, akár a közvetlen családtagokat is, ahhoz, hogy Jézus tanítványai tudjunk lenni. Ez azt jelenti, hogy minden szeretetnek azon a szereteten belül kell lenni, amely Krisztus szeretete. Így tudjuk családtagjainkat, minden embert helyesen szeretni. Ha a szeretet Krisztusi szeretet, akkor nem a viszonzástól függ, és akkor tudja elviselni a szeretetlenséget. A szeretetben a legnagyobb fájdalom, amikor szeretetlenséggel találkozik. Ez számunkra elfogadhatatlan, és elviselhetetlen. De Krisztus azt mondja a mai evangéliumban, hogy szeretetünket helyezzük az ő szeretetébe. Mert Krisztus szeretete az Isten örök szeretete, amely nem tud nem lenni, de amelyet oly sokan visszautasítanak. Ezt a fájdalmas utat Krisztus végig járta, és szeretetünket az ő szeretetébe helyezve tudjuk mi is vele együtt járni. Az evangélium nem dísz az életünkben, nem humanista eszmény, hanem Isten által megadott, valódi élet Krisztusban.

Zámbó Károly atya

Foto: Papp Tamás

Az igazi szeretet ingyenes

Jézus egy farizeusnál van vendégségben, és látja, ahogyan az előkelő vendégek az első helyeket igyekeznek elfoglalni. (Lk 14, 1. 7-14) Ekkor mondja nekik azt az intelmét, hogy ne törekedjenek az első helyekre. Ez azonban nem egyszerűen egy illemtani norma, hanem rávilágít arra a végtelen ajándékra, amit Isten nekünk készített. Az atyai ház örök lakomájára vagyunk hivatalosak. Ott pedig nincsenek „első helyek”, azonban az örök boldogságot mindenki annyira tudja befogadni, amennyire képes rá. Jézus hozzáfűzi ehhez azt a tanácsot, hogy ne az előkelőket hívják meg a lakomákra, hanem azokat a szegényeket, akik nem tudják viszonozni. A igazi szeretet ingyenességére világít rá ezzel Jézus. Azonban a szeretet ingyenességének az alapja; az Isten ingyenes szeretete. Isten szeretete azért tud ingyenes lenni, mert Istennek nincs szüksége a teremtett világra. A teremtés mögött nem szükségszerűség van, hanem Isten végtelen szeretete. Isten Szentháromságos létében, örök szeretetben él: az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretete: örök szeretet. Istenben ez a szeretet van öröktől fogva. A teremtmények azonban nincsenek öröktől fogva. Jézus hasonlatában a házigazda a mennyei Atyát jelenti itt is, aki lakomát rendez Fiának. Ez a teremtett világ végső értelme. Ebből szakít ki a bűn. A Megváltás értelme abban áll, hogy az ember számára megnyitja a bűn által elveszített örök boldogság lehetőségét. Az örök boldogság lehetősége abban van számunkra, hogy Krisztus kereszthalálát elfogadjuk, és odajárulunk a Golgotához, és részesülünk feltámadásában is. Az első hely Krisztusé, a mennyei Atya szeretett Fiáé, aki szeretetből halálát felajánlotta értünk. A mi életünk végső értelme pedig, hogy ezért hálát adjunk, hogy ezt megköszönjük.

Zámbó Károly atya

Szent István Király

Szent István király korában, az előző évezred hajnalán világvége-várás volt. Jézus korában szintén nagy átalakulások voltak a világban. Ma is, korunkban is, az új évezred harmadik évtizedébe lépve, hatalmas átalakulásoknak vagyunk a tanúi. Az a struktúra, amit az Isten megtagadására alapoztak, úgy tűnik, hogy nem működőképes. Ha az ember az evilági életre úgy tekint, hogy csak ez van, mert az örök életben, az örök boldogságban nem hisz, akkor nincs más, mint érdekek kétségbeesett érvényesítése. A keresztény ember, aki Krisztusra tekint, az örök boldogság várományosa, ezért nagyobb léptékekben tud gondolkodni, és képes az evilági élet javairól, ha kell, lemondani is. Az örök boldogságot azonban mégsem lehet úgy elképzelni, mint javak birtoklása olyan értelemben, mint birtoklása valaminek. Hanem személyes kapcsolat Krisztussal, aki megváltott minket. Szent István király erre adott példát: a Krisztusi hit, és az imádság áthatotta életét. Szent István, aki a Szent Koronát a mennybe felvett Boldogasszonynak ajánlotta, segítsen és oltalmazzon minket. Mai, válsággal küzdő korunkban abban lehet kapaszkodni, ami maradandó, ami örök. Akármikor, és akárhogy lesz vége a világnak, akármilyen rettenetes társadalmi, és gazdasági válsággal kell szembenéznünk, a hit, és az imádság útjára kell lépnünk, Szent István király példájára.

Zámbó Károly atya

„Szűz Mária felvétetett a mennybe”

Nagyboldogasszony ünnepén azt a misztériumot ünnepeljük, hogy Szűz Mária felvétetett a mennybe. Ez örömmel tölt el minket. Hiszen égi édesanyánk a Boldogságos Szűz Mária. Jézus Atyát adott nekünk: a mennyei Atya a mi Atyánk is, Jézus pedig testvérünk embersége révén… Ugyanakkor a Szűzanya pedig égi Édesanyánk. Szűz Mária, a mi égi Édesanyánk hathatósan segít nekünk, hogyha buzgón imádkozunk hozzá. Ezért a rózsafűzér ima erejét és fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ez az ima valóban az égbe, a mennyei boldogságba vezet, mert általa az Isten üdvözítő műve legmélyebb misztériumainak az erőterébe jutunk. Milyen értelemben tud nekünk segíteni Szűz Mária? Három dolgot emelek ki: kérhetjük Máriát önmagunkért, családunkért, Nemzetünkért. 1. Önmagunkért. Önmagunk üdvössége nem lehet közömbös számunkra. Hogyha önmagunk lelkét, és az üdvösségre törekvését elhanyagoljuk, akkor másoknak aligha tudunk segíteni… Akarni kell az üdvösséget, de tovább kell menni: akarni kell a szentséget… de még tovább kell menni! Az üdvösség, és a szentség nem valami, nem egy személytelen érték, nem a világ „java”, hanem személyes kapcsolat a teremtő Istennel. Ez a kapcsolat: a bizalom, a hála, és a köszönet Isten felé. Ebben tud segítségünkre lenni a Szűzanya: mivel mindig nyitott volt Istenre. 2. Családunkért: ma a családokat a sátán megtámadta. Ezt Ullrich Ágoston atya, Csepel - királyerdei plébános döbbenetes egyszerűséggel jelentette ki már 2015-ben. A Szűzanyából áradó szeretet azonban megvakítja a sátánt. Ezért fontos a szeretetláng ima, amely éppen most hat évtizede indult innen, Szent Magyar földünkről világhódító útjára. Nézzenek utána az interneten, és imádkozzák. A családot megmenteni kétféle módon lehet: szeretettel, és imával. Az anyagi javak nem számítanak. Amennyi van, azzal kell megelégedni. A gyermekeket az imába, és a szeretetbe kell bevezetni, mert a dolgokban való bővelkedés csak összezavarja őket. Szeretetben kell élni, és akkor szegényen is boldogok lesznek. A Szűzanya életében szegénység, egyszerűség, és csend volt. De a szeretetben mindig gazdag volt élete. Mélységes Isten iránti hódolat, és engedelmesség töltötte be a Szűzanya földi életét, de éppen ezért valódi boldogság. 3. Nemzetünkért: az, ami most vár az emberiségre, egy igen szomorú rádöbbenés: arra, hogy Istent elhagyni büntetlenül nem lehet. Évszázadok Istentelensége fog kemény ostorként csattanni a mostani nemzedék hátán… A magyar történelem azonban bizakodásra ad okot: ahogyan helyt álltunk a pozsonyi csatában, ahogyan helyt álltunk a tatárral, törökkel szemben, ahogyan helyt álltunk trianoni tragédia után is, a II. világháborúban, és 1956-ban… minden esetben nem csak magunkért, hanem másokért is, Európáért is, a kereszténységért is. Ha egyre komolyabban vesszük, hogy Szűz Mária, Boldogasszonyunk, a „Magyarok Anyja”, bízhatunk abban, hogy iszonyatos küzdelmek, és áldozatok árán, de megmarad Nemzetünk. A mennybe felvett Boldogasszony oltalmazzon minket!    

Zámbó Károly atya

A nekünk készített ország

A vasárnapi evangélium igen hangsúlyosan szólít fel arra, hogy készen kell állnunk a számadásra. (Lk 12, 32-48) Ugyanakkor Jézus örömhírt mond, hiszen maga az evangélium örömhírt jelent. Az örömhír pedig az, hogy Isten üdvözíteni akar minket. Isten örök boldogságot akar adni nekünk, és ez mindig örömhír. Ez az örömteli üzenet az evangélium lényege. Mindig úgy kell olvasni, és hallgatni az evangéliumot, hogy ez van a mélyén. Jézus ezt mondja ki most is: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot.” Amikor Jézus figyelmeztet, hogy készen kell állnunk, hogy ne merüljünk el a bűnökben, hanem tisztán élve várakozhassunk az Emberfiára; nem azért mondja hogy megrémisszen minket, hanem azért figyelmeztet minket az éber várakozásra, hogy az örök üdvösséget el ne szalasszuk. Maga Jézus ez az ország, akit nekünk ad az Atya. Őbenne van Isten országa, Isten uralma, Őbenne kell élnünk, és engedni, hogy Ő bennünk éljen. A mindig bennünk jelenlévő Jézusban élve nem szalasztjuk el az ő eljövetelét. Igen, ha felismerjünk, hogy Jézus eljött, és mivel eljött: jelen van; akkor vagyunk felkészülve arra, hogy újra el fog jönni.

Zámbó Károly atya

„Kibogozhatatlan” problémák – vagy az örök üdvösség?

Mi van az életünk középpontjában? Kibogozhatatlan problémák? Vagy az örök üdvösség? A vasárnapi evangéliumi részletben (Lk 12, 13-21) Jézushoz megy valaki: tegyen igazságot! Ossza meg az örökséget. Jézus nem vállalja. Mózes bíráskodott. A prófétai, és királyi küldetéshez hozzátartozott a bíráskodás. A magyar királyok is, Szent István is: egyúttal a legfőbb bírák is voltak. Krisztus Messiáskirály – valóban bíró, de az örök élet, az örök üdvösség bírája! Van igazság! Az igazság megnyilvánulhat az evilági életben is, amikor valaki elnyeri méltó jutalmát, vagy büntetését, aszerint amit érdemel. De amiről Jézus beszél, az az örök üdvösség, az örök élet végtelen horizontján megjelenő örök igazság. Jézus önmagáról mondja: „Én vagyok az Igazság”. Miről szól tehát a mai evangélium? Jézus nem vállalja, hogy bíróként vagyonmegosztást végezzen. Helyette mond egy példabeszédet, egy gazdag emberről, aki vagyont gyűjtött, és ezért biztonságban érezte magát. Az Isten azonban figyelmeztette: még ma éjjel számon kérik a lelkét. Az Istenben kellett volna gazdagodnia… Ez az evangéliumi részlet, ha bele mernénk gondolni, sokunkat szíven találhatna. Ma nagyon sokan az evilági dolgokba beleragadva élnek, és keserű rabságban szenvednek. Az, hogy az ember összegyűjt valami vagyont, és attól jól érzi magát, csak nagyon rövid ideig tart. Mert az ember rájön: mégse ilyet akartam, hanem másmilyent, a másik embernek szebb van… és szenvedni fog, nyugtalanul epekedni fog… Ha viszont Krisztusban, és Krisztusért megpróbál egyszerűbben élni, az egyszerűsödés útján elindulni, békét talál. Hogyan tudunk az egyszerűsödés útján elindulni? A szentek példájára! A legegyszerűbb, legalázatosabb szenteket keressük! Egy pap számára a legszebb példa talán Vianney Szent János. Egy édesanya számára igen szép példa Szent Mónika, egy édesapa számára Szent József. Persze, a szentek példája bizonyos értelemben ijesztő is lehet: hiszen jogosan érezhetjük : „Hol vagyok én ettől?”… Vagy mondhatjuk: „Nekem ez úgysem fog menni!” Hajlamosak vagyunk talán ezért elszomorodni? Ha úgy érezzük, hogy nem tudunk elég nagyot lépni az üdvösség felé, lépjünk kisebbet, de ugyanabba az irányba. Engedjük, hogy evilági kötelékeink, súlyos és keserű rabláncaink, kicsit oldódjanak. Legalább egy szippantás erejéig szívjunk friss, szabad levegőt! Mindenek előtt azonban kérjük a Szűzanya segítségét. A rózsafűzér valóban segít a mennyei örök boldogságra eljutni. Készüljünk a számadásra bűnbánattal, rendszeres szentgyónással.    

Zámbó Károly atya
Foto: Papp Tamás

A kérő ima

A kérő imával kapcsolatban két kérdésről szeretnék kifejteni néhány gondolatot. Az első kérdés: Mit kell kérnünk Istentől? A második: mi az, amit igazán, mindenek előtt kérnünk kell? Salamon királyt azért áldotta meg Isten, mert nem mérhetetlen gazdagságot kért, nem is ellenségeinek az életét kérte, hanem bölcsességet kért, és Istenre figyelő szívet kért. Szent István királyunk népe boldogulásáért, az ország stabilitásáért is sokat tett, de amikor a Szent Koronát Boldogasszonyunknak ajánlotta, a nép, a Magyar Nemzet lelki üdvösségéről akart gondoskodni. Mindazt, ami szép és jó, kérhetjük Istentől. Kérhetünk egészséget, kérhetünk gyógyulást. De nem szabad elfelejteni, hogy elsősorban a lelkünk egészsége, és az Istenben megtalált béke a legfontosabb. Imádkoznunk lehet, és kell is a világ aktuális problémáinak a megoldásáért. De vigyázzunk: itt ne elsősorban azért imádkozzunk, hogy ilyen és ilyen rossz történjen ellenségünkkel, mert a végső ítélet kimondását rá kell bízni Istenre… De olyan megfogalmazásban talán lehet kérni, hogy „győzedelmeskedjen az Igazság”; „szűnjék meg a zsarnokoskodás, és igazságtalanság”. Mindenben azonban elsősorban és mindenek előtt mit kell kérni? Az örök üdvösséget. A kérő ima legszebb és legigazabb formája a Miatyánk ima – legalábbis bele van foglalva. „Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod.” Amikor azt kérjük, hogy jöjjön el Isten országa, akkor fel kell ismernünk, hogy ez az ország már eljött Krisztusban. Amikor imádkozunk, különösen amikor a rózsafüzért imádkozzuk, melynek középpontjában Krisztus misztériuma van: az elménket, gondolkodásunkat, és időnket Isten országának az uralma alá helyezzük. Talán éppen ezért annyira hatékony ima a rózsafüzér. Isten segítsen, és a Szűzanya közbenjárása adjon erőt, hogy a kérő imában lelkünk legmélyebb kívánsága Isten üdvözítő szeretetével találkozzon. 

Zámbó Károly atya

Mária és Márta!

Mária és Márta történetét úgy szokták értelmezni, mint a szolgáló szeretet, és a szemlélődő élet összehasonlítását. (Lk 10,38-42) Márta, aki vendégül látván Jézust, sürög-forog a házimunkában, megfeddi testvérét Máriát, amiért ő csak hallgatja Jézus tanítását, és hagyja nővérét egyedül dolgozni. Jézus azonban Máriának ad igazat: Mária választotta a jobbik részt. Aki elmélkedik, aki figyel Jézusra, az jár helyes úton. Aki úgy dolgozik Jézusért, Jézus ügyéért, hogy valójában nem figyel rá, nem jár jó úton. A Jézusra figyelés, az Isten Igéjébe való kapaszkodás olyan érték, amiről azt mondja Jézus Máriára utalva: „nem is veszíti el soha”. Sokan úgy értelmezik ezt az evangéliumi részletet, hogy Jézus mindkét nővér magatartását elismeri, hogy Márta buzgóságát is megbecsüli, Mária figyelmét is elismeri, és ez utóbbit előnyösebbnek tartja. Azonban talán úgy is lehet érteni ezt a történetet, hogy Jézus Mária magatartását elismeri, Mártáét pedig elmarasztalja. Hangsúlyozni kell, hogy itt nem a buzgó munka el nem ismeréséről van szó. Maga Jézus is tudott dolgozni, hiszen ács volt, harminc éves koráig kétkezi munkájából élt. A munkát Jézus valóban elismeri, ennyiben igaz, hogy elismeri Mártát. De azt, hogy Márta itt, ebben a helyzetben nem figyelt rá úgy, mint Mária, azt elmarasztalja. Úgy kell dolgoznunk, hogy közben Jézusra kell figyelünk, különben félre megy azt életünk, téves útra térünk, és az örök üdvösségünk is veszélybe kerülhet. A gonosz lélek el akar minket szakítani Krisztustól. Lehet, hogy valami jónak tűnő, humanista eszmény jegyében. Ha bármi, akár a legkisebb elfoglaltság fontosabb lesz életünkben, mint a Szentmise, már letértünk a helyes útról. Mária és Márta történetének a tanúságaképpen így imádkozzunk: Uram Jézus Krisztus! Ments meg minket attól, hogy bármi fontosabb legyen életünkben, mint a Szentmise! Uram Jézus Krisztus! Ments meg minket attól, hogy a Szentgyónást elhanyagoljuk! Uram Jézus Krisztus! Ments meg minket attól, hogy ne imádkozzunk! Ha Jézus Krisztus Urunk tanítására figyelünk, felfedezzük Őt szívünk mélyébe írva, mint Isten örök Igéjét, akkor személyes kapcsolatba kerülhetünk Jézus Krisztussal, és ha kitartunk ebben a személyes kapcsolatban, akkor az örök üdvösségre eljutunk, amit soha el nem veszítünk.

Zámbó Károly atya

Kép: Johannes Vermeer: Jézus Mária és Márta házában

A szeretet parancsa

Amikor most a szeretet parancsáról gondolkodok, elsősorban az jut az eszembe, hogy Isten maga a szeretet. Ezt az a János apostol és evangélista fogalmazta meg, aki látta az üdvözítő Jézus Krisztus Urunkat a kereszten meghalni. A szeretet parancsát maga Jézus valósította meg azzal, hogy önmagát ajánlotta fel értünk legszentebb áldozatként a mennyei Atyának. Ez az értelme az Irgalmas szamaritánus történetének. A bajba jutott, rablók kezébe került emberen a szamaritánus segít. A szamaritánus lenézett volt, de ő segít rajta, bekötözi a sebeit, fogadóba viszi, ahol meggyógyítják az ő költségén. A mi gyógyulásunkért, bűneink bocsánatáért Jézus Krisztus Urunk fizette meg az árat, a keresztáldozat által. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a mi számunkra mit jelent a szeretet parancsa… Mindenkit kell szeretnünk? A válasz erre az, hogy Istent, és a felebarátot kell szeretnünk. A gonosz lelket, a démonokat, a nekünk rosszat akaró ártó szellemi lényeket nem. Az embereket, ha ellenség is, szeretnünk kell, de azért, mert még megtérhet, és üdvözülhet. Ugyanakkor magát a gonoszságot, és magát a bűnt nem kell, és nem szabad szeretni. A bűnöst szeretni kell, és imádkozni kell érte, de magát a bűnt el kell utasítani, sőt el kell ítélni. A megbocsátás sem azt jelenti, hogy a bűnt nem tartjuk bűnnek… A megbocsátani tudás elsősorban annak segít, aki meg tud bocsátani. A neheztelés, harag mázsás láncaitól szabadul meg a lelke annak, aki képes erre. Persze jogos lehet a kérdés: hogyan lehet erre képes az ember? Csak az Isten szeretetében élve! (Persze tudom, hogy a megbocsátás nem egyszerű kérdés. Ezért szeretnék ajánlani egy videófilmet, amelyben Ullrich Ágoston atya, Csepel-Királyerdei plébános, aki 2017-ben adta vissza lelkét a Teremtő Istennek, beszámol egy esetről, amikor szolgálatával hozzásegített egy fiatalembert a megbocsátás kegyelméhez. A címe: Ullrich Ágoston atya beszél egy szabadító szolgálatról, youtube, a link: https://www.youtube.com/watch?v=yw4hPutU06E )

Zámbó Károly atya

Az igazi öröm

Jézus a hetven tanítványt tanítani küldte. Örömmel tértek vissza a tanításból. Még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek Jézus nevére – számoltak be örömmel Jézusnak. Mire Jézus még mélyebbre vezeti őket. Osztozott örömükben, mivel így válaszolt beszámolójukra: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenségges erőn úrrá legyetek: Semmi sem fog ártani nektek. Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.” (Lk, 10, 1-12.17-20) Ez az igazi öröm. A név felírása a mennyben azt jelenti, hogy aki a kegyelem állapotában van, Krisztus keresztáldozata révén az üdvösségre van kijelölve. A mennyben a neve az üdvözöltek közé van számolva. Isten minden cselekedetünket látja: mindenért számot adunk. Ha olyan állapotban van a lelkünk, amely az üdvösségre vezet, ez kell, hogy a legnagyobb öröm legyen az életünkben. Mi emberek hajlamosak vagyunk evilági dolgoknak túlzottan örülni. Sikeres diplomázás, versenygyőzelem. Anyagi haszon, jó vásárlás. Nem ezek ellen beszélek, a maguk helyén kellenek ezek is. Hanem az ellen, ha valaki életének örömét ez teszi ki. Nagy kísértés. Vagy éppen ezek sikertelensége miatt szomorú… De vannak szellemibb, lelkibb örömök: egészség, gyógyulás. Gyermekáldás, egészséges születés… Fontosak, de úgy kell nekik tudni örülni, hogy a legnagyobb örömbe, az örök üdvösségbe belefoglalva. Azután vannak egészen lelkinek tűnő örömök: egyházi sikerek, előléptetés, jó diszpozíció… sikeres Eukarisztikus Kongresszus… csak az örök üdvösségbe foglaltan szabadna ezeknek örülni, bár Jézus talán erre is azt mondaná, hogy „ne ennek örüljetek…”. Az egyetlen igazi jó, aminek soha nem lesz vége: Isten örök szeretete. Mert Isten örök szeretetének, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek szeretetének nincs kezdete sem: valóban örök szeretet. Isten ebben akar minket részesíteni. Ez legyen örömünk igazi oka.  

Zámbó Károly atya

Fotó: Gaiger Péter

Az Emberfia azért jött, hogy az embereket megmentse

Az évközi 13. vasárnap evangéliumának kulcsát - ebben az évben - ebben a mondatban találtam meg, amit a címben is idéztem: „(…)az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse”. (Lk 9, 51-62) Ha megnézzük a tágabb szövegkörnyezetet, azt láthatjuk, hogy ellenségeskedés, versengés, rivalizálás ütötte fel a fejét Jézus tanítványai között. Ez az ellenségeskedés megnyilvánul kifelé is, agresszivitásban. Jézus azért nevezi itt önmagár Emberfiának, mert Dániel jövendölése szerint (Dániel,7) az Emberfiát az Ősöreg elé vezetik, aki hatalmat ad az Emberfiának minden nép fölött, lényegében az egész teremtett világ fölött. Az Emberfia kijelentés tehát azt jelenti, hogy Jézus, aki önmagát nevezi Emberfiának, az Atyától (aki Dániel látomásában az Ősöreg) minden hatalmat megkap, minden teremtmény fölött. Jézus tehát, aki a Fiú, és aki önmagát Emberfiának nevezi, utalva Dániel látomására, minden hatalmat megkap, de ezzel a hatalommal nem hatalmaskodik, nem szolgákat szerez magának, hanem ő szolgál: az életét adja az Atyának felajánlott örök főpapi áldozatként sokakért. Ezzel arra buzdítja a tanítványait, hogy küldetésüket, amelyet tőle kapnak, ne uralomként értelmezzék, hanem szolgálatként. Ne ők akarjanak ítélkezni, hanem az ítéletet bízzák a mennyei Atyára, ezáltal bízva abban, hogy valóban igazságos lesz az ítélet. Az Emberfia megnevezésnek ez is üzenete: Dániel látomásában az Ősöreg ítélkezik: de mi az ítélet: az, hogy minden hatalmat az Emberfiának ad. Mi legyen a vezérlő elvünk? A viszálykodás, ítélkezés, méricskélés helyett: egy hatalmas, megújított bizalom Krisztusban. Kell, hogy azt tudjuk mondani lelkünk mélyén, akár szavak nélkül kifejezve, de ezzel az értelemmel: „Uram Jézus Krisztus, mutasd meg az igazságot, hogy annál jobban ragyogjon előttem: Te magad vagy az Igazság, de engedd, hogy legyen erőm rád bízni az ítéletet. Add, hogy arra törekedjek, és lelkiismeret vizsgálattal, bűnbánattal kész is legyek rá, hogy Te ítélj felettem, Uram Jézus Krisztus, bízom benned!”  

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Úrnapja – a Megtestesült Ige van köztünk

A Mindenható, Teremtő Isten nem tesz értelmetlen dolgot. Isten azért teremtett minket olyan lényekké, akik képesek a szeretetre, mert abból a szeretetből akar minket részesíteni, amely szeretet ő maga, aki ő maga, mert Isten a szeretet. Ezt tanulhatjuk Szent János apostoltól, a szeretett tanítványtól. Ő volt az apostolok közül a legfiatalabb, de ugyanakkor a legbátrabb is. Ő volt az egyetlen, aki ott volt a kereszt alatt az apostolok közül, és végig nézte, Szűz Máriával, Jézus Krisztus édesanyjával együtt a kereszthalál gyötrelmeit. Volt ehhez bátorsága, volt ehhez ereje, mert szerette az Urat. A szeretet tehát nem gyengeség, hanem erő. Vajon véletlen, hogy az az apostol hangsúlyozza leginkább, hogy Isten a szeretet, hogy Isten belső lényege a szeretet, aki látta az üdvözítőt a kereszten meghalni? Nem gondolom hogy véletlen. Ezt a fiatal embert akkor mélyen megérintette Isten szeretete. Ez a szeretet, világosította meg ennek az apostolnak az elméjét úgy, hogy földi élete végén, az Egyház, és a világ jövőjét és végét le tudta írni, szavakba öntve prófétai látomását a végidőkről. Így keletkezett a Jelenések Könyve… Az Isten szeretetének legelemibb, leghatározottabb megnyilvánulása volt Krisztus Urunk kereszthalála. Ez az áldozat, az egyetlen, és örök főpapi áldozat, amelyet a Fiú, Jézus Krisztus felajánlott az Atyának. Ez a felajánlás a Szentlélekben volt. A Szentháromság Egy Isten örök szeretete ragyog Krisztus Urunk művében. Az Eukarisztiában köztünk van a Megtestesült Ige, ugyanakkor jelenvalóvá válik a Nagypéntek keresztáldozata. De jelen van a Húsvét fénye is, a Feltámadás ragyogása. Az Úrnapja az az ünnep, amely mindent összefoglal, egész keresztény katolikus hitünket és életünket. Legyen ez az ünnep engesztelés, imádás, és a szeretet megújítása Krisztusban.

Zámbó Károly atya

Szentháromság – Az Isten legmélyebb titka a végtelen szeretet

Isten nincs egyedül, hanem három személy: az Atya a Fiú és a Szentlélek. Sokszor elmondjuk, de vajon belegondolunk-e hogy mit jelent ez… Istenben végtelen szeretet van. Az Atya és a Fiú végtelen, és örök szeretete a Szentlélekben. Ez a Szeretet öröktől fogva van: nem csak azért örök, mert sosem lesz vége, hanem azért is, mert nincs kezdete sem. Barsi Balázs ferences szerzetes, kiváló hitszónok, az utóbbi években nagyon sokszor elmondta, és bizonyára még sokszor el fogja mondani: ha Isten egyedül lenne, az maga lenne a pokol. Nem lehet egy „én” „te” nélkül… Sok vallás, és talán sokszor a keresztények sem gondolnak bele abba, hogy nincs egyedül az Isten öröktől fogva. Hogy a világot Isten nem azért teremtette, mert egyedül van. Nem azért teremtette, hogy „mozgalmasabb legyen élete”. Istennek a boldogsága a teremtés előtt is teljes volt. Istennek a saját boldogságához nincs szüksége a teremtett világra, ezért Isten szeretete teljesen önzetlen, és éppen ezért tökéletes szeretet. Mi, teremtmények rá vagyunk szorulva az Istenre. Nem csak a bűn miatt: nem csak olyan értelemben, bár a bűnbeesés után olyan értelemben is, hogy a bűn miatt elkárhoznánk, és Isten a végtelen irgalmával a megváltás kegyelme által üdvözíteni akar minket. Az Istentől való teljes függőségünk akkor is fenn állna, hogyha nem követtünk volna el bűnt, ha Ádám nem vétkezett volna a paradicsomban. A teremtmény nem tud létezni a Teremtője nélkül. Mi, teremtmények csak olyan értelemben tudunk felemelkedni Istenhez, hogyha Isten élete eltölt minket, de ez csak Krisztusban lehetséges, aki magára vette emberségünket, és benne lettünk teremtve. Krisztus az Isten örök Igéje, akiben teremtve lettünk. A Szentlélek kiáradása ránk azt jelenti, hogy a mennyei Atya minket azzal a szeretettel akar szeretni, amellyel a Fiút szereti. A Szentlélek által ez a szeretet lehet bennünk, és ennek a szeretetnek a befogadása az életünk végső értelme. Egyébként nem lenne értelme annak, hogy azt Isten megteremtett minket olyan lényekként, akik képesek szeretni, és képesek szeretetet elfogadni. Azért teremtett minket Isten szeretetre képes lényekké, mert abban a szeretetben akar miket részesíteni, amely szeretet az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete. Az evangéliumi részletet talán nehéz megragadni, mert első hallásra olyan, mintha nem eléggé konkrét dolgokról szólna. (Jn 16, 12-15) Mert: nem dolgokról szól, hanem arról a szeretetről, annak a szeretetnek a belső életéről, amely Istenben van, amely az Atya és a Fiú és a Szentlélek örök szeretete. Jézus belülről: a Szentháromságból beszél. Jézus nem Istenről beszél, hanem Istenből beszél. Isten talán azért engedi meg ezt a rettenetes válságot, hogy lássuk, végre belássuk: csak akkor tudunk keresztények maradni: ha belépünk a Szentháromság életébe. Ez az egyetlen Élet: de számunkra is, és egyetlen ajtó van ehhez az élethez: Krisztus.

Zámbó Károly atya

Pünkösd: a Szentlélek eljövetele

Az Apostolok Cselekedeteiből hallottuk, amint a Szentlélek lángnyelvek formájában eljött, és leszállt az apostolokra, akik új nyelveken kezdtek beszélni. Ugyanakkor mindazt amit mondtak, a pünkösdi sokaság, akik különböző anyanyelvű emberek voltak, mégis mindenki a saját nyelvén hallotta. (ApCsel 2, 1-11) Ez kétségtelen csoda volt, aminek van mélyebb értelme. Az evangélium minden népnek szól, és minden nép és minden nemzet a sajátjának hallhatja. Ez nem csak azt jelenti, hogy a saját anyanyelvén kell, és kizárólag azon kell hallania az evangéliumot, hanem még inkább azt, hogy minden nemzet a saját belső értékeivel hatolhat az evangélium mélyére. Vagyis arra a belátásra, hogy Jézus Krisztus valóban a magasságbeli Isten Fia, aki egyedül üdvözíthet minden embert. Ugyanakkor van egy mélyebb értelme is a pünkösdi csodának, ami azonban csak lassan tárul fel, sőt egészen biztos, hogy a maga teljességében ezen a világon nem tárul fel, csak annyira, amennyire az üdvösségünkhöz szükséges. És ez nem más, mint a közösségi, és intézményes Krisztus-kapcsolat harmonizálása, összecsengése az egyéni, legmélyebb emberségünkbe elrejtett Krisztus-kapcsolattal. Jézus azt ígérte az apostoloknak, hogy a Szentlélek, az Igazság Lelke, elvezeti őket a teljes igazságra. (Jn 16, 13) Ez a teljes igazság ő maga. Saját misztériumába akar minket bevezetni Krisztus, hogy őbenne magában találjuk meg saját életünk legmélyebb értelmét, és lényegét. Hogy mi az életünk legmélyebb értelme és lényege? Minden bizonnyal az, hogy Isten szeretetét be tudjuk fogadni. Azt a szeretetet kell befogadnunk, amely az Atya és a Fiú egymás iránti végtelen és örök szeretete a Szentlélekben, és amely szeretet nemcsak azért örök, mert nincs vége, hanem azért is, mert nincs kezdete sem. Ennek elfogadására, és befogadására segítsen minket a Szentlélek.

Zámbó Károly atya

Krisztus mennybemenetele

A mi Urunk Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe a húsvéti időszak végét vetíti előre. A csendes boldogság, az örömteli megrendülés időszaka a Húsvét utáni időszak, amikor az apostolok, és a tanítványok tágabb köre is, megtapasztalták, hogy Jézus Krisztus Urunk feltámadott halottaiból. Megtapasztalták, hogy velük van, akkor is, ha nem látják. Olykor pedig engedte, hogy az Isteni Dicsőség feltámadott állapotában megérinthessék. Megtapasztalták, hogy Krisztus valóban testben feltámadott, de azt is megtapasztalták, hogy ez a feltámadott test már megdicsőült test, hogy a testnek is van, lesz megdicsőült formája, olyan alakja, amelyben az ember az örök életében részesül. Jézus Krisztus mint Fő, előre ment ebbe a megdicsőült állapotba, de ugyanakkor jelen van mindenütt. A Mennybemenetel ünnepe a régebbi hagyomány szerint húsvét hatodik vasárnapja utáni csütörtökön van, amit Áldozócsütörtöknek neveztek. Ma ez az ünnep Áldozócsütörtök utáni vasárnap van megülve. Az evangélium felidézve Krisztus mennybemenetelét, egyszerű szavakkal írja le, amint Krisztus megáldotta apostolait, és felemelkedett a mennybe.(Lk 24, 46-53) Mi is a mondanivalója számunkra Krisztus mennybemenetelének? Minden bizonnyal az, hogy Krisztus most is velünk van. A mi emberségünk, emberi mivoltunk, és létezésünk legmélyebb alapjai tárulnak fel Krisztusra tekintve. Ha lelki szemünkkel Krisztusra tekintünk, teremtettségünk legmélyebb alapjaira, és végső okára tekintünk. Minden más emberi kapcsolatnál mélyebb kapcsolat a Krisztus-kapcsolat. Az első ember, Ádám még nem lehetett más emberrel kapcsolatban, de Istennel kapcsolatban volt, mert az Isten örök igéjében lett teremtve. Ezért kell szeretettel, kellő tisztelettel, és visszafogottsággal, de mégis hibásnak minősíteni azokat az irányzatokat, amelyek megpróbálják az ember és ember közötti személyes kapcsolatokból levezetni az ember Istennel való kapcsolatát. Az ember Istennel való kapcsolata mélyebb minden emberi kapcsolatnál, a szülőkkel való kapcsolatnál is, és a legtisztább hitvesi szeretetnél is. Az első embernek, Ádámnak nem voltak szülei, amíg Évát nem teremtette meg Isten, addig hitvese sem volt, de Istennel már kapcsolatban volt, Isten Igéjén keresztül, akiben teremtetett. Isten örök Igéje a Fiúisten Krisztusban emberré lett. Ezért a Krisztus-kapcsolat minden emberi kapcsolatnál mélyebb. Ahol nincs jelen Krisztus, ott minden jelentéktelenné válik. Ezért a bűnös világ, és a bűnös élet súlytalanná, jelentéktelenné, és jellegtelenné válik. Krisztusban viszont mindenki megtalálhatja a saját legmélyebb lényegét. Ezért a művészi alkotásoknak is: csak Krisztus tud értelmet, jelentőséget adni. Minden megújulási mozgalom utat téveszt, ha nem Krisztus van a középpontjában. Krisztusban azonban minden megújul, mert benne Élet van. A mai kereszténynek feladata, hogy megtalálja Krisztust. Ebben nekünk magyaroknak, Mária országának és népének különösen is nagy felelősségünk, és feladatunk van. A világ megdöbbenve fogja látni, hogy ma is él Krisztus.

Zámbó Károly atya

Örök szeretet az Atya házában

Húsvét hatodik vasárnapjának az evangéliuma – tulajdonképpen – válasz egy kérdésre. (Jn 14, 23-29) Először nézzük meg, ki tette fel a kérdést: Júdás. De: - és ezt az evangélium is hangsúlyozza – nem az áruló Júdás. Nem a Jézust eláruló iskarióti Júdás, hanem Szent Júdás apostol, más néven Júdás Tádé. Mi volt a kérdés? „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod magadat kinyilatkoztatni, és nem a világnak?” De persze, itt meg kell néznünk a kérdés előzményét, azt hogy miért kérdezte ezt Júdás Tádé. Azért, mert Jézus beszélt az apostoloknak az Atyával való egységéről. Arról, hogy ő az Atyától jött, és ezért ő az, aki kinyilatkoztatja az Atyát, rajta kívül más az Atyát nem ismeri. A Szentlelket pedig ő, a Fiú, és az Atya együtt küldik. A három Isteni Személy örök egységét mondta el ezzel Jézus, és ebben nyilatkoztatta ki saját magát. Ebből adódik a felismerés: Júdás kérdése a mi kérdésünk is: miért nem az egész világnak nyilatkoztatta ki ezt Jézus? Miért csak az apostoloknak? Jézus az apostoloknak mondta: „(…)ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.”(Jn 14,23) És ezt is mondta Jézus: „A vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14, 26) Akik szeretik Jézust, és megtartják szavát, azokat a Szentlélek megtanítja mindenre, amit tanítaniuk kell, és a világ ebből a tanításból kell, hogy megismerje Jézust. Ez a Péterre, és az apostolokra alapított Egyház küldetése. Ugyanakkor ebben benne van az is, hogy aki letér erről az útról, az alkalmatlanná válik arra, hogy Krisztust hitelesen hirdesse a világnak. Adja meg nekünk a Mindenható Isten, hogy a Szentlélek sugallatait készségesek legyünk követni, hogy bennünk megjelenjen az Isten örök Uralma Krisztusban, és ezáltal alkalmassá váljunk arra, hogy Krisztusról tanúságot tegyünk a világban.

Zámbó Károly atya

Az új parancs: a szeretet

Jézus mondja: „új parancsot adok nektek: ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. A vasárnapi evangélium János evangéliumának egy kis részlete, amelyben Jézus a szeretet parancsáról beszél. (Jn 13, 31-35) Ugyanakkor ahhoz, hogy jobban meg tudjuk közelíteni Jézus kijelentését, a tágabb szövegösszefüggést is figyelembe kell venni. Ezt Jézus az utolsó vacsorán mondta, közvetlenül azután, hogy Júdás árulási szándékát felfedte Jánosnak, a szeretett tanítványnak. Jézus Júdásnak adta a bemártott kenyérdarabot. Erre Júdás nyomban felugrott, és a sátántól megszállottan kirohant az éjszaka sötétjébe, hogy Jézust elárulja. Ezután a jelenet után mondja Jézus: „most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten megdicsőült benne”. Mit is jelent ez a megdicsőülés? Azt, hogy Jézus szenvedése elkezdődik. A megváltás műve, Jézus főpapi áldozata a teljesedésbe indul. Miben áll ez az áldozat? Hiszen Jézussal a leggyalázatosabb igazságtalanság fog történni ezután. Gyalázatos elárulás, gyalázatos kihallgatás, gyalázatos ítélet, gyalázatos kivégzés… Jézus Krisztus Urunk főpapi áldozata, hogy mindezt a gyalázatot, amit ártatlan kell elszenvednie, felajánlja a bűnök bocsánatára. Ugyanakkor mindezt úgy, hogy az Atyával való örök szeretetét eközben a súlyos szenvedés közben is megéli. Az Atya szeretete adott erőt Jézusnak a szenvedés elviselésére. Ahogyan viselte Jézus a szenvedést, és ahogyan meghalt, abban annyira jelen volt a mennyei Atya szeretete, hogy János, aki a kereszt alatt ott állt Máriával, Jézus édesanyjával, ő írja le: „Isten a szeretet”. Jézus Krisztus Urunk szenvedésében megdicsőítette az Atyát, az Atya pedig megdicsőítette Őt. Amikor pedig meghalt Jézus a kereszten, és kilehelte lelkét: ez a lélek a Szentlélek. Jézus a Szentlelket lehelte a világba. Ezek után újra meg kell kérdeznünk: mit is jelent a „szeretet parancsa”? Hiszen Jézus azt mondja: „ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én…”; ebben az összefüggésben ez a „ti is úgy”: az áldozatra vonatkozik. Abban a szeretetben, amit Jézus parancsol, jelen kell lennie az áldozatnak, és a szenvedésnek. Azonban úgy kell jelen lenni az áldozatnak, és a szenvedésnek, hogy azáltal maga Krisztus legyen jelen, az Atyával, és a Szentlélekkel. Minden igazi szeretetet Krisztus áldozatába, és Krisztus szeretetébe kell emelni. Hogy mit jelent ez, azt pedig egy előző hely világítja meg jól: „ Aki befogadja azt, akit én küldök, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem”. (Jn 13, 20) Itt a Szentháromság Szeretet-egysége van tökéletesen megfogalmazva: akit Jézus, a Fiú küld, ő a Szentlélek, a Szentlélek befogadja a Fiút, de egyúttal az Atyát is, aki küldte a Fiút. Ez a küldés és befogadás, ez nem csak azt jelenti, hogy a „világba küldi”, vagy „valakihez küldi” (aki befogadja), hanem itt a Szentháromság belső szeretet-lehelései, és egymás örök szeretetben való befogadása vannak megfogalmazva. Ezt a megfogalmazást talán meg lehetne úgy is közelíteni, hogy a Szentháromságos Egy Isten belső lehelései, más szóval eredései; a Személyek egymás iránti szeretet-irányai nyilvánulnak meg Isten minden cselekvésében. Ez pedig azt mutatja, hogy Isten minket az Ő örök szeretetébe akar bevonni. A szeretet parancsa ebben az értelemben arra utal, hogy Isten azt kéri tőlünk, hogy ezt az örök szeretetet fogadjuk be, és egymást is ezen belül szeressük. Így érthető, hogy egyáltalán miért adta Jézus parancsba, sőt új parancsba a szeretetet. (Az apostolok szerették egymást addig is, családtagjaikat, rokonaikat is szerették…) Mert a szeretetnek ez a formája mégis teljesen új: szeretni Krisztusban, az Isten örök szeretetét befogadva. Krisztus áldozatával maga a szeretet kapott új, krisztusi dimenziót.   

Zámbó Károly atya

Jézus a Jó Pásztor

Jézus a Jó Pásztor. Igy nevezi önmagát az üdvözítő Jézus Krisztus. A vasárnap evangéliumi szakaszban megmondja, hogy ő azért jó pásztor, mert az Atyával egy: „én és az Atya egy vagyunk”. (Jn 10, 27-30) Jézus Krisztusban jelenvalóvá lett közöttünk a mennyei Atya szeretete. Ez az örök szeretet: az Atya és a Fiú örök szeretete a Szentlélekben. Ez a szeretet valóban örök, nem csak azért, mert nincs vége, hanem azért is, mert nincs kezdete sem. Istenhez nem lehetne eljutni, ha nem volna az az út, aki maga Jézus Krisztus. Az Isten országába nem lehet belépni, csak azon az ajtón keresztül, aki maga Jézus Krisztus. Az, hogy Jézus azt mondja önmagáról, hogy „én vagyok az ajtó”, azt is jelenti, hogy nincs más ajtó. Őt küldte el a mennyei Atya azért, hogy általa üdvözüljünk. Jézus az örök boldogságra akar vezetni. Nincs a kereszténységnek, azaz a krisztusi életnek más célja, minthogy az örök üdvösségre, a boldog örök életre eljussunk. Ezért nem élhetünk ennek a világnak a kábulatában. Krisztusban élve az örök élet, az örök boldogság az osztályrészünk. Nem érdemeink alapján. Milyen érdemünk is lehetne? Hol voltunk, amikor az Isten a semmiből megteremtette a világmindenséget. Isten már a teremtés kezdetén eldöntötte, hogy minket, az ő teremtményit, az örök szeretetre meghív. Jézus a Jó Pásztor életét adta értünk, Feltámadásával pedig előttünk jár, és bevezet minket az örök boldogságba. A feltámadott Krisztus utat mutat nekünk az örök életbe, és őáltala az örök élet egy sajátos küzdelemben, de már elindul bennünk.   

Zámbó Károly atya

Jézus áll a parton…

Krisztus feltámadása után vagyunk. János evangéliuma a Krisztus feltámadása utáni időszak sajátos hangulatát közvetíti. (Jn 21, 1-19) Ezt a hangulatot mi is átéljük évről évre Húsvét után. Krisztus feltámadott. Többször is megjelenik, beszélnek vele, látják, hogy nem szellem, hanem megdicsőült testében engedte látni magát. Megjelenik az utolsó vacsora termében, Tamásnak azt is megengedi, hogy megérintse sebeit a kezén és az oldalán… De valahogy mégis, mintha más lenne ez a kapcsolat. Nincs mindig velük? Vagy: éppen nagyon is velük van, de másképpen mint eddig. A megjelenések között már azt is gondolják, hogy talán nem is lehetne ez a Jézus-látás valóságos, ugyanakkor azt tapasztalják, hogy nagyon is valóságos. Kezdenek egyre többet megérteni Jézus tanításából, de nem áll bennük még össze. Olyan dolognak lettek a részesei, aminek a befogadásához kevés az ő addigi egyszerű életük. Tapasztalataik megfogalmazásához nem találják a szavakat. Olyan eseménynek lettek a részesei, melynek megértéséhez kevés, nem csak az ő életük, hanem az egész emberi történelem. Ez talán fáradttá tette őket, talán úgy túlterhelte elméjüket a megtapasztalt valóság, hogy szinte kikapcsolt az értelmük. Egymás között is csak a legszükségesebb szavakat mondják, nem törik meg a csendet beszéddel. Mintha Jézus meglátásának egyetlen pillanata a végtelenbe nyúlna, mintha óvni, őrizni kellene ezt a pillanatot, mintha minden szó, minden gondolat azzal a veszéllyel járna, hogy elveszik a pillanat, amelyet többé hiába keresnének, mert egyszeri, egyedi, megismételhetetlen… De: együtt maradnak. Csüggedtség, csodálkozás ellenére, vagy éppen ezért: megmaradnak együtt. Péter megszólal: megyek halászni, és vele mennek, és egész éjszaka semmit sem fognak. Már dereng a hajnal, amikor látják, hogy valaki álla a parton, és nézi őket. Nem szólnak semmit egymásnak sem, tudják hogy Jézus az, de nem mondják. Egyedül János mondja ki: „Az Úr az”. Amikor Jézus ennivalót kér tőlük, akkor sem merik megkérdezni, hogy kicsoda ő… Majd szavára kivetik a hálót, és teli lesz halakkal, kihúzni sem bírják, szakadozik az addig üres háló. A parton Jézus ül, előtte parázs, rajta hal és kenyér. Ez a következő kép. Hoznak hozzá az imént fogott halakból. Ettek, de megkérdezni hogy ki ő, továbbra sem merték. Jézus háromszor kérdezte Pétertől: „szeretsz engem?” Péter kétszer magabiztosan válaszolt igennel. Harmadszor azonban elbizonytalanodott… Talán nem abban, hogy szereti-e Jézust, hiszen az előbb a vízbe vetette magát Jézusért, és kiúszott hozzá a partra. De most, hogy harmadszor is megkérdezte Jézus tőle, hogy „szeretsz engem?”…; eszébe jutott a tagadás, hogy háromszor is megtagadta, azon a bizonyos estén… Ezen a ponton nagyon közel kerülünk Péterhez. Péter gyengeségében valahogy magunkra ismerünk. A végtelen szeretetű, valóságos Isten és valóságos ember Jézus Krisztussal szemben ott áll Péter, az esendő ember. Most mit mondjon Péter, a hirtelen beállt csendben? Azt mondja, amivel teljesen rábízza önmagát Jézusra: „Uram, te mindent tudsz. Azt is tudod, hogy szeretlek!” Ez a teljes bizalom, ez a teljes ráhagyatkozás Jézus Krisztus Urunkra… ez menthet meg minket is. Jézus szerette Pétert, és ez a szeretet felemelte miután elesett. Minket is szeret az Úr Jézus Krisztus, és fel akar emelni minket is Péterrel együtt.    

Zámbó Károly atya

Ne légy hitetlen, hanem hívő!

Húsvét II. vasárnapjának evangéliuma (Jn 20, 19-31) felidézi Szent Tamás apostol alakját, aki nem volt a tanítványokkal a feltámadott Jézus első megjelenéseinél. Kijelentette, hogy nem hiszi, hogy Jézus feltámadott, hacsak nem látja a szegek nyomát a kezén. Amikor nyolc nappal később megjelent Jézus a tanítványainak, a feltámadása után megdicsőült testében, megengedte Tamásnak, hogy kezével megérinthesse megdicsőült sebeit. Ekkor mondta Tamásnak Jézus: „tedd ide az ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen hanem hívő!”  Tamás ekkor felkiáltott: „én Uram, és Istenem”. Jézust látta, és megérintette, megdicsőült emberségében, de egyúttal kegyelmet kapott arra, hogy felismerje Istenségét. Ez a kegyelmi mozzanat, Jézus Istenségének a megvallására, megmutatja, hogy Isten Irgalmassága mit eredményez: azt, hogy megismerjük Jézus Krisztus Urunkat, és általa Isten akaratát az üdvözítésünkre. Az üdvösséget ennek nyomán úgy tudjuk megközelíteni, mint egy személyes kapcsolatot az Istennel. Nem egy állapot az üdvösség, nem egy „hely”, hanem egy személyes Isten-kapcsolat Krisztus által, és Krisztusban. Amikor Tamás megérintette Jézust, amikor megdicsőült sebeit érinthette, és Jézus szólt hozzá, ebben láthatjuk, hogy mit jelent az üdvösség. Az üdvösség egy személyes öröm: annak a megtapasztalása, hogy Jézus Krisztus Urunk szeret minket, de ugyanakkor annak is a megtapasztalása, hogy Jézus azt akarja, hogy mi is szeressük őt. Ez a szeretetre vonatkozó kérdés kimondva elhangzott Péter felé (Jn 21, 15-17). Tamás felé másképpen, nem kimondva, de megjelenik ez a kérdés. Abban, hogy Jézus megmutatja neki a sebhelyeit a kezén és az oldalán, benne van a kérdés: „Szeretsz engem?” Benne van az, hogy vajon azért nem hiszi-e Tamás a feltámadást, mert nem látta a feltámadott Jézust, és nem érintette, vagy talán valami gátja van benne a hitnek… Sokszor van ma olyan jelenség, hogy valakinek az életében olyan mozzanat van, ami miatt nem mer Istenhez közeledni, és nem engedi Istent a közelébe. Isten elől nem kell, és nem is lehet elbújni. Ha az ember vétkezett? Az Isten tud megbocsátani, és a megbocsátásban megújítani, újjáteremteni. Isten: teremtő Isten, aki az egész világmindenséget a semmiből teremtette. A bűnbánó ember szívét is újjá tudja teremteni Isten teremtő ereje: ez megy végbe a bűnbocsánat szentségében. Isten Irgalmas volt Tamáshoz, de ez kevés lett volna a megtéréséhez, hogyha Tamás nem irgalmas önmagához. Tamás végül megtört hitetlenségében, megtört konokságában. De ez nem gyengeség: Isten hatalma előtt megtörni nem gyengeség, hanem üdvösség! Sok ember ma nem nyújtaná ki a kezét Krisztus felé, hanem inkább elmenekülne. Vétkes szokásához jobban ragaszkodna. Pedig ez a világ, és ez az élet elmúlik, az evilági örömökkel együtt. Isten szeretete, amely Krisztusban nyílik meg számunkra, nem múlik el soha.

Zámbó Károly atya

Fotó: Debreceni József

Feltámadás

Amikor Húsvét titkáról gondolkodunk, felmerül a kérdés, hogy mit jelent számukra Krisztus feltámadása? Lehet-e, szabad-e aktualizálni a feltámadás eseményét? A feltámadás eseménye mindig aktuális. Életünk központi misztériumai, az Isten általi teremtettségünk, hogy Isten a semmiből teremtett minket, és személyek vagyunk, mert Isten személyes szeretettel teremtett meg minket… A feltámadás is ennek alapján közelíthető meg: Isten, aki megteremtett minket, nem hagyott minket elveszni, nem hagy minket, mint száraz késő-őszi faleveleket aláhullani, hanem felemel minket. A halál keresztény értelmezése szerint, amikor földi sátrunk összedől, és életünk befejeződik, lelkünk Isten tenyerébe hullik. A testünket sem hagyja elveszni Isten, hanem feltámasztja az utolsó napon. Jézus Krisztus Urunk előre ment, a megdicsőült, feltámadott állapotba. Ebben az állapotban, a megdicsőült, feltámadott állapotban engedte látni magát. A testi feltámadás biztos hite, és hitbéli meggyőződése nélkül nincs kereszténység. A keresztény igehirdetés, és keresztény erkölcs első oka, hogy az apostolok találkoztak a feltámadott Jézus Krisztussal. Ez a találkozás átformálta őket. Ettől a találkozástól váltak bátor hirdetőivé a krisztusi hitnek, amiért életüket adták. Hogyan közelítsük meg Krisztus feltámadását? A keresztény, azaz krisztusi embernek, - bár magán viseli a halál jegyeit, de mégis: hitvallása és Krisztussal való kapcsolata révén, - a feltámadás emberévé kell válnia. Krisztus feltámadása nélkül nem volna Egyház, nem volna Szentmise, nem volna bűnbocsánat, nem volna a megújulás lehetősége. Krisztus feltámadása nélkül nem volna megalapozott reménysége a magyar feltámadásnak sem. A Magyar Nemzet talán az egyetlen, és egyedülálló abban, hogy saját történelmét is a nagypénteknek, és a feltámadásnak az erőterében látja. Krisztus feltámadásáról nem hallunk úgy, mint történelmi eseményről. Pedig voltak tanúi: a katonák, akiket Pilátus a sírhoz vezényelt, hogy őrizzék azt. Mivel a főpapok tudtak róla, hogy Jézus még életében azt mondta, hogy miután megölik, harmadnapra fel fog támadni: őriztették a sírt, nehogy a tanítványok ellopják a holttestet, és utólag azt mondják, hogy Jézus feltámadt. Amikor azonban Húsvétkor, a hét első napján, hajnalban, még sötétben, nagy fényességgel Jézus feltámadt, a katonák ezt nem tudták megakadályozni. Kétségbeesetten rohantak a főpapokhoz, akik megparancsolták nekik, hogy mondják azt, hogy aludtak, és ezalatt a tanítványok ellopták a holttestet. Ez a hazugság önellentmondást tartalmaz, mint a legtöbb hazugság, amellyel a történelem eseményeit megpróbálják letagadni. Krisztus dicsőséges feltámadása azonban egyre fényesebben ragyog életünkben. A feltámadás fénye beragyogja napjainkat, és egyre inkább elmondhatjuk, hogy mindent ebben a fényben látunk.

Zámbó Károly atya

Fotó: Debreceni József

Virágvasárnap

A Virágvasárnap elnevezés arra utal, hogy a Jeruzsálembe bevonuló Jézust a zsidók pálmaágakkal köszöntötték. Nem sokkal később pedig - a főpapok és vének által felheccelt jeruzsálemiek - halálát követelték Pilátustól. Ezért Virágvasárnapot a szenvedés vasárnapjának is nevezzük. Az evangélium Jézus szenvedéstörténetét állítja elénk. Jézus Krisztus Urunk szenvedett értünk, és meghalt értünk a kereszten. Mint örök és egyetlen főpap, feláldozta magát az Atyának, hogy minket megváltson, és üdvözítsen. Krisztus Urunk áldozata végtelen értékű áldozat, és minden Szentmisében ez az áldozat lesz jelenvalóvá. Ezért a Szentmisét áldozatnak nevezzünk. Az áldozat végtelen értékét hogyan tudjuk megközelíteni? Vannak, akik a keresztény tanításból nem értik, és ezért nem tudnak vele mit kezdeni, hogy miért van értéke, méghozzá ekkora értéke a szenvedésnek. A szenvedés önmagában nem inkább egy olyan rossz, amitől menekülni kell, amit el kell minden áron kerülni? Ezt így érezhették eleinte maguk az apostolok is. Jézus Krisztus szenvedésének és halálának az idején mind elfutottak, és elbujdostak, egy kivétellel, aki nem menekült el: és ez János volt. János ott állt  Máriával a kereszt alatt. Ö írja levelében: Isten a szeretet. Ez bizonyára nem véletlen: Krisztus szenvedésében az a szeretet nyilvánult meg, amely az örök Fiúnak a mennyei Atya iránti szeretete. A Fiú az Atyától kapta szeretetének jeleként a teremtett világot. Az, hogy önmagát adja azért, hogy az emberek üdvözüljenek, ebben az Atya iránti szeretete nyilvánul meg. Abban, hogy nem hagyja elveszni az ajándékot, és a legtöbbet, önmagát adja azért, hogy ne vesszen el az ajándék: az ajándékozó iránti szeretete nyilvánul meg. A szenvedés ezért a szeretet extázisa. A Fiú Atya iránti szeretetének legmélyebb megnyilvánulása. Ezért a szenvedés által megdicsőül a Fiú, az Atya megdicsőíti a Fiút az áldozat elfogadása által, és ezért, amikor Jézus kilehelte a lelkét a kereszten, akkor a Szentlelket lehelte a világba. Ez sajátosan összekapcsolja a szenvedést és kereszthalált a feltámadással, mert amikor a feltámadott Jézus megjeleink az apostoloknak, akkor is, úgy köszöntötte őket, hogy rájuk lehelt, és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket!” Jézus Krisztus Urunk kínszenvedése, kereszthalála, és feltámadása erősítse bennünk a vágyat, hogy az örök boldogságban, Isten örök szeretetéből részesüljünk.

Zámbó Károly atya

Isten irgalmaz Krisztusban

Isten irgalmát Krisztusban tudjuk megtapasztalni. Ő benne élve irgalmat tapasztalunk. Ez nem azt jelenti, hogy nincs súlya a bűnnek. A bűn súly, és fájdalma elsősorban az, hogy a szeretet elleni cselekedet, a szeretet ellen van. A bűn szeretetlenség, a szeretet hiánya, vagy annak megfogyatkozása, ezért a bűn okozta sebek gyógyulása is csak a szeretet által lehetséges. Ebben az összefüggésben kell szemlélnünk azt az eseményt, amelyről a nagyböjti liturgikus időszak ötödik vasárnapjának evangéliuma beszámol. (Jn 8, 1-11) Jézushoz egy asszonyt vonszolnak, akit házasságtörésen értek, és meg akarják kövezni. Jézus azonban felszólítja a férfiakat, akik köveket ragadtak, hogy „az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van”. Erre azok eloldalogtak. Jézus egyedül maradt az asszonnyal: „’Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?’ Az így felelt: ’Senki Uram! Akkor én sem ítéllek el. Menj, de többet ne vétkezzél!’” (Lk 8,10-11) Jézus nem bagatellizálja a bűnt, hanem rámutat a bűn egyetemes voltára. Nem felmenti az asszonyt, hanem megmenti. Ha azt kezdte volna taglalni, hogy mennyiben bűnös az asszony, az esetleg enyhítő körülmények figyelembe vételével enyhíthette volna ítéletét. De Jézus nem emberi bíróként állt ott, hanem az ítélő, a bűnt számon kérő, de ugyanakkor mégis örökké irgalmas Istenként. A bűnt nem kisebbíti Jézus, nem mentegeti. Azoknak a férfiaknak a bűnét sem mentegeti, akik odavonszolták ezt a szerencsétlen asszonyt, hogy megkövezzék. Megmondja nekik, hogy bűnösök, és az asszonynak is megmondja, hogy bűnös, hiszen az, hogy „többet ne vétkezzél”, abban benne van, hogy addig vétkezett. Jézus kimondja a bűnt, az asszony vonatkozásában is, és a férfiak vonatkozásában is, mert ez az igazság. (Maga Jézus az Igazság). Mégis megmenekül: az asszony is a megkövezéstől, és a férfiak is, attól, hogy gyilkosokká váljanak. (Maga Jézus a szabadítás, a Jézus név jelentése: Isten megszabadít.) Egy valamitől azonban nem menekülnek meg, de ez a meg nem menekülés talán még javukra is válik: a megszégyenüléstől. Jézus megszégyeníti őket? Nem! Jézus nem megszégyeníti őket, Jézus csak tapintatosan kimondja az igazságot. A bűn szégyeníti meg őket, amit elkövettek. A bűn magában hordozza a megszégyenülést. Jézus Krisztus azonban irgalmasan megbocsát a megtérő bűnösnek. Most, a nagyböjti időszak végéhez közeledve arra figyelmeztet minket ez a tanítás, hogy szükségünk van megtérésre, de ennek a megtérésnek Krisztus kell, hogy a középpontjában álljon.

Zámbó Károly atya

A kegyelem érintésére tért haza a tékozló fiú

A tékozló fiúról szóló példabeszédet jól ismerjük. (Lk 15, 11-32) Két fia van egy embernek, az egyik kikéri az örökségét, és idegenben, mindenféle bűnös élvezeteknek hódolva, feléli a vagyonát, és elzüllik. Egy ponton rádöbben: atyja házban mennyire jó dolga volt. De elsősorban miért volt jó dolga atyja házában? Mert szerette őt az atyja. Ha azonban valóban szerette őt atyja, akkor most is szereti, és ha – akárhogyan, akár szolgaként, akár béresként – visszafogadja, akkor is jobb sorsa lesz. Ez a példabeszéd nem a vagyonról szól. Nem arról szól valójában, hogy valaki eltékozolta a vagyonát, azután pedig mégis egyenesbe jött. Nem! Ez a példabeszéd a szeretetről szól: az elfogadott, és a visszautasított szeretetről. De nem akármilyen emberi szeretetről: hanem az Isten örök szeretetéről, amelyet a bűnös ember visszautasít, de utána mégis elfogad. Minden szeretetnek a forrása az Isten örök szeretete. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örökké tartó szeretet-közösségben van egymással. Olyan szeretet van az Istenben, amely valóban örök, nem csak azért, mert nincs vége, hanem azért is, mert nincs kezdete sem. A példabeszédben nagyon világosan megfogalmazza Jézus a kegyelem érintésének pillanatát: amikor rájön a tékozló fiú, hogy apja szereti őt, és visszafogadná. Rájön arra, hogyha szerette, akkor most is szereti, mert a valódi szeretet, az igazi szeretet nem szűnik meg. Azt, hogy az atyja őt visszafogadja, nem érdemli meg, de miért bizakodik mégis atyjában? Mert azt, hogy azelőtt szerette őt az atyja: azt sem érdemelte meg. És azt, hogy az Isten szeretetből megteremtett minket a semmiből, azt hogyan, mivel érdemeltük meg? Nem is voltunk: és az Isten már szeretett minket, és megteremtett minket a semmiből, a nemlétből… Az egész teremtett, látható, és láthatatlan világ az Isten örök szeretetének mennyegzős ünnepe. Ez a mennyegzős ünnep érintette meg a tékozló fiú lelkét, a legnagyobb kilátástalanságban. Ezt a példabeszédet Jézus fogalmazza így, Jézus, aki az Atya örök szeretetében él. Ez a kegyelmi pillanat nem jelent teljes tudást, mély ismeretet a bűnről… mégis a kegyelem pillanata, mert arra indítja a tékozló fiút, hogy az atyai házba visszatérjen. A példabeszéd másik nagy tanítása az, hogy az idősebb fiú is megtérésre szorul. Aki irigyli az atya irgalmát, bár súlyos állítás, de ki kell mondani, irigyli az atya szeretetét a fiatalabb fiútól. Persze ez nem két tanítás, hanem valójában egy: az Isten irgalmas. Isten irgalma összefogja az emberiséget, a nagyot, látványosat vétkezők mellett a nagyot nem vétkező kisebb bűnösök is: rászorulnak Isten irgalmára.  

Zámbó Károly atya

Kép: Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése, részlet

Felhívás a megtérésre

Nagyböjt harmadik vasárnapjának evangéliumi szakasza azt a címet viseli a Szentírásban, hogy: „Felhívás a megtérésre”. (Lk 13, 1-9) A megtérés keresztény értelemben nem csak azt jelenti, hogy a bűntől elfordulunk, és új irányt adunk az életünknek, hanem ennél sokkal többet jelent. Azt jelenti a keresztény értelemben vett megtérés, hogy az Istenhez térünk meg. Az Istenhez azonban hogyan tudnánk megtérni? Csak úgy, ha előbb Ő jön el hozzánk. Úgy tudunk megtérni, ha előbb Isten jön el közénk, és megszólít minket Ő maga: a megtérésre. A megtérésre a köztünk jelenlévő, velünk lévő Isten szólít fel. Ez így történt az üdvösségtörténetben. Isten Igéje maga jött el, és szólított fel minket a megtérésre. Megtérésre Krisztus előtt a próféták szólítottak. Maga Krisztus az Isten Igéje, de már a próféták által is Isten szólt, ahogy a Szentlélekre vonatkozóan Hitvallásunkban is kimondjuk: „Ő szólt a próféták által”. Jézus különböző tragédiákra utal, Pilátus vérengzésére, és a Síloe torony tragédiájára, és azt mondja ezekkel kapcsolatban, hogy akik ezeket elszenvedték, azok nem voltak bűnösebbek a többi embernél, Jézus hallgatóinál. Itt arra utal Jézus, hogy hajlamosak az emberek úgy gondolkodni a tragédiákról, amelyet mások elszenvednek, hogy „az velünk nem történhet meg”. Ez azt a gondolatot foglalja magában, hogy azok, akikkel megtörténik a tragédia, valamilyen módon megérdemelték, de mi „tisztességesebben vagyunk, jobbak vagyunk, velünk ez nem történhet meg”. Jézus szelíden, de határozottan figyelmeztet: azok, akikkel ez megtörtént, nem voltak rosszabbak, nem voltak bűnösebbek mint Jeruzsálem többi lakója. „Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.” (Lk 13, 4-5) Jézus figyelmeztet, és szavai megszívlelendők. A sok tragédiáról, ami körülöttünk zajlik, és a közelben dúló háborúról is, amikor gondolkodunk, érdemes figyelembe venni Jézus szavait. A megtérés azt jelenti: betöltekezni Isten szeretetével, amit Jézus Krisztus Urunk hozott el nekünk: Önmagában. Krisztust kell magunkba fogadnunk, hogy elteljünk az Ő szeretetével, és az üdvösségre eljussunk.

Zámbó Károly atya

Imádság és ragyogás

Gondolatok Jézus Krisztus Urunk színeváltozásáról

Jézus Krisztus színeváltozásáról szól a nagyböjti idő második vasárnapjának az evangéliuma. Jézus arca ragyogó lett, miközben imádkozott. (Lk 9, 28-36) Jézus Krisztus imádságában az örök szeretet jelenik meg. Az a szeretet, amely az Atyának és a Fiúnak az örök szeretete, a Szentlélekben. A Szentháromság egy Isten örök szeretete nyilvánul ebben az imádságban. Jézus Krisztus Urunk legfőbb célja, az Ige megtestesülésének végső célja az, hogy az embert ebben a szeretetben részesítse. Sőt, úgy kellene ezt megfogalmazni, és úgy kell látni, hogy az Isten fel akar minket emelni, ebbe az örök szeretetbe. A mi életünknek a végső célja ennek megfelelően az, hogy ebbe az örök szeretetbe felemelkedjünk. Hogy Istenben éljünk, az a végső célunk. Úgy is meg tudnám fogalmazni, hogy az a végső célunk, hogy teljesen betöltekezzünk Isten szeretetével. Félelmetes belegondolni, és leírni, elmondani is, de mégis meg kell tenni azt a megfontolást, hogy az embernek, a végső célja szerint szentnek kellene lennie. Szenteknek kellene lennünk, szentekké kellene válnunk. Mivel Isten Szent, ezért akit Isten betölt, szentté válik. Azonban rettenetes dolgok kavarognak bennünk, indulatok, vágyak, bűn: olyan folyamatok, amelyek nem az Isten felé törekszenek, hanem amelyek elszakítanának minket Istentől. Ez a gonosz lélek munkája. Visszagondolva az előző vasárnapra, a kísértések evangéliumának témájára, megkérdezhetjük: nem éppen az a gonosz lélek célja, hogy Istentől elszakítson minket? A kísértések pusztája után azonban a színeváltozás ragyogásában vagyunk. A tizenkét apostol közül három: Péter, János, és Jakab részesült ebben a kegyelemben. Jézus mellett megjelent Mózes és Illés, mint a törvénynek és a prófétaságnak a megjelenítői. A törvény, és a prófétaság végső eredete, az Isten örök szeretete. Ezért jelent meg Mózes és Illés az imádkozó Jézus mellett. Péter, János és Jakab nem is akartak volna onnan elmenni. Szerettek volna örökre ott maradni, az Isten örök fölségének ragyogásában. Az Atya szózata: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok”, párhuzamban van Jézus megkeresztelkedésének jelenetével. Olyan, mintha a mennyei Atya most újra meg akarná erősíteni a kijelentését, hogy Jézus az ő szeretett Fia. Jézus miért nem mind a tizenkét apostolnak mutatta meg ezt a ragyogást? És tovább is kérdezhetünk: miért nem mutat meg mindannyiunknak ilyen ragyogást? Talán azért, mert ez még nem az örök boldogság, legalábbis abban az értelemben semmiképpen nem, hogy még nem a végső beérkezettség. Jézus még nem az örök, végső, boldog beteljesedést adta meg ennek a három apostolnak, hanem engedte, hogy az örök dicsőségéből valamit meglássanak. Ezt pedig azért tette, hogy felkészítse őket a várható megpróbáltatásra, szenvedésére és kereszthalálára. Nem sokkal ezután az esemény után, már egyre többet beszél Jézus a tanítványainak az ő szenvedéséről, de a feltámadásáról is. Ezt azonban a tanítványok nem nagyon értették. Úgy jelent meg a szenvedés gondolata Jézus tanításában, mint egy egyre növekvő baljós árny, amit szerettek volna a tanítványok figyelmen kívül hagyni. Talán azt gondolhatták, hogy ’olyan jó volt rátalálni erre az igaz szeretetre, amely Jézusban van, miért kell ezt elrontani olyan szavakkal, hogy „az Emberfiát az emberek kezébe adják”…’ Miért kellett szenvednie Krisztusnak? Ez pedig magában foglalja azt a kérdést, hogy miért nem lehet egy olyan emberiséget létrehozni, ahol nincs szenvedés? Miért nem lehet az egész emberiséget egyesíteni egy olyan egyetemes vallásban, és egy olyan egyetemes egyházban, ahol nincs szenvedés? Ezek a mai kor legnagyobb kísértései, de ezek megjelennek minden kísértés mögött. Ezért kell lejönni a Tábor hegyéről! Nem önmagában a ragyogás a jó, és nem a szenvedés nélküli jólét a jó. Hanem az Istenben való örök szeretet, az imádság. Az Isten szeretetét pedig meg lehet élni szenvedésben is, lemondásokban, nyomorúságban is, szegénységben is. Isten szeretetét meg lehet élni a mindennapok szürke egyhangúságában is. Isten szeretetét meg lehet élni öregen is, betegen is… És Isten szeretetétől a halál sem szakíthat el minket. A mi legfőbb hivatásunk az imádságban van, és a mi Urunk Jézus Krisztus, a kereszten is imádkozott. Jézus Krisztus a Megváltó. Nem evilági jólétet akar adni. Bármilyen jólét, a bűn valóságában, a Megváltás nélkül: elviselhetetlen lenne. Krisztus Urunk azért szenvedett, mert magára vette bűneink terhét. Krisztus kereszten való kínszenvedésére ezért azzal a hálás szeretettel kell tekintenünk, hogy értünk halt meg a Megváltó, hogy bűneink súlyától megszabadítson minket. Jézus Krisztus Urunk színeváltozása adjon erőt az élet terheinek a viselésére, hogy szenvedéseinkben, megpróbáltatásainkban Krisztus keresztjére tekintve találjunk vigasztalást.

Zámbó Károly atya

A mi Urunk Jézus Krisztus megkísértése

Jézus Krisztus Urunk megkísértetett a gonosz lélek által. A Jordán folyóban történt keresztelkedése után Jézus a pusztába ment. Ott megkísértette a sátán. Ez az esemény Szent Lukács evangélista írásából kerül felidézésre Nagyböjt első vasárnapján. (Lk 4, 1-13) A megkísértés tényét mind a három szinoptikus evangélium leírja. Máté, Márk, Lukács egyaránt, bár különböző terjedelemben, de leírják. János nem. Miért nem? Talán azért nem, mert János egy nagyon sajátos belső Krisztus-élmény hatása alatt élt, és mire az evangéliumot írta, addigra a keresztény közösségekben az előző három evangélium legfontosabb tanításai ismertek lettek. Ezért János elsősorban talán azt akarta rögzíteni, ami az ő személyes meglátása, és belső tapasztalata volt az evangélium eseményeivel kapcsolatban. Miért fontos Jézus megkísértése? Mert mi magunk is megkísértett emberek vagyunk. Emberi létünkhöz hozzátartozik a megkísértés, mint a gonosz lélek személyes munkája, amellyel Istentől el akar minket szakítani. Ez a kísértés legfontosabb célja, az Istentől való elszakítás, elidegenítés. Az a célja az ördögnek, hogy az ember Istenbe vetett bizalmát megrontsa. Jézus Krisztus teljes Isten, és teljes ember, emberi mivoltában kísértést szenvedett. A három kísértés közül az első Máténál is, és Lukácsnál is az, hogy Jézus a köveket változtassa kenyérré, és így csillapítsa éhségét. Jézus a negyven napos böjt után volt. Azonban éhsége tudatosan vállalt lemondás volt, aminek legfőbb értelme a mennyei Atya iránti szeretetének a megélése volt. Előtte keresztelkedett meg a Jordánban, ahol a mennyei Atya szózata hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem”. Jézust mindeközben eltöltötte a Szentlélek. Jézus a maga emberségében ezt a meghatározó eseményt mélyítette el, pecsételte meg a böjtölésével. Ezt a belső ünneplést, ezt a meghitt kapcsolatot akarja elrontani a sátán. Nem éppen ez van a mi életünk megrontásának is a mélyén? Hogy nem éljük meg az élet legfontosabb eseményeit a maguk súlya szerint. Történik valami jelentős esemény az emberek életében, és visszatérnek azonnal a hétköznapokba. Vagy lényegtelen dolgokról sokat beszélnek, és közben mindent „kifiguráznak”. A felületes könnyelmű beszéd egy olyan közeget hoz létre, amelyben látszólag nincs súlya a dolgoknak, mert nincsenek jelentős események. Jézus a pusztában valóban megéhezett, de mégsem változtatta a köveket kenyérré. Ehelyett azt mondta: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely Isten ajkáról való”. (Mózes V. könyve, Második törvénykönyv, 8,3) Az Isten Igéje maga Krisztus. Ő maga az a Megtestesült Ige, aki Isten ajkáról van. Olyan értelemben van Jézus Krisztus Urunk az Isten ajkáról, hogy őbenne mondta ki önmagát az Isten. A kövek kenyérré változtatásának kísértése az, hogy alakítsa az ember – akár gondolati szinten is – a világot a saját igényei, éhségei szerint, már amiről azt gondolja hogy erre vagy arra van szüksége. Pedig szüksége az embernek az Isten Igéjére van, aki maga Krisztus. Az első parancs megsértése van a kísértés mélyén. Miközben ugyanis azon munkálkodnánk, hogy a világot az igényeink, hamis szükségleteink szerint alakítsuk, már öntudatlanul is hódolnánk az evilág fejedelmének. Ebben az első kísértésben már ott van burkoltan a másik kettő: hogy a gonosz lelket imádja az ember istenként, és hogy a gonosz lélek szavára esztelenül kísértse az Istent. Ma, amikor a háború réme fenyegeti Európát és a világot, kérjük Istent, óvjon meg minket a kísértésektől. Ha pedig mégis megengedi, hogy kísértést szenvedjünk, akkor helyt tudjunk állni azzal a tudattal, hogy egyedül a világot teremtő Isten a Mindenható. Egyedül Istent imádjuk, és neki szolgálunk. Isten minket üdvözíteni akar: ezért küldte el egyszülött Fiát a mi üdvözítésünkre, és megváltásunkra. Ezzel a gondolattal kezdjük meg a Nagyböjtöt, a lemondás időszakát, hogy ezáltal is megéljük, hogy Isten Igéjével akarunk élni.   

Zámbó Károly atya

Krisztusi emberré kell válnunk!

Szent Lukács evangéliumából folytatódik Jézus Krisztus Urunk tanításának a megismertetése. Ez a tanítás mindig új, és mindig aktuális. Látszólag sokféle téma van a vasárnapi szakaszban összefoglalva. (Lk 6, 39-45) Azonban a gyökere mégis egy: Krisztusi emberré kell válnunk. Krisztus követőjévé kell válnunk. A „nem nagyobb a tanítvány a mesterénél” – mondás erre vonatkozik. A ’keresztény’ szó azt jelenti, hogy Krisztusi ember, görögül Christianoi. Jézus Krisztus Urunknak – a tanítványokkal szembeni világos követelménye, hogy olyanokká legyenek mint Ő. Azonban megkérdezhetjük, hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan lehet ezt megvalósítani a mindennapi életben? Ha Jézus Krisztus Urunk harmincéves, ma azt mondanánk, fiatal emberként élt és tanított, akkor hogyan váljon Krisztusivá a nyolcvan éves idős férfi, vagy asszony? Hogyan váljon Krisztusivá a 20 éves fiatalember, vagy fiatal leány, vagy a gyermekét váró fiatal kismama, vagy a tízéves iskolás gyermek? Hogyan tudunk a mi saját életünkben Krisztusivá válni? Úgy, ha nem a járulékokra figyelünk, hanem a lényegre. Krisztus életét a lényegben kell megragadnunk. De akkor meg kell kérdeznünk: mi a Krisztus életének a lényege? Az, ami nem függ ideig tartó dolgoktól, ami nincs alávetve semmilyen változásnak. Jézus Krisztus Urunk, aki teljes Isten és teljes ember, de létének a lényege csak az lehet, ami felette áll az időnek és térnek, ami mentes minden változástól, és nem is változtatható. Krisztus életének a lényege: a mennyei Atyával való örök szeretet-kapcsolat. Ez a szeretet-kapcsolat a Szentlélekben van. Örökkévaló és lényegi ez az örök szeretet: az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök szeretete. A „Krisztusiság” lényege számunkra, hogy ebbe az örök szeretetbe helyezzük az életünket. Ezt pedig csak Krisztus által tudjuk megtenni, aki ezt a szeretetet hozta el nekünk: ezért lett emberré a Fiúisten, ezért testesült meg az Isten örök Igéje; hogy az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretetében részesítsen minket. (Ez nem ellentmond annak, hogy a bűn miatt, mint Megváltó jött el Isten örök Igéje, hanem erősíti azt, hiszen ahhoz, hogy Isten az ő örök szeretetében tudja részesíteni az embert, ahhoz előbb meg kell kellett váltani a bűntől; mert a megváltott ember tudja Isten szeretetét befogadni. Az Megtestesülés hagyományos, tomista értelmezése, miszerint a Megtestesülés a Megváltás miatt történt, és az ún. ferences iskola értelmezése, miszerint a Megtestesülés a bűn nélkül is megtörtént volna, nem mond ellent egymásnak, hanem erősíti egymást, mert ugyanarra az igazságra két különböző szempont alapján tekint. A hagyományos, tomista értelmezés a Megváltást veszi alapul, az ún. ferences iskola pedig a Teremtést. De a „ferences iskola” értelmezése ráépül a hagyományos értelmezésre, mivel a Megváltást elutasító ember számára a Teremtés nem lesz világos, hanem sötét marad, és ezért nem tudja a Megváltást elutasító ember a saját identitását a Teremtés alapján levezetni, úgy, mint a Mindenható Isten egyszeri, és egyedi teremtménye: akit az Isten: személyét, az „én”-jét tekintve a semmiből teremtett.) Krisztus, az emberré lett Fiúisten, a Megtestesült Ige, az Isten örök szeretetében részesít minket. Így értelmezhető az evangéliumi szakasz többi része, Jézus kijelentései a jó és rossz fáról. Istentől elvonatkoztatva nincs jó és rossz, az a „jó” ami közvetlenül Istenhez kapcsolódik. („…senki sem jó, csak egyedül az Isten…”/Mk 10, 18/) A jó fa: az Istenben élő ember, akinek cselekedetei jó gyümölcsöt hoznak. Ez a jó gyümölcs: az Isten iránti szeretet növekedése. Az Istenben élő ember elsősorban önmagába tekint, bűneit megbánva, és bűnért ezzel együtt figyelmeztet: nem elítélve a bűnös embert, de világosan megnevezve, és Isten szerint megítélve magát a bűnös cselekedetet! A Krisztus által Istenben élő ember nem fog mást félrevezetni, hogy együtt essen gödörbe azzal, akit félrevezetett. Krisztusban megalapozott életünket mindannyiunknak, mindennap meg kell újítanunk. Ezért fontos a naponta végzett lelkiismeretvizsgálat, és a bűnbocsánat szentségéhez való rendszeres járulás. A bűnbocsánat szentségében Isten maga tisztít meg minket, ha töredelmesen eléje járulunk. „A szív bőségéből szól a száj.” Az a hivatásunk, hogy életünket Isten szeretete áthassa, és cselekedeteinken, és beszédünkön keresztül is az Isten szeretete nyilvánuljon meg.  

Zámbó Károly atya

Az ellenség szeretete

Szent Lukács evangéliumából a vasárnapi szakasz: az ellenség szeretetének a Jézusi parancsa. (Lk 6, 27-38) Jézus parancsa, hogy „Szeressétek ellenségeiteket!” értelmezésre szorul. Azt kell világosan látni, hogy ki az, aki ezt parancsolja. A magyarázatok ezzel az evangéliumi részlettel kapcsolatban megegyeznek abban, hogy Jézus úgy beszél, és úgy ad parancsokat, mint a mennyei Atya fia. Ez a tanítás – Máténál a hegyen van (vö. ’Hegyi beszéd’), Lukácsnál pedig a szombatról szóló vita, a „szombati kalásztépés”, és „szombati gyógyítás”  (Lk 6, 1-11) után, amely eseményeknek a központi kérdése az, hogy ki az Emberfia, ki Jézus, aki Ura a szombatnak? A válasz az, hogy Jézus nem egyszerűen egy reform alapján értelmezi a Tórát, nem egy „reformista” tóraértelmező tanító, hanem önmagát helyezi a Tóra helyébe. Ezt jelzi az a formula, hogy „Mózes azt mondta a régieknek, és pedig ezt mondom nektek”. Jézus tehát a mennyei Atya fia, aki az Isten örök Igéje, mintegy beteljesítője annak a kinyilatkoztatásnak, amely Mózes közvetítésével valósult meg, ilyen értelemben a Tóra ő maga, mint az Isten Igéje. (vö. Joseph Ratzinger - XVI. Benedek: A Názáreti Jézus, Szent István Társulat 2007. 103. o.) Amikor Jézus az ellenség szeretetét parancsolja, akkor abban a mennyei Atya szeretete jelenik meg. Az Isten örök szeretete van e mögött a parancs mögött, Isten pedig napját jókra és gonoszokra egyaránt felragyogtatja. Ugyanakkor meg kell kérdezni, hogy mit jelenthet a keresztény ember életében az ellenség szeretete? Elsősorban azt, hogy imádkozunk értük. „Áldjátok azokat, akik üldöznek” – mondja Jézus. De semmiképpen nem jelenti azt, hogy az életét védő, hitét és erkölcseit védő keresztény embernek ne kellene védekeznie az ellenségei ellen. Világosan kell látni, hogy az ellenség szeretete nem jelenthet lelki, és szellemi értelemben kapitulációt az ellenség előtt. Nem jelentheti azt, hogy magunkévá kell tenni ellenségeink „narratíváját” – ahogy ma mondanák. Nem jelenti semmiképpen azt az ellenség szeretete Jézus parancsa szerint, hogy követnünk kell ellenségeink szavait és sugallatait, melyek a romlásba, a lelki és testi pusztulásba vezetnének minket. Az ellenség szeretete azt jelenti, hogy imádkozunk ellenségeinkért, de a megtérésükért, az üdvösségükért. Ebből következik az, hogy az ellenség szeretetének a parancsa csak az emberekre vonatkozik. A gonosz lelket, gonosz lelkeket(ördögöket), és démonokat nem kell, és nem is szabad szeretnünk. A gonosz lélek, gonosz lelkek, és démonok nem üdvözülhetnek, mivel életük egy aktus, és amikor Isten megteremtette őket, eredetileg jónak, abban a pillanatban döntöttek Isten ellen, és elkárhoztak, üdvözülésükért imádkozni ezért értelmetlen lenne. A szeretet parancsa kizárólag az Istenre és az emberre, az embertársra vonatkozik. (vö. Mt 22, 34-40; „Kérdés a főparancsról”) Amikor a szent angyalokat tiszteljük, és szeretjük, akkor azt nem azért tesszük, mert az angyalok úgy felebarátaink mint az emberek, hiszen az angyalok egészen más létmódban élnek. Hanem a szent angyalokat, üdvözült szellemi lényeket kifejezetten az Istenhez tartozásuk miatt tiszteljük és szeretjük. A szent angyalok tehát olyan értelemben, mint az embertárs, nem felebarátaink, hanem az Isten előtti hódolatban, az Isten-imádásban lehetnek társaink. Az ellenség szeretete tehát kizárólag emberre vonatkozik. Az ellenség elleni védekezés kötelessége a keresztény embernek, különösen lelke védelmében. Ugyanakkor mégsem átkoznia kell az ellenséget, hanem imádkozni érte, áldást mondani rá, a megtéréséért, kell imádkozni, a halott ellenség esetében pedig a lelki üdvéért kell imádkozni.  

Zámbó Károly atya

Isten a boldogság forrása

Lukács evangéliumából való a vasárnapi evangéliumi szakasz (Lk 6, 20-26), mégpedig a Boldogság-mondásoknak nevezett rész, amely Szent Lukács evangélistánál némileg más megfogalmazásban szerepel, mint Máténál. A boldogság mondásokhoz itt csatlakozik a négy „jaj” – mondás. A négy „boldogság”, és a négy „jaj”  alapgondolatát szeretném röviden megvizsgálni. Az alapgondolat az, hogy egyedül Isten a boldogság forrása. Nem azért van annyi boldogtalanság, mert az emberek elhagyták Istent? Az Isten azért lehet a boldogság forrása, mert önmagában is boldog. Isten nincs egyedül, hanem három személy: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Isten öröktől fogva van, és ez azt is jelenti, hogy egy egész örökkévalóságot volt úgy is, hogy nem teremtett. De amikor teremtett, akkor sem azért teremtett, mert szüksége lett volna bármely teremtményére. Hiszen, ha Istenben bármilyen függés, szükségszerűség lenne a teremtményei irányában, akkor hogyan lehetne azt mondani, hogy Isten szeretete tökéletesen önzetlen szeretetet? Istenben szeretet van, és ezért tudja szeretni a teremtményeit is, és olyanná teremtette az embert, de az angyalokat is, hogy személyek, egyszeri, és megismételhetetlen, felcserélhetetlen személyek, akik tudnak szeretni, és akik tudnak szeretetet elfogadni. A személyes teremtmények szerethetnek, és szerethetők. A hiteles szeretet az, amely a maga egyediségében ragadja meg azt, akit szeret. A hiteles szeretet a létének a gyökerénél ragadja meg a szeretett személyt. Ennek a szeretetnek Isten a forrása. Ez a szeretet tesz boldoggá. Ezért nem lehet emberekben keresni a boldogságot. Ha valaki a boldogságát a másik emberben keresi, olyan terhet rak rá, amelyet nem tud hordozni. Az emberi közösségeknek, elsősorban a családoknak, házaspároknak is: a boldogságot Istenben kell megtalálni. A boldogság mondások azt tárják elénk, hogyha valaki megtalálta Istenben a boldogságot, akkor az élet megpróbáltatásai nem teszik boldogtalanná. Az élet megviselhet minket. Szomorúságaink, szenvedéseink lehetnek, és vannak is az életünkben, de Istenben élve nem vagyunk boldogtalanok. Jézus Krisztus maga hozta el nekünk az Isten országát, saját magában. A „tiétek az Isten országa” kifejezés itt önmagára vonatkozik: Őbenne van jelen teljesen az Isten, mert Ő teljes Isten, és teljes ember. A „boldogság” azokra vonatkozik, akik lehetnek szegények, lehetnek szomorúságaik, szenvedhetnek üldöztetést, kigúnyolást Krisztusért, aki az Emberfia (Lk 6,22), de mégis boldogok, ha Isten uralmában vannak. A „jajok” azokra vonatkoznak, akik nem élnek az Isten uralmában, nem is akarnak Istennel élni. Ők bírhatnak akármilyen javakkal, mégsem boldogok. Igen, arról szól ez a példa, hogy nem a dolgok, nem a javak, de még csak nem is a „szellemi javak”, talán meg lehet azt a kijelentést is kockáztatni, hogy még csak nem is önmagukban a „lelki értékek” boldogítanak, csak az Istennel való személyes kapcsolat, az Isten-imádás, az Istenben való élet. Ez az Élet azonban Krisztusban van, és Őáltala lehet meg bennünk is. 

Zámbó Károly atya

MEGHÍVÁS

Amikor az apostolok meghívásáról gondolkodunk (Lk 5, 1-11), először is azt kell tudatosítani, hogy ki az, aki meghív. Maga az élő Isten! Jézus Krisztus Urunk által Isten szólt az emberhez. Isten szava hívta el ezeket az egyszerű halászokat, egyszerű embereket. Ezeknek az embereknek az életük ott zajlott a tó mellett, a „Tibériás tava” mellett. Családjuk körében éltek, munkájuk hétköznapi kellékeivel keresték kenyerüket. Ugyanakkor volt a lelkükben egy nagy fogékonyság Istenre. Minden szombaton ott voltak a zsinagógában, hallgatták az Isten igéjét, és ők maguk is imádkoztak Istenhez, aki egyedül az Úr, ő alkotott mindent, rajta kívül nincs más Isten. Jézus megszólította őket, miután egész éjszaka nem fogtak semmit. Pedig ismerték szakmájuk törvényszerűségeit, tudniuk kellett, hogy mely órában hol vannak halak a tóban. Ez a tó, amit Galileai tengernek is neveznek, vagy Genezáreti tó néven is emlegetnek, 14 kilométer széles, és 21 kilométer hosszú. Ugyanakkor viszonylag mély, 25 méter átlagmélységű, de legmélyebb pontján a 43 méter mélységet is eléri. („Evezz a mélyre” mondta Jézus Simonnak.) A mélysége miatt nem lehetett könnyű a halászat, ugyanakkor mégis rendkívüli lehetett, amikor Simon és testvérei egész éjszaka nem fogtak semmit. Majd Jézus szavára mégis kivetették a hálót, és az tele lett halakkal. Ennek a csodának a hatására Simon megrendült, és azt mondta: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” Miért mondta ezt Simon, a későbbi Péter? Mert a csodálatos halfogás által megérintette őt az Isten ereje. Megérezte Jézusban, Jézus által Isten jelenlétét. Nem valószínű, hogy ezt konkrétan akkor szavakba öntve meg tudta fogalmazni, hogy: Jézus Krisztus teljes Isten, és teljes ember. De érezte, hogy Jézusban valamilyen eddig soha meg nem tapasztalt módon van jelen az Isten. Hogy mit érezhetett, pontosan a szavaiból következtethető. Egészen egyszerűen, egészen hétköznapian indul a történet: halászni mentek a tóra. Semmit sem fogtak. Ez meglepő lehetett. És miután Jézus szavára kivetették a hálót, és az teli lett halakkal, nem azt mondja, hogy: „sikertelen voltam, sikeres lettem”; azt sem mondja, hogy „köszönöm Uram, a segítségeddel eredményes lettem”; hanem azt mondja: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” Ez megrendülés. Nem éppen ez hiányzik nagyon sokszor a mai keresztények életéből? Sok mindent kérünk Istentől; amikor teljesül, tovább lépünk. De nem inkább arra lenne szükségünk, hogy az Isten ereje átvérezze az életünket? Jézus a csodálatos halfogás után mit mond Péternek? „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Amit Péter átélt, azt ma úgy mondanánk, hogy Isten-élményt élt át. Pedig önmagában az, hogy egyszer teljesen sikertelen, utána pedig sikeres volt a halfogásban, nem változtatta volna meg az életét. De Krisztus személyes ereje, Krisztus személyes jelenléte megváltoztatta Péter életét. Jézus kiragadta Pétert addigi életének hétköznapi keretei közül, és valóban „emberhalásszá” tette. Halászhálója az Egyház, keresztségünk által minket is meghívott Jézus: kiragadott a halálból az életbe, a sötétségből a világosságba.

Zámbó Károly atya

Kép: Duccio di Buoninsegna: Csodálatos halfogás

Názáretben Krisztust elutasították

A vasárnapi evangéliumban folytatódik Jézus Krisztus Urunk bemutatkozása a názáreti zsinagógában. (Lk 4, 21-30) Ami az előző vasárnap utolsó evangéliumi verse volt, az most az első: „Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: ’ma beteljesedett ez az írás a ti fületek hallatára’”. Ezután a názáretiek rádöbbennek arra, hogy ez a Názáreti Jézus, az ács fia, akiről tudják, hogy kicsoda. Hogyan mondhatja önmagáról, hogy „beteljesedett az írás”. Erre nagy haraggal megragadták, és kivonszolták a városon kívülre, hogy letaszítsák a hegyről. Ez a hegy ma is látható, a Letaszítás hegyének nevezik. Azonban nem taszították le Jézust, hanem áthaladt közöttük. Még nem jött el az ideje annak, hogy Jézus az életét adja értünk, ezért nem tudták megölni. Ezt csodálatos eseménynek kell tekinteni. Ugyanis, ha megnézzük azt a hegyet, láthatjuk, hogy oda az út több óra is lehetett, míg olyan helyre értek, ahol le tudták volna taszítani Jézust a sziklás hegyoldalon. Ez rámutat arra, hogy ha Isten nem engedte volna, akkor nem tudták volna Jézust keresztre feszíteni sem. Amíg Isten nem engedte, addig nem tudták Jézust letartóztatni, bántalmazni, és megölni. Ez rámutat arra az igazságra, hogy Jézus Krisztus Urunk keresztáldozata, önkéntes áldozat a mi üdvösségünkért. Jézus Krisztust Názáretben elutasították. Ma egy olyan civilizációban élünk, amely Jézus Krisztust elutasítja, pontosabban fogalmazva, a Názáretben végbement elutasítás kiterjedt az egész világra. Azt gondolja a mai ember, hogy mindent tud Jézusról. Ezért elzárja önmagát Krisztus igazságától. Az üdvösség azonban Krisztusban van. Ő az Ige, aki bennünk is megszólal. Nem elutasítanunk kell Jézus Krisztust, mint a názáretiek, hanem befogadni, és felfedezni önmagunkban. Meg kell találni Jézust a történelemben, de meg kell találni önmagunkban is, mint az Igét, aki által, és akiben teremtve lettünk. Megtapasztalhatjuk, hogy egy a Krisztus: ugyanaz, mert azonos önmagával. Beteljesedett az Írás Krisztusban. Őáltala a mi életünk írása is beteljesedik: az a szeretet, amellyel Isten megteremtett minket, amely szeretettel a semmiből életre hívott minket, beteljesedik létünk által, és Isten akarata az, hogy beteljesedjék üdvösségünk, és örök boldogságunk által is.

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

AZ ÍRÁS BETELJESEDETT

Az írás beteljesedett: Krisztusban. Jézus Krisztus Urunk személyében, és Jézus Krisztus Urunk művében. A személyében, mert őbenne maga Isten jött közénk. (Lk 1, 1-4; 4, 14-21)  Az emberi lét csúcspontja, végső célja, és beteljesedése, hogy Isten maga jött el emberként közénk. Az Isten örök igéjének a megtestesülésében teljesedett be az írás, mert ebben teljesedett be az egész emberi történelem, mert ebben teljesedett be maga az ember. A mi emberi történelmünk, de a mi személyes beteljesedésünk is: Krisztusban van. Ez egy lét általi beteljesedés; az emberi létünk teljesedik be Krisztusban, nem egyik vagy másik cselekedetünk. Ezért a lét előbbre való, mint a cselekedet. Mondhatnánk erre, hogy a teremtés, amellyel Isten megteremtett minket, az cselekedet volt… Igen, de megelőzte ezt Istennek a léte, az örök léte. Nem időben, hanem létrendileg, hiszen az időbeliség, az egymásutániság ilyen értelemben a teremtéstől kezdve van. Amikor a názáreti zsinagógában ez a 33 éves fiatalember, az ács fia, Jézus, felolvasásra jelentkezett, és felolvasta Izajás próféta könyvének részletét, azt önmagára értelmezve kijelenti: ma beteljesedett az Írás. Ebben a beteljesedésben mi is ott vagyunk. Nem időbelileg, de létrendileg ott vagyunk, a világtörténelemben élő összes emberrel együtt, jókkal és gonoszokkal, megtérőkkel, önmagukba fordulókkal, és megátalkodottakkal, gonosztevőkkel és áldozataikkal, üdvözülőkkel és örökre elkárhozottakkal. Krisztusban jelen van az egész teremtés, és a teremtés végső értelme. Isten senkit sem vet el, senkinek a létét nem vonja vissza, ezért van kárhozat: az Istent végleg elutasító lelkek örök gyötrődéseként. Ugyanakkor mi emberek: meg tudunk térni, mert életünket pillanatokként éljük, nem egyszerre. Számunkra ezért van megváltás, ami nincs a bukott angyalok számára… Mi meg tudunk térni, mi igent tudunk mondani Istenre, igent tudunk mondani Krisztusra. A magyar történelem legszebb, legnemesebb cselekedetei az Isten igenléséről tanúskodnak. Akik életáldozatukat bemutatták a Magyar Nemzetért, Istent tartották szemük előtt, ezért tudták a hazát, és családjukat is védeni. Nekünk magyaroknak a megtéréshez nem kifelé kell nézni, hanem lelkünk, és történelmünk mélységébe. Őseink példájára kérjük Nagyasszonyunk segítségét nemzetünkért, jövőnkért, helytállásunkért.

Zámbó Károly atya

A kánai menyegző csodája

Jézus Krisztus Urunk a galileai Kánában tette első csodáját: a vizet borrá változtatta egy menyegzőn. Mit jelent ez számunkra? Azt, hogy az Isten Fia a világba jött. (Jn 2, 1-11) Isten nem szeretetlen. Nem ellenkezik az Istennel a jókedv, ha tiszta szándák van mögötte. Egy ifjú pár fogadott egymásnak örök hűséget. Ezt szentelte meg Jézus az Isteni csodájának a jó és ízletes borával. Nem valami bűnös, részeg tivornyát emelt Jézus ezzel a tettével, hanem az odaadásnak, a hűségnek, és az élet továbbadásának menyegzős ünnepét emelte Jézus szeretetének, kedvességének ízletes borával. Ebben meg kell látnunk azt, hogy nem annyira a bor az érték, hanem Jézus jelenléte. Meg kell kérdeznünk: mennyire van jelen Jézus az életünkben? Nyilván azért volt ott Jézus a kánai menyegzőn, mert meghívták. Merjük-e Jézust meghívni az életünkbe? Merjük-e Jézust meghívni életünk fő eseményeire? Mi magyarok vagyunk. Nézzük meg tehát, hogy éltek a legnagyobb, legjelentősebb magyarok. Nézzük meg, és vizsgáljuk meg, hogy a magyar történelem legnagyobb alakjainak az életében ott volt-e Krisztus. Amikor a magyar ember megszületett, szülei Istennek adtak hálát, és születése után rögtön megkereszteltették. Ezzel Isten gyermekévé is tették, és Krisztus megváltó kegyelmének a részesévé. Amikor felcseperedett, megismerkedett a hittel, és a Krisztusi élet növekedett benne. Házasságát az Isten színe előtt kötötte, mert a szerelem nem volt elválasztva az örök hűségtől, és az élet továbbadásának a feladatától. Mivel a magyar ember nem választotta el azt, ami az Isten elgondolása szerint egybetartozik, ezért nem volt akadálya annak, hogy az Isten jelen legyen az életében. Halála előtt a magyar, Istennel kiengesztelődve készült fel utolsó útjára, és élete utolsó pillanatában is megköszönte Krisztusnak a Megváltás kegyelmét, amelyet kereszthalála által szerzett meg. Krisztust befogadni, és Krisztus szerint élni; a legszebb, legnagyobb dolog, amit az életben megtehetünk. Éppen ezért Krisztust befogadni, és Krisztus szerint élni, egyúttal a legszebb, legnagyobb magyar hazafiság is, amit Magyar Nemzetünk legnagyobb fiainak a példája elénk állít. A kánai menyegző borának lehet örülni, hiszen ezért adta Krisztus: az örömért. De látni kell, hogy a kánai menyegző legnagyobb értéke mégsem a bor, hanem Krisztus jelenléte. Az ajándékozó mindig értékesebb, mint maga az ajándék. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy Jézus Krisztus Urunknak ez a gesztusa előképe annak, amikor a borban már önmagát adta. Ez az utolsó vacsorán volt. Az ajándékozó, és az ajándék ott már egybeesett, Jézus önmagát adta oda. Ez az önátadás már a keresztáldozat elővételezése, mert Jézus vérét kiontották. Amikor ezt a kiontott vért magunkhoz vesszük, életünk legmélyére fogadjuk Krisztust. Bűnbánatot tartani azért tudunk, mert Krisztus kiontott vérében nyernek bűneink bocsánatot. A halállal szembenézni azért tudunk, mert Krisztus meghalt értünk a kereszten, és vérét ontotta értünk. De Krisztus testének és vérének a misztériuma által már megkezdődik bennünk a feltámadott élet, mert mi már a feltámadott Krisztust fogadjuk az életünkbe. Gondolkodjuk, és elmélkedjünk a kánai menyegző csodájáról, de annak fényében, hogy életünk teljessé, értelmessé Krisztus által válik, ha engedjük, hogy életünkben jelen legyen az Úr Jézus Krisztus.  

Zámbó Károly atya

VÍZKERESZT

Keresztény életünk középpontjában áll Jézus Krisztus személye. Jézus Krisztus Urunk, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, ő van életünk középpontjában, hiszen benne lettünk teremtve, benne lettünk az Isten által elgondolva. Jézus jelentősége, mint történelmi személy, abban áll, hogy jelentősége van a ma számára. És ez a jelentőség alapvető és egzisztenciális, mert az emberi létünk legmélyére hatol. A történeti Jézusnak azért van jelentősége, mert az aktuális, a mában jelenlévő Jézusnak van számunkra, és minden ember számára elsősorban jelentősége. Jézus az, aki elsősorban választ tud adni arra a kérdésre, hogy ki az ember, mit kell tennie, és miben, helyesebben kiben remélhet. Jézus ad erre választ, sőt parancsolja, és meghatározza ezt. De éppen ezért kell tovább kérdeznünk: honnan kapta a hatalmat Jézus, hogy mindezt meghatározza? Miért hiszünk Jézusnak, éppen neki, és nem másnak? Vízkereszt ünnepe erre ad választ. Jézus Istentől kapta a hatalmat, őáltala maga Isten jött a világba, emberként. De nem úgy, mint ahogyan a próféták által volt jelen az Isten Igéje a világban, hanem a szó legszorosabb értelmében, az Ő megjelenése, az Ő epifániája valóban Isten-jelenés. Isten a világban megmutatja magát Jézus által; kinyilvánítja, hogy Jézusban jelen van: teljes Isten, és teljes ember Jézus. Nem vegyülésben van az Isteni és az emberi természet Jézusban, nem is „kettős személyiség”, hanem titokzatos, számunkra felfoghatatlan egységben van Jézusban az Isteni és az emberi természet. Urunk megjelenésének, az Epifániának az ünnepét az egyházi hagyomány három képben láttatja: a három bölcs látogatásában a gyermek Jézusnál; Jézus megkeresztelkedésében, amikor János keresztségében a Jordánban alámerül; és a kánai menyegző csodájában, amikor Jézus a vizet borrá változtatta. A három bölcs látogatása a népek hódolatát jelenti az Úr előtt. Igen; minden nép, minden kultúra a maga beteljesedését akkor éri el, amikor értékei alkalmassá válnak arra, hogy az Isten előtti hódolat megnyilvánulásai legyenek. Ez a kultúra önmagán is túlmutató értelme. Az ember munkájának, civilizációjának a beteljesedése, és értelme az Isten előtti hódolat. Ez minden nemzet, minden nép hivatása, de az egyéni ember hivatása is. Az Epifánia ünnepének második témája Jézus Krisztus Urunk megkeresztelkedése a Jordán folyóban. A Jordán vize, a keresztvíz, itt az életet jelképezi. Jézus Jordánban való alámerülése megszenteli az evilági életet, és megszenteli a vizet, mint azt a közeget, amely az evilági életet közvetíti, amely által élet van a földön. De a víz, mint Krisztus titokzatos jelenlétének a hordozója túlmutat önmagán, mert az örök életre szökellő vízforrás nyílik meg benne. Az evilági élet azért tud értelmes, és – önmagán túlmutatva – felelősségteljes élet lenni, mert az örökkévalóság kapujában állunk… Vízkereszt harmadik tartalma, a kánai menyegző. A kánai menyegzőn a borrá vált víz csodája, amely érzékelhető; utal egy nagyobb, egyetemes csodára, ami nem érzékelhető az érzékszervekkel: a bor Krisztus vérévé válására, az átlényegülés által. A bárány vérével megjelöltként akarjuk átélni a halál éjszakáját, amikor a pusztító halálangyal átvonul Egyiptomon (mint az Istentől elszakadt bűn világán), és reméljük, hogy mi nem látunk pusztulást, ha lelkünk ajtaján piroslik a bárány Krisztus vére. Urunk megjelenésének megünneplése legyen öröm számunkra. Legyen ez az ünnep az Isten szeretetének a jele, mely jelen van az életünkben Jézus Krisztus által, aki életünk középpontjában van; kultúránk hódolata által, víz által, vér által. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, neki van joga választ adni arra, hogy ki az ember, mit tegyen, kiben reméljen; mert Ő, Jézus: Istentől való, valóságos Isten.  

Zámbó Károly atya

Az Isten örök Igéje értünk emberré lett

Ismét Karácsonyt ünneplünk. Isten rendeléséből, akik még itt a földön élünk, megünnepeljük Szent Karácsony Ünnepét. Gondolunk tisztelettel és szeretettel az eltávozott testvéreinkre is. Különösen is fájdalmas azokra a nemzettestvéreinkre gondolni, akik nélkül itt a földön ez lesz az első Karácsonyunk. Ugyanakkor mégsem vagyunk remény nélküliek, hiszen az Isten örök Igéje azért lett értünk Krisztusban emberré, hogy minket az örök életbe, az örök boldogságba felvegyen. Jézusban az Isten örök Igéje részesült az emberi természetben, hogy minket az örök Isteni szeretetből részesítsen. Az Atya és a Fiú örök szeretetéből kell részesülnünk, aki maga a Szentlélek. Ez a mi emberi mivoltunk legmélyebb küldetése, ez a küldetés felemel minket, hogy emberi nyomorúságunk redőin keresztül is átragyogjon a belénk helyezett örök érték: az Isten Igéje bennünk. A belénk helyezett, Isteni Ige révén vagyunk értelmes emberek, és egyúttal Isten-képmások, akik magukban hordozzák Isten Igéjét, és ezért tudják megismerni az Isten örök Igéjét. Mivel az ember teremtésénél már ott volt ez az Isteni Ige, ezért is állítható (nem csak Szent Bonaventura, hanem Aquinói Szent Tamás alapján is) hogy nem csak a bűnbeeséskor, hanem már a teremtésnél eldöntötte Isten, hogy az Ige meg fog testesülni. A bűnbe esett ember számára ugyanakkor az örökkévalóság széttört. Az ember a szeretet teljességére vágyik, de csak részleteket tud megragadni. Vágyódunk az örökkévaló állandóságra is, de a pillanat változásában élünk. Vágyódunk arra, hogy soha semmit, és főképpen senkit el ne veszítsünk az életünkből, és mégis azt látjuk, hogy az életünk veszteségek sorozata, fájdalmas veszteségeké… Minket csak Krisztus tud megvigasztalni. Miért? Mert Őbenne van a bűnök teljes bocsánata: mivel meghalt értünk a kereszten. És Őbenne van a halál orvossága, mivel harmadnapra feltámadott. Ő lett emberré értünk. Ezért hitünk teljes misztériuma, miként az egész teremtés is, a Karácsonyban van benne. Az adjon nekünk erőt, továbblépni a tűnő pillanatokban, hogy Krisztus által bennünk van az örökkévalóság. Az örökkévalóság egy része lett belénk helyezve az Isteni örök Ige által. Azért olyan kedves számunkra a Karácsony, mert a mi belső Karácsonyunkkal, a teremtettségünk legmélyebb értelmével, amely révén sajátos módon hordozzuk magunkban a Teremtőt, ezzel van harmóniában a Megtestesülés Misztériuma. Amikor a karácsonyi Betlehembe tekintünk, és meglátjuk a jászolban fekvő Kisdedet, a saját teremtettségünk és egész életünk végső értelmét és célját is látjuk Őbenne.

Zámbó Károly atya

Krisztussal járni az úton

„Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába.” Így kezdődik Advent negyedik vasárnapjának evangéliuma. (Lk 1, 39-45) Mit is jelent ez számunkra, keresztény magyarok számára, mi a jelentősége Mária útjának? Előszőr is az, hogy út a földi élet. Van egy életutunk mindannyiunknak. Amíg ezt az életutat be nem futottuk, addig nincs beérkezettség. Az ember vágyik a beérkezettségre. Vágyik az ember arra, és igyekszik is berendezni ennek megfelelően az életét, hogy legyenek az életében biztos pontok. Biztos munka, biztos jövedelem, biztos család. Pedig ebben az életben minden mozgásban van, minden folyamat. Családtagjaink, szeretteink, szüleink megöregszenek, gyermekeink felnőnek. Aki nemrég még aranyos kisgyerek, nemsokára felnőttként fog mellettem állni, és felteszi az élet legkomolyabb kérdését: hogy mi mindennek az értelme? Fiatalból idősek leszünk. Az élet kapui lassan bezárulnak a hátunk mögött, és kinyílik az örökkévaló élet kapuja, amin egyszer csak majd, mi is belépünk. De ugyanakkor két kérdés foglalkoztat, nyugtalanít minket, amit mindenképp szeretnénk megtenni, mielőtt ebből az életből eltávoznánk, hogy át kell adnunk a jövő nemzedékének Krisztusba vetett szilárd hitünket, és a Magyar Nemzetünk iránt érzett olthatatlan szeretetünket. Út a földi élet, hiszen időben élünk, és az idő maga is változás. Ugyanakkor keressük az állandóságot, hogy legalább eligazításunk legyen, valami biztos pontunk, amelyre figyelve bizton remélhetjük, hogy nem tévedünk el. Nekünk katolikus keresztényeknek ezért hatalmas segítség az Eukarisztia. Krisztus jelen van életünkben, és miként Szűz Mária úgy ment Erzsébethez, hogy szíve alatt hordta az Úr Jézus Krisztus, a mi hajlékunkba is eljön ugyanaz a Krisztus, hogy vele járjuk az élet útját. A mi utunkon Jézus Krisztus Urunk a biztos pont. Ugyanakkor földi életében ő is úton járt, és feltámadása után is az apostolok előtt Galileába ment, majd az Olajfák hegyéről felment a mennybe. Most is velünk jár. Ő maga az állandóság a változásban. Velünk vándorol, de úgy, hogy mindig ugyanaz, aki odaadja értünk önmagát a Golgota hegyén, és ezt az áldozatot adja oda az apostoloknak a kenyér és a bor színe alatt az utolsó vacsorán. Ez a test, aki értünk adatott, Betlehemben született, de már ott van Mária méhében, amikor a hegyekbe sietett. Mária Krisztus révén anyánk is, nekünk magyaroknak Királynőnk is. Példaképünk, és oltalmunk abban, ahogy úton van Krisztussal.  

Zámbó Károly atya

„Szentlélekkel és tűzzel keresztel”

Keresztelő Szent János az eljövendő Messiásról azt mondja, hogy Szentlélekkel és tűzzel keresztel. (Lk 3, 10-18) Ez Jézusban teljesedett be. Jézusban az Atyával való kapcsolat jelen van, és akik Jézusban élnek, azokban megnyílik ez a kapcsolat. Megnyílik azokban, akik Jézus Krisztust befogadják az életükbe. Ez a kapcsolat, az az örök szeretet-kapcsolat, amely az Atyának és a Fiúnak az örök szeretete. Ez a szeretet maga a Szentlélek. Az Atya és a Fiú szeretete nem valami, hanem valaki, maga a Szentlélek. Ezért keresztel maga Jézus a Szentlélekkel. A Krisztushoz tartozás, és a Krisztusban való növekedés a Szentlélekben van, mindenestől a Szentlélekkel van átitatva. A Szentháromság személyeit nem lehet elválasztani egymástól. Ha egyet befogadunk a Szentháromság személyei közül, befogadjuk mind a hármat. Ha Krisztust befogadjuk, aki az értünk emberré lett Fiú, akkor ezzel befogadjuk az Atyát, és a Szentlelket is. De a Messiás tűzzel is keresztel. Ez szorosan összefügg azzal, hogy a Szentlélekkel is. Mert mit jelent a tűz? Égést! Krisztusban élve a Szentlélek kiéget belőlünk mindent, ami nem Krisztusi. Ez persze egy egész életen át tartó folyamat. De mi más is lenne a földi élet célja, minthogy előkészüljünk ezáltal a boldog mennyei örök életre. Arra a boldog örök életre készükünk fel, ami Istennel lesz teljes közösségben. Ez tisztulással jár, ami fájdalmas is, de mégis felemelő, mert Istenhez kerülünk közelebb általa.  

Zámbó Károly atya

A pusztában kiáltó szó

Keresztelő Szent János fellépését idézi elénk az evangélium. (Lk 3, 1-6) Ez a részlet előszőr elhelyezi Keresztelő János helyét a történelemben. Felidézi az evangélista, hogy kiknek az uralkodása idején kezdte meg János a működését. Így tesz Szent Lukács, az evangélium elején is, amikor a Megtestesülés történetét beszéli el, és most is, amikor Jézus nyilvános működésének előzményeit tárgyalja. Fontos volt Lukács számára, hogy az üdvösségtörténet a történelemben zajlik, annak fő-sodorvonalába illeszkedik. Nincs két történet, egy általános emberiség-története, és egy külön üdvösségtörténet. A történelmet sokszor úgy mutatják be, hogy van egy általános emberi történelem, Isten nélkül, vagy Istent zárójelbe téve, és az Üdvösségtörténet az egy külön „valami”, csak a beavatott keveseknek. Csakhogy az általános emberi történet végtelenül unalmas, mert nincs benne más, csak a halál. Bármilyen szép történet, kultúra, vagy akár véres háborúk, birodalmak felemelkedése és bukása; minden meg van jelölve a halállal. Ahol Isten belép a történelembe, ahol megjelöli a történelmet a saját jelenlétével, ott lehet csak a halál birodalmából kitekinteni, mert Isten ereje fölötte áll a halálnak. Keresztelő Szent János hangja felemelő volt, vigasztaló volt, minden szikársága, minden szigorúsága ellenére. János előtt háromszáz évig nem volt próféta Izraelben. A próféta akkor már távoli történelmi emlék volt. Mikor János a Jordánban prédikálni kezdett, annak a hatása leírhatatlan volt. Tódult hozzá a nép a városból, talán eleinte nem is tudtak figyelni a szavak értelmére, mert önmagában az volt hihetetlen, megrázó, és ugyanakkor felemelő: hogy újra szól hozzánk az Isten! Van egy ember, aki által az Isten újra szól hozzánk, üzen nekünk, hát mégsem vagyunk elhagyva. És mit mond? Azt, amit mindig mindenki megtapasztalhat: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. Minden völgyet betöltenek, minden hegyet és halmot elhordanak; ami görbe, egyenes lesz, a göröngyös pedig sima úttá, és meglátja minden test Isten üdvösségét.” Az Imádság útja sima és egyenes az üdvösségre. A bűn, az Istentől való elfordulás teszi lehetetlenné az Istenhez vezető utat. Az ember a bűn által elszakadt Istentől, de Isten nem hagyta magára, belépett a történelembe. János ezt készítette elő. Háromszáz év után újra fellépett egy próféta: mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy új korszak kezdődött.   

Zámbó Károly atya

„Az egek erői megrendülnek”

Gondolatok Advent I. vasárnapjára

Jézus szavait idézzük fel Lukács evangéliumából: „Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a földkerekséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel”. (Lk 21, 26-27) Ezt olvashatjuk az első adventi vasárnap evangéliumában. (Lk 21, 25-28. 34-36) Az első gondolatom ez volt: „A jóságos Jézus, aki annyira szeret minket, a szeretet teljességével, hiszen önmagát adta értünk, mégis, most mintha megijesztene. Miért kéne a rémülettől megdermedni? Ha Istenben örök szeretet van, akkor miért lenne ekkora rémület?” Jézus éppen a szeretet miatt, szeretetből figyelmeztet. A megrémülés nem Isten miatt, hanem önmagunk miatt lehetséges. Amiatt, hogy nem vagyunk egészen az Istené. Jézus pont azért mondja el ilyen éles kifejezésekkel a világ végi rémületet, hogy akik ezeket a szavait megszívlelik, elkerüljék azt. Talán olyan ez egy kicsit, mint amikor az édesapa figyelmezteti a gyermekét: „ha rálépsz a sínre, nagyon nagy baj lesz”. De ezt azért mondja, hogy a fia ne lépjen rá, és ne legyen baj. A sín mellett fegyelmezetten állva, kellő távolságból, nyugodtan nézheti amint elhalad a hatalmas vasúti szerelvény. Jézusnak ezeket az erősen megfogalmazott, első olvasatra ijesztő szavait úgy kell olvasni, és úgy kell hallgatni, hogy Jézus Krisztus szerint élve, Krisztust követve, az üdvösségünkért keményen megküzdve, ezek az események nem ijesztőek, hanem örömteliek. Hogyha Krisztust mindenek felett szeretjük, akkor hatalmas öröm lesz meglátni az Ő eljövetelét. Ez az öröm egymással is összeköt minket. Hiszen már most is nagyon nagy öröm megtapasztalni, hogy mennyire szeret minket Krisztus.

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Tanúságtétel az Igazságról

Krisztus Király vasárnapján azt az evangéliumi részletet olvassuk fel, amikor Krisztus Pilátus előtt áll. (Jn 19, 33-37) Jézus azt mondja Pilátus előtt, amikor Pilátus azt kérdezi tőle, hogy valóban király-e: „Te mondod hogy Király vagyok. Arra születtem, és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.” Mit jelent igazságból valónak lenni? Az igazság minden ember lelkében megszólal. Akik követik a lelkükben megszólaló igazság szavát, azok üdvözülnek. Akik üdvözülnek, azok pedig hallgatnak Jézus szavára. Ezt azért kell ma hangsúlyozni, mert sokan nem követik a lelkiismeretük szavát. Szándékosan az igazság ellen élnek, állandó hazugságban. Nem félemlíti meg őket diktatórikus hatalom, nincs veszélyben az életük, mégis megtagadják az igazságot, és ezáltal megtagadják az Istent. Krisztus azonban valóban Király. Adott egy bizonyos időt, és ebben az időben kell az üdvösségünkért megharcolni. Minden embernek ideje van. Ez a harc az üdvösségért, ez ad értelmet az időnek. Enélkül a harc nélkül a semmibe folyik az ember élete, de az egész történelem is. Ugyanakkor a Szentek, és a Szent Angyalok serege mellettünk áll a küzdelemben. A Szűzanya anyai szeretetével szintén oltalmaz minket küzdelmünkben. Az Isten kegyelme segít minket, akár váratlanul is. Krisztus király ítéletére készülünk, és ez értelmet ad életünknek, küzdelmeinknek.

Zámbó Károly atya

Fotó: Clara Zq (Mexikó)

A végidő

Az evangélium az Emberfia eljövetelét idézi. (Mk 13, 24-32) A történelem végén Jézus Krisztus Urunk újra eljön, ítélni élőket és holtakat. Ez van az Hitvallásban, amit minden vasárnap megvallunk. De ugyanakkor tudjuk, hogy az evilág történelmének egyszer vége lesz. Jézus, amikor tanítványainak második eljöveteléről beszél, Emberfiának nevezi önmagát. Ez Dániel próféta könyvére utal, ahol az Emberfia megjelenik a történelem végén, amikor az Ősöreg, aki az Atyaistent jelöli, ítéletet tart. Mi az érdekes ebben az ítéletben? Az, hogy előtte van a vadállatok megjelenése, felemelkedése, és elbukása. Miről is van szó? Arról, hogy az Isten elleni lázadás erői összecsapnak az Istenhez való hűség erőivel. Lényegében ez végighúzódik a történelmen, mint a történelem legfontosabb eseménye, folyamata, és mozgatórugója. Hogy mélyebben megértsük Jézus szavait a végidőről, idézzük fel Dániel könyvéből az Ősöreg ítéletét, és az Emberfia megjelenését, a vadállatok bukása után. (Dániel 7, 9-14) „Néztem, és egyszer csak trónokat állítottak fel, s egy Ősöreg leült; a ruházata fehér volt, mint a hó, és fején a haj olyan, mint a tiszta gyapjú; trónja lángoló tűz. Tüzes és sebes folyó jött ki színe előtt; ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer százezren  hódoltak neki; a bíróság leült és a könyveket felnyitották. Amint néztem, láttam, hogy az elbeszélt nagy dolgok miatt amelyeket az a szarv mondott, megölték a vadállatot, a teste elpusztult, és a tűzbe vetették, hogy elégessék. A többi vadállattól is elvették a hatalmat, és meghatározták, hogy mikortól meddig tartson az életük ideje. Majd azt láttam az éjszakai látomásomban, hogy íme, az ég felhőiben valaki jött, aki olyan volt, mint az Emberfia, s amikor az Ősöregig eljutott, az ő színe elé vitték, és ő hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul.” Azért idéztem ezt ilyen hosszan, mert aktuális. Jézus arról beszél az evangéliumban, hogy a végidő eseményeit jelekből láthatjuk, érezhetjük előre. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a mennyei Atyán kívül senki nem tudja, mikor fog ez megtörténni. (Tehát ez azt jelenti, hogy nincs kinyilatkoztatva.) Amikor Jézus azt mondja, hogy bizonyos jelekből lehet látni előre, azt úgy is lehet érteni, hogy a végidő előtti történések Krisztus első és második eljövetele előtt folyamatosan történnek, sőt úgy is láthatjuk, hogy az egész történelemben folyamatosan történnek, mivel az egész történelem a végidő előtt van. Tehát az egész történelem, különösen Krisztus első és második eljövetele között: a választottak egybegyűjtése Jézus szavai szerint, és a vadállatok felemelkedése és bukása Dániel látomása szerint. Az egész történelemnek van egy olyan folyamata, hogy egyre inkább elválik egymástól az Istenhez hűségesek, és az Isten ellen lázadók tábora. Az Istenhez hűségesek Krisztushoz tartoznak, az Emberfiához, az Isten ellen lázadók a gonosz lélekhez és csatlósaihoz, a vadállatokhoz. A mi életünk egyetlen fontos döntése ebbe a vonalba tartozik: akarunk-e Istenhez hűségesek lenni? Akarunk-e Krisztus mellett kitartani? 

Zámbó Károly atya

A teljes odaadás misztériuma

A szegény asszony két fillérjéről szóló példabeszédet idézi az evangélium. (Mk 12, 41-44) Jézus nézi, ahogy a templomi perselybe a hívek, Jeruzsálem fiai és leányai, nők és férfiak az adományaikat bedobják. Egy szegény özvegyasszony pedig igen kevés pénzt, két fillért dobott be. Jézus pedig a tanítványainak azt mondta, hogy ez az asszony adta a legtöbbet. Mindenét odaadta. A példabeszéd értelmezésénél gondolnunk kell arra, hogy Jézus felfogásában a templom az Isten háza, és az Isten jelenlétének különleges helye. Ekkor még nem halt meg Jézus a kereszten, a templom függönye még nem szakadt ketté. Az örök áldozat ekkor még nem teljesedett be. Jézus a templomra „Atyám háza”-ként tekintett, a korabeli hívők, zsidók és nem zsidók pedig úgy tekintettek a jeruzsálemi templomra, mint Isten jelenlétének különleges helyére. Ebben a helyzetben nem elsősorban az adományról van szó. Ha az adományról önmagában lenne szó, akkor azt lehetne mondani, hogy mások sokat adtak, az özvegyasszony pedig keveset. Itt nem önmagában az adományról van szó, hanem önmagunk odaadásáról. Mi az Istennek nem ezzel, vagy azzal, hanem elsősorban önmagunkkal tartozunk. Azzal tartozunk az Istennek, hogy úgy éljünk, hogy az Isten üdvözíteni tudjon minket. A mennyek országának az örök szépségeire vagyunk meghívva. Nem élhetünk teljesen elmerülve az evilági dolgokban, az evilági örömökben, gyönyörökben, szépségekben. A mai világ, a mai ember legnagyobb betegsége talán éppen az, hogy csak az evilágot akarja látni. Csak itt akar élni, csak itt akar boldog lenni, mert az örök boldogságban már nem tud igazán hinni. Akkor persze, hogy minden gyönyörhöz foggal-körömmel ragaszkodik, és ha úgy éli meg, hogy Isten önmegtagadást vár tőle, akkor inkább elhagyja a hitet, elhagyja az Istent. A hit, a Szentmise nem divat kérdése. Kivétel nélkül, mindannyiunk lelkéért elképesztő háború zajlik. Lelkünket az ördög magáénak akarja, és el akarja ragadni az Istentől. De Istennél béke van. A Szűzanya oltalmában béke van. A Szentek közösségében béke, öröm, és szeretet van. Ehhez képest az egyház finanszírozása nem érdekes. Az üdvösség az érdekes. Nem ezt, vagy azt kell Istennek odaadni, hanem önmagunkat. A szegény özvegyasszony azért tudta mindenét odaadni, mert önmagát már odaadta az Istennek.  

Zámbó Károly atya

Fotó: Bőgelné Juhász Veronika

A főparancs

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” Jézus ezt válaszolja annak az írástudónak, aki arról kérdezi, hogy melyik a törvényben a legfőbb parancsolat. (Mk 12, 28-34) Ez az első parancsolat. Ehhez Jézus hozzáteszi: „Szeresd felebarátodat mint önmagadat!” Mit jelent az Istent minden erőnkből szeretni? Már a kérdés sem könnyű, de mégis életünk legfontosabb kérdése ez. Az ember része a múlandó világnak, ugyanakkor személyében túlmutat az elmúláson. Túlmutat az elmúláson, mert örök szeretettel van szeretve. A teremtő Isten örök szeretetével van szeretve minden ember. Személyünk onnan ered, hogy ez a szeretet személyes. A teremtő Isten úgy teremtett meg minket a semmiből, hogy személyesen megszólított. Az állatot nem szólította meg személyesen, de az embert igen, és ezért valakik vagyunk, akik tudnak szeretni, és tudnak szeretetet elfogadni. Persze ezt nehéz elképzelni. De miért nehéz? Két okból. Egyrészt azért nehéz Isten szeretetét elképzelni, mert az ember nem örök, mint az Isten, nem volt mindig, tud nem-lenni, teremtmény. Második ok, amiért nehéz elképzelni az örök szeretetet, az az ember bűn által megsebzett állapota. Az Isten szeretete teljesen, tökéletesen önzetlen. Az ember szeretetében pedig fel tud emelkedni az önzetlen áldozatosságig, a hősiességig. Gondoljunk arra, hogy amikor valaki életét adja másokért, akkor abban nincs önzés. Amikor az édesanya akkor is megszüli gyermekét, amikor az ő élete veszélybe kerül, de kimondja, hogy „inkább a gyermekemet mentsék meg”, az egy teljesen megtisztult szeretet. Az édesanyák, édesapák közül nagyon sokan meg tudnák tenni, hogy életüket áldozzák családjukért, gyermekeikért. Aki így tud szeretni, az befogadta Isten szeretetét. Amikor a főparancsról gondolkodunk, nem a saját erőnk végességére kell gondolni, hanem Isten szeretetének végtelenségére. Őbenne élve, őtőle kell tanulnunk a szeretetet.

Zámbó Károly atya

A látás csodája

Jézus meggyógyította a vak Bartímeust. Ez a csoda Márk evangéliuma szerint a jeruzsálemi bevonulás előtt történt, miközben Jézus tanítványaival együtt éppen elhagyta Jerikót. (Mk 10, 48-52) Jézus Krisztus Urunk a jerikói vak, Bartímeus szemét megnyitotta, de azért, hogy nekünk ezáltal a lelki szemünket nyissa meg arra, hogy Ő az Isten Fia. Bartímeus, miután meggyógyult, látta a maga körül a világot. Nekünk pedig azt kell látnunk, hogy ki az, aki a látást adta. A látás nem csak fizikai jelenség, nem is csak egy értelmi folyamat, hanem feladat. Meg kell látnunk a teremtett világ mögött a teremtő Isten szeretetét. Erre hivatott a látás, és erre hivatott a megismerés. Nem arra való a látás, hogy úgy elmerüljünk a világ szépségében, hogy elfeledkezzünk az Istenről. A látás által el kell jutnunk Isten ismeretére. Miután Jézus meggyógyította a vakot, és látni kezdett, követte Jézust. Nekünk is Krisztus-követőkké kell válnunk. A bűn sötétsége helyett a hit világosságát kell választanunk. Mit jelent Krisztust követni? Krisztus igazságára látóvá válni? Prohászka Ottokár püspök, Isten szolgája ezt így fogalmazta meg: „Mily szánalomra méltó s gyakori képe ez: vak koldus az országúton; nem látja az égi világosságban fürdő világot, sem Krisztust. – Hány a vak, ki nem ismeri az élet célját, az élet s a küzdelem tartalmát, ki nem látja Krisztust! Pedig az országúton, sőt a hadak útján ül, mellette vonulnak lelkes, bízó, Krisztushoz ragaszkodó seregek, de ő nem látja. Az ilyen lelkület természetesen szegényes is, koldusos is, ha kincses lelkek kavarognak is körülötte. – Hadak útja a kereszténységnek, a szentek példáinak útja, s a hitetlenség, a szkepszis és erkölcstelenség vak koldusokkal szegélyezi széleit! Csak előre! A koldusokhoz le nem ülünk, az árokba le nem kerülünk; dolgunk van; Krisztus megy elöl, mi utána; a koldusének nem a mi énekünk!” (Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról, 266.)

Zámbó Károly atya

Hogy ki üljön Krisztus jobb és bal oldalán…

Az apostolok közül ketten, Zebedeus fiai, János és Jakab azzal a kéréssel fordultak Jézushoz, hogy egyikük jobbján, másikuk balján ülhessen, ha majd eljön az ő országa… Ezt a történetet halljuk a vasárnapi evangéliumban. (Mk 10, 35-45) Milyen gyarló gondolkodás, és mégis, mennyire jelen van ez a kísértés ma is, a mi életünkben is. Hogyan tudnánk ezt a gondolatot leküzdeni magunkban? Csak úgy, ha a mélyére nézünk az üdvösségünknek. Csak úgy, ha megerősödünk hitünkben. Az Isten minket az örök boldogságra hív, azt akarja megadni nekünk. Ezt eldöntötte az Isten, mielőtt még megteremtett minket. Isten minden embert személyesen teremtett. Nem kérdezte meg, hogy akarjuk-e hogy megteremtsen minket. Hogy is kérdezte volna? Nem lett volna kitől megkérdezni. Isten, az ő végtelen irgalmával megkönyörült nem-létünk felett, és előhívott minket a nem-létezésből, a semmiből, és lettünk, és vagyunk. Minden létező, magában hordozza a teremtés jóságát azáltal, hogy van. AZ embert, aki valaki, aki szeretni tud, és szeretetet elfogadni tud, azért teremtette így, hogy abból a szeretetből részesítse, amely őbenne van öröktől fogva, az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek végtelen, örök szeretete ez. Ebből a szeretetből pedig Krisztus által részesít minket az Isten. Jézus Krisztus Urunk kereszthalála és feltámadása által nyerjük el az örök üdvösséget. Krisztus az, aki szolgál nekünk, azáltal, hogy életét odaadja értünk. Krisztust kell követnünk a szeretet és a szolgálat útján. Nem a vetélkedésnek, a hatalom-fitogtatásnak az útja ez. Krisztus követésének útja a szeretet útja, és a szolgálat útja.  

Zámbó Károly atya

A gazdag ifjú drámája

Jézushoz odalépett a gazdag ifjú, és megkérdezte, hogy mit tegyen, hogy üdvözüljön. (Mk 10, 17-27) Jézus azt válaszolta neki, hogy adja el mindenét, és kövesse. Az ifjú, ez a gazdag fiatalember, erre szomorúan távozott Jézustól, mert nagy vagyona volt. Hogy mi lett ennek a fiatalembernek a sorsa, nem tudjuk, de elképzelhető, hogy később követte Krisztust, kereszténnyé lett, és végül meg tudta hozni azt a döntést, hogy lemondjon nagy vagyonáról. (Az elmélkedés eredeti címe az lett volna, hogy az „gazdag ifjú tragédiája”, de módosítottam, mert nem biztos, hogy örök sorsa tragikusan alakult, hiszen amikor hallott Jézus Krisztus feltámadásáról, valószínűleg mindent átértékelt, és ez a találkozás Jézussal később válhatott az ő életében is egy kegyelmi eseménnyé.) Az igazi kérdés azonban nem ez. Az igazi kérdés ezzel a történettel kapcsolatban az, hogy hogyan vonatkozik ez ránk, vagy mindenki felteheti magának a kérdést: hogyan vonatkozik ez énrám… Lehet-e az evangéliumot úgy olvasni, vagy úgy hallgatni, hogy azt mondjuk: „ez biztosan nem vonatkozik rám”, nem vagyok sem „gazdag”, sem „ifjú” (vagy egyre kevésbé), tehát ez mindenki másra jobban vonatkozik, rám biztosan nem. Így olvasni, vagy így hallgatni az evangéliumot veszélyes. Nem is lehet, mert nem ez az evangélium célja… az evangélisták nem azért írtak le valamit, hogy azt mondják rá a keresztények, hogy „ez rám biztosan nem érvényes”. Mennyivel jobb az, ha felismerjük, és beismerjük, hogy amit olvastunk, amit hallottunk, az „telitalálat”. Bizonyos értelemben nagyon is a közepébe talál a mi örök üdvösségünk drámájának. Az örök üdvösség nem valami másodlagos, vagy járulékos dolog, amelyben úgy részesülünk, mint valami élettani folyamatban, vagy valamilyen „automatizmus” alapján. Az örök üdvösség nem valamilyen „algoritmus” alapján kiszámítható esemény. (Az örök üdvösség, úgy is mondhatnám talán, – bocsánat a szóért - nem valami „bóvli” amit a földi életünk végén „hozzánk vágnak”.) Hanem: az egész életünk, a létünk végső értelme. Hiszen az Isten azért teremtett minket, hogy abban az örök szeretetben részesítsen minket, ami őbenne van, és amit éppen ezért csak ő tud megadni. A Szentháromság belső szeretete, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete az a szeretet, amelyben az Isten minket részesíteni akar. Ezért teremtett minket az Isten olyan lényeknek, akik tudnak szeretni, és tudnak szeretetet elfogadni. Az egész élet leglényegesebb, és legfontosabb döntése ennek a szeretetnek az elfogadása. Ezzel a döntéssel azonban együtt járnak lemondások, ettől drámai ez a döntés, de mégis ettől szép. A lemondások által lehetőséget kaptunk arra, hogy megmutassuk, és bizonyítsuk, hogy szeretjük az Istent…. bár a „megmutatás” és „bizonyítás”; az Isten, a Szent Angyalok, és az üdvözült szentek színe előtt nem kell: egyszerűen azt lehet mondani, a lemondás által viszont szeretjük Istent, befogadjuk örök, és üdvözítő szeretetét. Látni kell világosan, a gazdag ifjú életében sem arról van szó, hogy semmije sem legyen. Hiszen láthatjuk a történelemben: szent királyok is voltak, palotákkal, gazdagsággal; akkor ők nem üdvözülhettek? Nyilván nem erről van szó. Hanem, hogy az Isten örök szeretetére igent tudjunk mondani, és akkor nem lesz lehetetlen számunkra az, hogy az egész életünk a küzdelmei által, és végső döntésünkkel is megerősítve le tudjunk mondani mindenről, ami az üdvösségben minket akadályozna, ami nem az üdvösség, ami nem az örök boldogság…

Zámbó Károly atya

Az élet szentsége

Jézus a tanítványainak a házasság felbonthatatlanságáról beszél. ( Mk 10, 2-12) Az Isten rendelte úgy, hogy az emberi élet egy férfi és egy nő kölcsönös, és visszavonhatatlan szeretete által foganjon, és ez az élet-adás szent, mert az ember ezáltal lesz Isten teremtő művének a részese. Az életet az Isten teremti. Ugyanakkor a teremtés művébe az embert sajátosan bevonja. A természet rendje Isten létét igazolja, ugyanakkor Isten el is rejtőzik a természet törvényei mögé. Isten felismeréséhez ezért hitre van szükség, és a hit ebben az összefüggésben nem valamilyen hiedelem, vagy vélekedés. Nem. A hit, az kifejezetten az a képessége az embernek, hogy Isten jelenlétét megérezze, még az elrejtőzés ellenére is. Ezt a hitet az Isten nem akarja lerontani. Az korlátozása lenne az ember szabadságának. Isten azt akarja, hogy az ember szabadon ismerje fel, és szabadon szeresse Őt, ezért rejtőzik el. A házasság szentségi jellegét is szabadon fel lehet ismerni, és meg lehet érteni. A házasság, ha a szeretetben van, és a szereteten belül van, akkor nem bomlik fel. Nem egyszerűen felbonthatatlan, hanem a szeretetben megélt házasság nem bomlik fel. De mivel a házasság az Isten műve, Istenben kell szeretni egymást a házastársaknak. A házastársaknak a végső boldogságukat Istenben kell megtalálniuk: Isten szeretetéből tudnak erőt meríteni, hogy hűségben tudják szeretni egymást, egy egész életen át. 

Zámbó Károly atya

Aki csodát tesz Krisztus nevében

A vasárnapi evangéliumi részlet egy rejtélyes eseménnyel kezdődik. Láttak a tanítványok egy idegent, egy hozzájuk nem tartozót, aki Jézus nevében tett csodát. (MK 9, 38-40.45.47-48) Megtiltották neki, de Jézus ezért megfeddte őket. Miről is lehetett szó? Minden bizonnyal arról volt szó, hogy Jézus működése egyre szélesebb körben vált ismertté, és Jézus követői sem ismerték mind egymást személyesen. Arról is lehetett szó, hogy olyan követői is lehettek Jézusnak, akik már nem személy szerint Jézustól kapták küldetésüket, hanem valamelyik tanítványtól. Így képzelhető el, hogy működött olyan Jézus Krisztus nevében csodákat tevő tanítvány, aki ugyanakkor ismeretlen volt a tanítványok legszűkebb köre előtt. Jézus nem helyeselte, hogy megtiltották neki működését. Azért furcsa ennek a megtiltásnak a kérdése, mert miután a tanítványok kijelentették, hogy „megtiltottuk”, Jézus utána mondja, hogy „ne tiltsátok meg”. Nincs itt valami baj az idővel? Valószínűleg a „ne tiltsátok meg” utasítás nem csak erre az egy esetre vonatkozik, hanem hosszabb távon, a hasonló esetekre. Ezek után jön a megbotránkoztatásoktól való óvás… Bizonyára nem véletlen ez a sorrend. Arról lehet szó, hogy a Krisztust követők közötti személyi ellentétek botrányt okoznak. A fölösleges és értelmetlen tiltások, hatalmaskodások botrányt okoznak… Egymás megismerése, párbeszéd, érvelés szükséges ahhoz, hogy egy másik ember tevékenységéről megalapozott véleményünk lehessen. Ezt a véleményt kifejteni pedig megfelelő alkalommal, megfelelő módon lehet, és kellő okkal. Magyar életünkben is nagyon fontos lenne, nemzeti összefogásunk érdekében elengedhetetlen lenne, hogy a keresztények megismerjék egymást, beszéljenek egymással. A vagdalkozásokból, az elhamarkodott előítéletekből még a kevés is túl sok. De az egymásért végzett imádságból még a sok is kevés… Ha valakit látunk, aki valóban Krisztus nevében dolgozik, akkor egyetlen kérdésünk lehet, hogy miben segíthetünk neki… de mindenképp imádkoznunk kell érte. Hogy ez nem lehetetlen, hanem lehetséges: talán épp ez a Magyar Nemzet, a világban bárhol élő magyar ember különleges küldetése, hogy ezt megmutassa a világnak, hogy a szeretetről, a Jézus Krisztus Urunkban való egységről tanúságot tegyen.   

Zámbó Károly atya

Keresztény hitében él még a Magyar Nemzet

A vasárnapi evangéliumnak, amely az évközi 25. vasárnap templomainkban elhangzik, azt a címet is adhatnánk, hogy „Szolgálat és vetélkedés”. Ugyanakkor az Eucharisztikus Kongresszus lezárása utáni ünnepi pillanatokban mégsem akartam a vasárnapi evangéliumot elemző szokásos írásomat ezzel a címmel kezdeni. Mert miről is van szó a vasárnapi evangéliumban? Jézus Krisztus Urunk előre vetíti szenvedését. A tanítványok nem értették. Majd a tanítványok vetélkedni kezdtek, hogy ki a legnagyobb közülük. (Mk 9, 30-37) A szenvedést nem értették, a vetélkedést értették. A szenvedés előre jelzését nem értették, pedig Jézus a feltámadást is előre jelezte, de az megfoghatatlan volt számukra. A vetélkedés, hogy ki a legnagyobb közülük, az foglalkoztatta őket, azt értették, és ezért arról beszéltek. Valahol nem ez van minden ember megkísértettsége mögött? Valahol nem ez van még a keresztény emberek megkísértettsége mögött is? Hogy ezt a kérdést jobban meg tudjuk közelíteni, meg kell gondolnunk, hogy voltaképpen mi is emberi értelemben a nagyság… Az emberek sokszor vágyakoznak a nagyság iránt. Azonban a lelkük legmélyén nem a nagyságra van szükségük, hanem csak a legnagyobbra: arra a Mindenható, Egyetlen Istenre, aki a semmiből tudta a világmindenséget megteremteni, és aki a semmiből teremtett minden egyes embert személy szerint. A Teremtő, örök Isten, az ember személyét, „én”-jét a semmiből hívta elő… Erre az Istenre van szükségük az embereknek. Amikor ezeket a sorokat írom, hétfő van, tegnap volt az Eucharisztikus Kongresszus lezárása, amikor a Ferenc Pápa Szentmiséjén több százezer ember jelent meg, előtte este, a fáklyás körmeneten szintén százezrek vonultak, lelkesen énekelve… Ez a sok ember azért ment ki a Szentségi körmenetre, és a Szentmisére, mert a lelkük legmélyén Istenre van szükségük, arra az Istenre, aki a semmiből megteremtette a világmindenséget, és őket is, minden embert személy szerint létre hívott a nem-létből, és szükségünk van arra a Krisztusra, aki ezt az örök Istent kinyilatkoztatta, az örök Igazságról tett tanúságot, és aki kereszthalálával megváltott minket, és harmadnapra feltámadott… Tegnap, tegnapelőtt, százezrek, nem emberi nagyságok, nem emberi kiválóságok elé járultak, hanem az élő Isten elé… Most a tanítványok vetélkedését felidéző evangéliumi részlettel kapcsolatban ki lehet jelenteni, hogy az embereknek a lelkük mélyén, nem emberi nagyságokra van szükségük, hanem az egyetlen, végtelen, élő Istenre… És ezek után, ilyen gondolattal lehet hozzátenni ehhez, hogy szükségük van az embereknek, az emberi tehetségekre is, akkor, ha ezáltal az egyetlen, örök Istenhez jutnak közelebb. De a végső, nagy dolgok, semmiképpen nem emberi művek. Az, hogy a magyar emberekben ennyi Isten-ellenes, és Istentelen propaganda és „agymosás” után, még ennyi szomjúság van az Istenre, és a végső, Isteni Örök Igazságra, az egyedül az Isteni kegyelem műve… Igen, az Eucharisztikus Kongresszus kegyelmi pillanat volt, éppen úgy, mint az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus. Az emberi munka, szolgálat kellett hozzá, de az, hogy ez így sikerült, az Isten kegyelmi műve volt. Hálát adni ezért, egyedül Istennek kell. Látszott ezáltal is, a Magyar Nemzet hivatása, történelmi küldetése, a Kereszténység védelmében. Azonban itt nem csak értékek megőrzésről, értékek átmentéséről van szó… mert ez lehetetlen lenne, hogyha nem volnánk kapcsolatban azzal az Egy, Örök Istennel, aki a világot a semmiből teremtette, és akitől minden igaz érték, és jó származik. A magyar emberek az Istennel való személyes kapcsolatból akarnak erőt meríteni értékteremtő, és értékeket megőrző, továbbadó munkájukhoz. Isten-kapcsolat pedig Krisztusban van, aki maga teljes Isten, és teljes ember, aki a Második Isteni Személy. Ezért lehet elmondani, hogy tegnap és tegnapelőtt, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson emberek százezrei Urunk, Jézus Krisztus elé járultak, Ővele akartak találkozni, és Ővele találkoztak, aki jelen van az Eucharisztikus Áldozatban. Bátorítást, és további munkára sarkalló ösztönzést jelentsen számunkra, ennek a kongresszusnak az elemi erővel magával ragadó tapasztalata, amelyet így lehetne összefoglalni: Keresztény hitében él még a Magyar Nemzet. 

Zámbó Károly atya

Foto: Magyar Kurír

Péter hitvallása

Péter hitvallásáról sokat gondolkodtam. (Mk 8, 27-35) De most úgy látom, hogy ennek az evangéliumi részletnek lehetne azt a címet is adni, hogy „Péter hitvallása és bukása”. Miről is van szó? Arról, hogy Péter látszólag igen könnyen tett hitvallást Krisztus mellett. Azt is lehetne mondani, hogy hitvallását, és hűség-esküjét könnyű kézzel letette, azonban azt is látni kell, hogy épp ilyen könnyen ki is zökkent belőle. Nem csak akkor, amikor a főpap udvarában megtagadta mesterét, hanem most is… Jézus arról beszél a tanítványaival, hogy kinek tartják az emberek az „Emberfiát”. Van aki Jánosnak, van aki Illésnek, vagy valamelyik prófétának. Ezután Jézus nekik szegezi a kérdést: „Ti kinek tartotok engem?” Érezni kell ennek a kérdésnek a drámai súlyát. Ha erre a kérdésre rosszul felelnek, meginog az értelme annak, hogy követik Jézust. Nem csoda, hogy ezen a ponton beléjük fagyott a szó. Csend lett, mondhatni kínos csend. Péter törte meg azt a csendet megmondván Jézusnak: „Te vagy a Messiás, az Isten szentje”. Az egyetlen helyes válasz volt ez. Aki nem ezt mondaná, hogyan lehetne tanítvány? De ez ma is igaz: aki nem ezt mondja, nem ezt gondolja Jézusról: hogyan lehetne keresztény? Péter mondta ki egyedül a választ, de egyúttal a többiek helyett, azok nevében is. De miután Jézus arról kezdett beszélni, hogy szenvedni fog az Emberfia, és megölik, Péter tiltakozott: „ilyen veled nem történhet”. És Jézus, az előbb még megdicsért Pétert sátánként küldi el. „Távozz tőlem Sátán!” Ez bukás, csúfos elbukás… de: nem gonoszság van mögötte, hanem inkább gyengeség. Péternek ezt azért kellett átélni, és a többi bukását is, a megtagadást is: hogy megtapasztalja azt, hogy legjobb szándékú készsége is kevés. Mert: mihez kevés? Az Isten művéhez. Az Isten művére kell nyitottnak lennie Péternek, de ehhez kellett, hogy megtapasztalja saját gyengeségét. Péter ereje abban kellett hogy legyen, hogy ne a saját erejére támaszkodjon, hanem nyissa meg lelkét, és emberségét Krisztus előtt, hogy Krisztus legyen az, aki munkálkodik benne, hogy Krisztus legyen az, aki munkálkodik rajta keresztül.

Zámbó Károly atya

Kép: Lippo Memmi: Szent Péter (1330 körül)

A hallás csodája

Jézus visszaadja a süketnek a hallását, nyelvét pedig megoldja. (Mk 7,31-37) Előtte egy kislányból ördögöt űzött ki, utána pedig másodszor adott csodás módon kenyeret az embereknek. Ez az eseménysor, így egymás mögé téve jól mutatja a mi keresztény életünket, de az üdvösségünket, üdvösségünk reményét is: először az ördög kiűzése, utána a hallás megadása, és a nyelv megoldása, majd a kenyér, a szeretetközösség, lakoma. Ez mutatja keresztény életünket. Amikor megkereszteltek minket, azt megelőzte a gonosz lélek hatalmának a megtörése, hiszen a keresztség szertartásának fontos bevezetője, hogy akit megkeresztelnek, vagy a megkeresztelendő kisgyermek nevében szülei, és keresztszülei ellent mondjanak a gonosz léleknek, minden munkájának, és minden csábításának. Ezután jön a hit megvallása. A hallás az annak a jele, hogy az igazságot az ember megismerje. Itt tehát nem a fizikai hallásról van elsősorban szó, hanem arról az értelmi folyamatról, melynek során az ember értelme előtt feltárul az igazság, hogy megismerje Isten létét, és megismerje Isten műveit. Megismerje – egyszóval – magát a kinyilatkoztatást. Ezt a megismert igazságot, azután ő is el tudja mondani, ez a nyelv megoldása. A beszéd, a nyelv: a kinyilatkoztatás összefüggésében mindig a megtestesült Igére utal, mint Isten örök szavára, aki maga Krisztus. A kenyér pedig: magára Krisztusra utal, a mennyország boldog, örökkévaló szeretetére, örök szeretet lakomájára, amely egyúttal boldog szeretetben való egyesülést jelent Istennel. Az evangélium hallgatása és megértése által Krisztus szeretete megérint minket: ez az Isteni örök szeretet, a minket megteremtő, és üdvözíteni akaró örökkévaló szeretet.

Zámbó Károly atya

Lelki tisztaság

A vasárnapi evangélium a lelki tisztaság kérdését járja körül. (Mk, 7, 1-8, 14-15, 21-23) Jézus megrója a farizeusokat, amiatt, hogy mossák, tisztítják az edényeket, a kezüket, pedig nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy az emberbe, hanem ami kijön az emberből. Mert mindaz a gonoszság, amit az ember cselekszik, az belülről jön, az ember szívéből. Jézus itt nem a tisztasági előírások ellen beszél, hanem az ellen, hogy az Istennel való kapcsolatot akarják helyettesíteni aprólékos előírások megtartásával. Nem a törvény ellen beszél Jézus. Hanem azt kell látnunk, hogy a tisztaság az Istennel való kapcsolatban van. Istenhez pedig Jézus Krisztus tud elvezetni, mert ő az Istentől jött, és benne az Istenség teljessége van. A lelkünkben lehet sok zavar, kétség, indulat. A kísértéseket is lelkünk mélyén éljük meg. Ugyanakkor az Istennel való kapcsolat, az imádság is a lelkünk mélyében van. Prohászka ezt így fogalmazza meg: „Mily hamar van sokszor lelkünkben tavasz után tél s a virág helyén fakó, zörgő haraszt. Azért, ha imádkozom, ez öntudatom is kísér; ha a kereszt előtt térdelek s az olvasót szorongatom, tudom, hogy ki vagyok, s áhítatomban is kötözgetem ciliciumomat. Ezáltal leszek objektív imádkozó, s imám által tényleg javulok.” (Elmélkedések az evangéliumról 197. Szívünk világa) Az imádság, a szentségek és a szentelmények által magának Krisztusnak az ereje le tudja győzni bennünk a felgyülemlő rossz hatásokat, és a lelki nemesedés útjára lépünk.

Zámbó Károly atya

Szent István király ünnepe

Szent István király ünnepe az idén, 2021-ben is eljött. Fel kell tenni a kérdést, hogy van-e valami aktualitása Szent István ünnepének, amely kifejezetten ennek az évnek a jelentőségét adja, vagy pedig ugyanazt kell elmondani évről-évre? Ez utóbbi sem lenne feltétlenül rossz, vagy helytelen, ugyanis Szent István királlyal kapcsolatban olyan örök értékekről kell tanúságot tenni, amelyek nem változnak. Vannak dolgok, amiket ugyanúgy kell elmondani újra és újra, minden nemzedéknek átadni változatlanul. Erről szól a hagyomány, ezt jelenti a tradíció. Ugyanakkor korunk problémáira is választ keresünk, és ebben az összefüggésben is meg akarunk emlékezni Szent István királyról. Szent István király személyéről megemlékezve két dolgot kell kiemelni: a magyarságot, és a kereszténységet. Azért ebben az összefüggésben, mert a magyarság a természetes alap, amelyre az evangéliumot, és az örök életet építeni lehet. Ha meggyengítik az alapot, nincs mire építeni. (…) Szent István király nem egyszerűen apostoli király volt, hanem nem túlzás azt mondani, hogy apostol. Az apostolok pedig Krisztussal voltak egészen közeli, személyes kapcsolatban, hogy Krisztus mennybemenetele, és Pünkösd után ők vezessék a népeket Krisztushoz. Szent István király nem csak keresztény értékeket akart az állam alapjává tenni, hanem magához Krisztushoz akarta vezetni a magyar embereket. Szent István király nem irtotta ki a magyar kultúrát, hanem pont ellenkezőleg: annak legértékesebb elemeit integrálta a keresztény hitéletbe. Amit pedig nem lehetett a keresztény hitéletbe beépíteni, az a művészetben élt tovább, és ilyen módon továbbra is erőforrása maradt a magyar embernek. Ennek ma már kultúrtörténeti bizonyítéki vannak: például hogy a 150 éves török uralmat is ebből az ősi magyar forrásból merítve tudta átélni keresztényként a magyar ember. A magyar történelemre tekintve bizakodhatunk abban, hogy a magyarság, és a magyar kereszténység túl fogja élni ezt a rettenetes válságot, amelybe az egész világ egyre inkább belesodródik napjainkban… Ezért augusztus 20-án ünnepeljünk államalapításunkat bizakodó lélekkel, méltósággal, hálát adva Szent István királyért, akinek példája és közbenjárása által megmaradunk kereszténynek és magyarnak a harmadik évezredben is.

Zámbó Károly atya

A mennybe felvett Boldogasszony

Augusztus 15-én, amely az idén vasárnapra esik, Katolikus Anyaszentegyházunk Szűz Mária mennybe vételét ünnepli. Ezt az ünnepet nevezzük Nagyboldogasszonynak. Az ősi magyar néphagyományban azonban Nagyboldogasszony Szent Anna elnevezése, aki Szűz Mária édesanyja volt, leánya Mária pedig Boldogasszony. Szűz Mária születésének ünnepét pedig Kisboldogasszonynak, népiesen „Kisasszony”-nak nevezték. Ugyanakkor, mivel Szent István király a mennybe felvett Boldogasszonynak ajánlotta a Magyar Nemzetet, ezért Nagyasszonynak is nevezték Máriát. A Nagyboldogasszony elnevezés, Mária mennybevételére utalva, a tökéletességre, a befejezettségre mutat rá. Szűz Mária Boldogasszonyként azért nagy, mert bűn nélkül lévén, a kegyelem teljességét birtokolta. Ezért földi életének a befejezésekor nem meghalt, hanem elszenderedett, és testével együtt vétetett a lelke a mennybe. Ez a meggyőződés annyira ősi, hogy 1950-ben XII. Piusz pápa által dogmaként lett kihirdetve. Nekünk magyaroknak Szűz Mária legnagyobb nemzeti pártfogónk lett, attól kezdve, hogy Szent István király neki ajánlotta a Szent Koronát, és ezáltal az egész Magyarországot, az egész Magyar Nemzetet. Ma is kérhetjük segítségét, és kérnünk is kell, mert az ördögi gonoszság elképesztő méreteket öltött… Ezért kell nekünk magyaroknak különösen is őseink hitén és kitartásán felbuzdulva, a mennybe felvett Boldogasszony segítségét kérni. A szellemi harcban valódi fegyver és erőforrás a rózsafűzér és a szeretetláng. Az igazi, erős magyar nemzeti gondolkodás, és az igazi, erős keresztény és katolikus hit-érzék útjában áll a gonosz műveinek, vagy legalábbis némileg csökkenti annak károkozó hatásfokát. Ezért vagyunk legjobb, legnemesebb törekvéseinkben leginkább támadva. A válaszunk a gonosz támadásokra mind egyénileg, mind közösségileg egy lehet: meg kell erősödnünk hitünkben, és az imádságos buzgóságot növelni kell magunkban. Ebben segítsen minket a mennybe felvett Boldogasszony.

Zámbó Károly atya

Jézus, aki az Atyától jött

Az évközi 19. vasárnap evangéliuma (Jn 6, 41-51) a teremtés és a megváltás végső okára világít rá. Jézus Krisztus Urunk az Atyával való szeretet-egységéről beszél. Jézus azért mondja önmagát mennyből alászállott kenyérnek, mert az Atyától jött. Ezt nem értették a „zsidók”, azaz Jézus korabeli hallgatóinak egy része, és ezért ez ellen a kijelentés ellen zúgolódtak. De az igazság ellen zúgolódtak, az igazság ellen, amelyben Jézus engedi önmagát megismertetni. Jézusnak az a szeretete, amellyel önmagát odaadta a mi üdvösségünkért, és a mi örök, boldog életünkért, ez az Atyával való végtelen örök szeretetből következik. Ez a szeretetkapcsolat maga a Szentlélek, a harmadik Isteni személy. Amikor ma az evangéliumról gondolkodunk, azt is figyelembe kell venni, hogy mi az, amely a mai embernek nehézséget okoz az evangélium megértésében. Persze, ez sokrétű kérdés… De az egyik fontos összetevője a mai aktuális gondolkodás problémájának bizonyosan az, hogy az objektív igazság létét a mai kultúra megkérőjelezi. A mai ember egy olyan kultúrában él, amely azt mondja, hogy nincs objektív igazság. Legfeljebb mindenkinek megvan a saját elképzelése, a saját hite, a saját igazsága… de: egy igazság nincs. Ezt azonban meg lehet cáfolni. Hiszen, attól, hogy egy valóságot, vagy egy valós állapotot nem ismerek, attól az még van. Például, amíg nem voltam egy templomban, nem láttam fényképről sem, filmről sem hogy mi van benne, milyen a berendezése, a stílusa, az állapota belülről, addig nem tudom hogy milyen. De valamilyen berendezése, valamilyen aktuális állapota akkor is van, addig is van, amíg nem láttam, és nem tudom. A nem-tudás nem arra vonatkozik, hogy belülről valamilyen, hanem arra, hogy konkrétan milyen… Az Istennel, az örök élettel, a túlvilággal is így vagyunk. Azt hogy van, beláthatjuk, de hogy milyen az Isten belülről: ezt nyilatkoztatta ki Jézus. Persze, nem ismereteket közölt, hanem az üdvösséghez szükséges lényeget mondta el, és mutatta meg. Az üdvösséghez szükséges lényeg pedig az, hogy Istenben szeretet van. Ő ebben a szeretetben élt az Atyával és a Szentlélekkel öröktől fogva, és ezzel a szeretettel adta oda értünk önmagát. Ezért lett számunkra Jézus Krisztus Urunk az Élet Kenyere, és az Üdvösséges Áldozat.

Zámbó Károly atya

Az élet kenyere

Jézus az élet kenyerének nevezi magát. Felmerül a kérdés: hogyan kell ezt érteni? Talán aki ezt először hallja, megütközne ezen, mint radikális kijelentésen. Nem csoda, hogy a zsidók ennek hallatán rögtön zúgolódni kezdtek, de még a tanítványok is elbizonytalanodtak. (Jn 6, 24-35) Jézus ezt azért mondhatta, mert Ő az Atyától jött. Ő abból az örök szeretetből jött ki, és lett emberré, amely az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek az örök szeretete, amely szeretet valóban örök, nem csak azért mert nincs vége, hanem azért, mert nincs kezdete sem. Jézus Krisztus ezzel azt nyilatkoztatta ki, hogy az Istenben szeretet van. Azt, hogy van Isten, ki tudjuk következtetni az értelmünkkel. A kinyilatkoztatás igazi kérdése az, hogy milyen az Isten belülről. Istenben szeretet van: ezért teremtette a világot, és ezért teremtett olyan lényeket, akik tudnak szeretni: hogy az Ő örök szeretetében részesítse őket. A Szentmisében, a kenyér színe alatt, Isten örök szeretete lesz jelenvalóvá lényeg szerint. 

Zámbó Károly atya

Kenyérszaporítás

Amit Jézus tesz, az csoda: több ezer embert jóllakat néhány kenyérrel, és két hallal. (Jn 6, 1-15) Ugyanakkor ami ebben kifejeződik, rámutat egy még nagyobb csodára, a létezés csodájára. Hiszen az evés, az anyaggal való sajátos kapcsolat, ahogyan a teremtett világ anyaga keresztül megy az emberen, és az ember ezáltal él. De ugyanakkor az ember evése egyúttal az emberi kapcsolatokról is szól: az étel előkészítése, elkészítése, a közös étkezés egy olyan emberi esemény, amely túlmutat az anyagon. Ennek a beteljesülése az ember egyesülése az Istennel: az anyag által: mert az Ige megtestesült. Az ember kapcsolata az anyaggal a másik emberrel való kapcsolattá nemesül, és az ember kapcsolata a másik emberrel az Istennel való kapcsolattá nemesül. A Megtestesült Ige ugyanis nem csak egyszerűen anyaggá lett, hanem emberré lett. A kenyérszaporítás után Jézus ezért is vonul el, nem engedi magát ünnepeltetni, nem engedi magát királlyá tétetni… Mert a kenyérszaporítás csoda: de nem a beteljesedés, nem a „végállomás”, hanem pusztán előre jelzése, előképe egy sokkal nagyobb, végtelen mélységű misztériumnak, amit úgy nevezünk, hogy communio: az ember egyesül az Isteni örök szeretettel, az anyag által. Azáltal, hogy az Ige testté, anyaggá lett, és az ember testi valósága révén ez a misztérium az ember belsejébe, létének mélyére hatol.  

Zámbó Károly atya

A tanítványok visszatértek

A vasárnapi evangéliumban látszólag semmi különös nem történik. A tanítványok visszatértek, akiket Jézus tanítani küldött. (Mk 6, 30-34) Elmondják, amit tettek, és amit tanítottak. Utána Jézus pihenni hívta őket, majd a bárkával elvonultak. Azonban sokan utánuk mentek, letelepedtek, és Jézus megszánta a hatalmas tömeget. Ez vezeti be a kenyérszaporítás történetét, de az ebben a szakaszban még nem szerepel. Mi tehát ennek a szakasznak a lényege, hiszen látszólag semmi különös nem történik. Talán éppen az, hogy mindezen események közben Jézus ott volt velük. Ez jelenthet számunkra kulcsot ennek a szakasznak a megértéséhez. Életünk egyhangúnak tűnő hétköznapi eseményeit is Krisztusban kell megélnünk. Maga Krisztus jelenti a fényt életünk eseményeiben. Krisztus nélkül az életünk egyhangú eseményeit azért lehetne nehezen elviselni, mert a halálról szólna minden. Egy eseménysor magában hordozza azt, hogy egyszer vége lesz, mert egyszer az életnek is vége lesz. Krisztusban megélve az életet azonban nem a halál sötétsége lesz minden eseménynek a mélyén, hanem a boldog örök élet világossága. A feltámadott Krisztus ragyog a történelem végső beteljesedésében, de a mi életünk végső beteljesedésében is. A tanítványok visszatértek, de nem egyszerűen visszatértek, hanem visszatértek Krisztushoz. Teréz anya nővéreivel naponta két órát imádkozott az Oltáriszentség előtt. Mikor felvetették neki, hogy ezalatt még több beteget tudnának gondozni, az volt a válasza, hogy kell nekik ez ahhoz, hogy az utcán hagyott szenvedőkben és haldoklókban a szenvedő Krisztusra ismerjenek. Egy híres orvos nyilatkozta, hogy komoly és nehéz műtétjeire boncolással gyakorolt, halottakon végezve a majdan végzendő műtétet. Ezt a hosszadalmas gyakorlást – érthető okokból - sok orvos szereti elhanyagolni, vagy éppen teljesen elhagyni. Ő is érezte ennek a nehézségét, a halottakon való gyakorlás roppant lélektani terhét, de enélkül nem tudott volna igazán színvonalasan műteni. Akkor kapott erőt ehhez, amikor imádság hatására azt az ötletet kapta, hogy a keresztről levett Krisztus testét lássa a halottakban. Miért jelentett éppen ez erőt? Azért mert Krisztus harmadnapon feltámadott. A halál és a halottak közelsége, a velük való találkozás akkor nem válik elviselhetetlenné, ha a feltámadott Krisztusban tudjuk szemlélni őket. Krisztussal, és Krisztusban a hétköznapok gyötrő, sokszor nyomasztó egyhangúsága megtörik. Ha pedig néha átérezzük ezt az egyhangúságot: azt el kell viselni. Mi keresztények, az így megtapasztalt nyomasztó egyhangúságban azt kell hogy megéljük, hogy testvéreink az Istent kereső, de még nem találó emberek is. Megéljük a nyomasztó egyhangúságot, vagy akár valamilyen keserű nehézséget, de mégsem robbantjuk fel az életünket. Nem kell elhagyni családot, hivatást, nem kell állandóan munkahelyet váltani, emberekkel összeveszni, haragban élni… Hanem: Krisztussal be kell szállni a bárkába, és ővele kell szépen nyugodtan tovább hajózni, és egyszer csak megtapasztaljuk, milyen csodára képes az Úr Jézus Krisztus. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a kenyérszaporítás csodájának sem önmagában van az értelme: hanem azt az örök boldogságot jelzi előre, amit Jézus Krisztus Urunk önmagában akar megadni nekünk.   

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

A tanítványok küldetése

Amikor Jézus tanítani küldte tanítványait, hatalmat adott nekik a gonosz lelkek felett. (Mk 6, 7-13) A tanítványok elmentek, és megtérést hirdettek, és betegeket gyógyítottak. Azzal a csodálatos erővel tudták ezt megtenni, amit Jézus adott nekik. Sok ördögöt kiűztek. A betegeket olajjal megkenve gyógyították. Ahogy Jézus csodákat tett, úgy ezt megadta a tanítványoknak is, amikor kettesével küldte őket tanítani. Ez a hatalom Jézustól jött, és ez Isten hatalma. Ezekben a csodákban a teremtő Isten hatalma nyilvánult meg, ezzel mintegy megpecsételve a kinyilatkoztatás igazságát. Ma is történnek csodák, de ritkábban, és tény, hogy kevésbé látványosan. Isten nem akarja egészen nyilvánvaló, evilági értelemben megtapasztalható megnyilvánulásokkal lerontani a hitünket. Az üdvösséghez ugyanis szükség van a hitre. Egy különlegesen látványos csoda, a mai, szenzációkra éhes világunkban nem vezetne tömeges megtéréshez, legfeljebb néhány napig tartó szenzációhoz. A hit átadása felelősségteljes, nehéz feladat, amit nem lehetne rendkívüli eseményekkel megspórolni. De a betegek szenvedéseinek az enyhítése, és a szentségek által az örök boldogság megnyitása számukra, ma is lehetséges.

Zámbó Károly atya

Az ember tragédiájának legmélyebb titka

Jézust Názáretben visszautasítják. (Mk 6, 1-6) Ezzel a rövid mondattal foglalható össze az évközi 14. vasárnap evangéliuma. (B évben) Mi lehetett ennek az elutasításnak az oka? Nyilván nem az, hogy nem ismerték, hanem éppen az, hogy úgy gondolták, hogy nagyon is ismerik. Ismerték Máriát és Józsefet, mint Jézus szüleit. Tudták, hogy Jézus „az ács fia”. De azt nem tudták, hogy Jézus az Isten fia. Nem tudták, hogy Jézus a Fiú, aki egyúttal az Emberfia is, ahogyan ő önmagát nevezte. Az Emberfia elnevezés arra utal, hogy Jézus fentről jött, a személye nem innen lentről való. (Dániel könyvében szerepel az Emberfia, aki az „Ősöregtől” jön. Amikor Jézus ezt magára alkalmazza, elsősorban azt emeli ki, hogy Istentől jött.) A názáretiek azonban Jézusra úgy tekintettek, mint akit jól ismertek. Ezért tanítását visszautasították. Azt gondolták magukban Jézus tanítására vonatkozóan, hogy „jól megvannak anélkül”. Azonban a visszautasítás mögött mélyebb ok húzódik meg. Az ember lázadása Isten ellen, az ősbűn tragédiája. A Teremtés könyve világosan tanítja, hogy az ember az ősbűn előtt az Édenkertben volt. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen boldog volt az ember. Mi okozta mégis tragédiáját? Hogy tudott a gonosz lélek hatására bűnt elkövetni, ha egyszer Istennel tökéletes harmóniában volt? Talán úgy, hogy jobban szerette saját harmóniáját, jobban kezdte szeretni saját boldogságát, mint magát Istent. Boldog volt, de még boldogabb akart lenni. Ezáltal saját boldogságát elrontotta. A teljességben volt, de többet akart mint a teljes. Szeretni csak személyt lehet, csak egy másik valakit lehet, nem boldogságot önmagában, nem érzést, benyomást, vagy gondolatot. A teremtést, a teremtményeket nem szerethetjük jobban, mint magát a teremtő Istent. De bűnre hajlamos emberi természetünkben megvan az elbukás veszélye. Minden lelki emelkedés, magában hordozza egy nagy hanyatlás, egy nagy lesüllyedés veszélyét. Mert amint jól megy a sorunk, rögtön hajlamosak vagyunk Istenről elfeledkezni. A jólétben élő ember könnyen azt gondolhatja, miután mindene megvan, hogy „mit adhat hozzá ehhez Isten?”, és ezért Istent zárójelbe teszi. Názáretben ilyen visszautasítás történhetett, legalábbis ez lehetett annak mélyebb oka, hogy Jézust visszautasították. Jézus Krisztus Urunk által megérintette volna a názáretieket az Isten ereje. De a názáretiek ezt a megérintést akarták elkerülni. Nem voltak ők ateisták, de nem akarták, hogy Jézus, és rajta keresztül Isten beleavatkozzon az életükbe. Hogyan kerülhetjük el, hogy úgy járjunk mint a názáretiek? Úgy, hogy befogadjuk az életünkbe Krisztust.  

Zámbó Károly atya

Jairus lányának feltámasztása

A vasárnapi evangélium Jairus lányának feltámasztását állítja elénk. (Mk 5, 21-43) A lányra Jézus az mondja „nem halt meg csak alszik”. Erre a meghalt gyermeket siratók kinevették. Ebben a nevetésben mi van jelen? Alig van szomorúbb egy gyermek halálánál. Ez a nevetés, úgy tűnik, egy spontán reakció. De mégis: megkérdezhetjük: hogyan tudnak nevetni? Mi az, amin nevetnek? Sík Sándor, kiváló pap-költő, piarista szerzetes, életének végén írt egy Te Deum-ot, amely lényegében egy vers volt, amelyben összefoglalta azt, hogy miért ad hálát az Istennek. Ebben a versben van egy sor: „…és nem nevettem minden nevetőkkel”. Ez a nevetés, a maga spontaneitásában is a szeretet hiányáról tanúskodik. Ebből látszik az, hogy azok akik Jézus kinevették, és előtte sírtak, a sírásuk sem őszinte szeretetből fakadt. Jézus feltámasztotta Jairus lányát. Visszahívta az életbe, ebbe az evilági életbe. Tényleg úgy keltette fel, mintha csak aludt volna. Jézus megtörte a halál bilincseit. De vajon a kővé keményedett szíveket meg tudja-e törni?   

Zámbó Károly atya

A Csoda

Liszt Ferenc mondta: „egy orvos van: Krisztus, és egy orvosság: az örök élet”. Ez azért jutott eszembe, mert Liszt Krisztus c. oratóriumának egyik tétele a „Csoda” címet viseli, és a vihar lecsendesítéséről szól. Vajon a nagy magyar zeneköltő miért pont ezt a csodát emelte ki? Miért nem a sok gyógyítást, vagy halott-feltámasztást? Talán éppen azért jelentős Krisztusnak ez a csodatette, mert a leírás végén felvetődik: „Ki ez, hogy a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” A vasárnapi evangélium, (évközi 12. vasárnap, B év) ezt a történetet állítja elénk. (Mk 4, 35-41) A mustármagról szóló példabeszéd után, ami az előző vasárnap hangzott el, Jézus Krisztus Urunk tanítványaival kihajózott a tengerre, Jézus aludt, mialatt a hajó viharba került, és a hullámok annyira dobálták, hogy a tanítványoknak halálfélelme volt. Kiáltoztak, és kétségbeesetten keltették fel Jézust. Jézus egyetlen szóval parancsolt a szélnek, ami azonnal elállt, megszűnt a vihar, és csendesség lett. Ez az esemény mutatja, hogy Jézusnak hatalma van a természet erői felett, de ez rámutat egy mélyebb összefüggésre. Arra, hogy Jézusnak hatalma van a gonosz szellemi erők felett is. Ahogy parancsolt Jézus a szélnek, és a háborgó tengernek, és csendesség és béke lett, úgy áll Jézus Krisztus Urunk hatalmával a történelem erői felett is. Most szorongatások között él az ember: Európában, a világon, és az Egyházban is válság van: erkölcsi válság, de egy napon az ítélő Krisztus egyetlen szava véget fog vetni a gonosz erők minden munkájának. Ugyanakkor lelkünk üdvösségét senki sem veheti el tőlünk, már most sem. A világ tengere háborog, de a boldog örök élet vár minket Krisztusban: hiszen egyetlen orvos van: Krisztus, és egyetlen orvosság: az örök élet. Ha így éljük meg életünk küzdelmeit, akkor fény lesz az életünkben: Krisztus örök fénye.

Zámbó Károly atya

Az Isten országának növekedése bennünk

Az évközi tizenegyedik vasárnap evangéliuma az Isten országáról szóló példabeszédek sorába illik. (Mk 4,26-34) Jézus a mustármag példáját állítja hallgatói elé, amely egészen kicsi amikor elvetik. De amikor megnő, minden más fánál nagyobb lesz. A mi életünkben is így jelenik meg a hit. Először csak egyfajta ismeret. Azután vélekedés, majd bizonyos elemeiben tudássá szilárdul. De: egészében véve reménység, amely ugyanakkor áthatja az életet. A hit arra hivatott, hogy az egész életet betöltse. Az, hogy az örök élet az osztályrészünk, hogy arra készülünk, hogy végső célunk az örök boldogság: ez nem zárja ki, hogy a földi életünkben helytálljunk. Éppen ellenkezőleg: a földi élet küzdelmeinek a vállalása felkészít bennünket az örök boldogságra. Úgy látom, hogy a kísértőnek egy rafinált cselvetése lehet az, hogy az evilági életet és az örökkévalóságot szembe állítsa. Az örök életről: nincs személy szerinti érzéki tapasztalatunk, de lehet nagyon erős megérzésünk. Ahol nincs testi, fizikai megtapasztalás, annál nagyobb lelki-szellemi ráérzés lehet. A földi élet az érdemszerzés ideje. Amikor valaki kilép a földi életből, a testi halál után: talán az lehet az első tapasztalata, hogy van élet a halál után. De már nincs lehetőség jobbítani. Már nem tudja a lélek a cselekedeteivel alkalmasabbá tenni önmagát az Isten végtelen szeretetének a befogadására. Arra a földi élet van, amikor nem látunk egészen tisztán: több a kérdésünk, mint a válaszunk. De az igazságkereső embernek mégis van egy egyre jobban megérlelődő lelki tapasztalása az eljövendő örök életről. Hogy is ne lenne: hiszen Krisztus által ebben részesülünk. Krisztus szent jelenléte a lelkünkben: Ő az, aki a mustármagot hatalmas fává növeszti bennünk.

Zámbó Károly atya

Úrnapja: létünk végső értelme felragyog Krisztusban

Mit is jelent az, hogy Jézus Krisztus Urunk jelen van az Oltáriszentségben? Hiszen ezt a misztériumot ünnepeljük Úrnapján. Azt látjuk ebben is, hogy Isten az Ő végtelen szeretetében akarja részesíteni az embert, mint olyan lényt, akinek képességet adott arra, hogy szeressen, és képességet adott arra, hogy szeretetet elfogadjon. Ez a képesség, amelyet Isten megadott az embernek, a teremtésben van megalapozva. Ezért mondja a katolikus teológia ún. ferences ága: hogy a második Isteni személy akkor is megtestesült volna, ha nem lett volna bűnbeesés. Mert Isten nem azért tesz valamit, nem azért határoz el valamit, mert valamely teremtménye így és így cselekedett. Ilyen értelemben Isten nem függ tőlünk, mi viszont függünk az Istentől. Igen: Isten nem függ tőlünk, de ez a világért sem azt jelenti, hogy ne szeretne minket. Isten szeretetének a fényében lehetetlen, hogy Isten valamifajta hideg racionalizmussal viszonyuljon hozzánk. Ellenkezőleg: mivel Isten nem függ tőlünk, pontosan ezért tud minket tökéletesen önzetlen szeretettel szeretni. Isten szeretete teljesen ingyenes… De Isten a legjobbat akarja nekünk ebben a szeretetben: nem egy alacsonyabb rendű szeretettel akar minket szeretni, hanem azzal a szeretettel, amely az Atya és a Fiú, és a Szentlélek – egymás iránti – végtelen, örök szeretete. Ezért lett emberré Krisztusban a második Isteni személy. Ezért vette fel Isten a mi testünk anyagát, és részese lett a mi testünk anyagának: mert a teljes embert akarja Isten magához emelni – az ember testi-lelki, történeti és történelmi valóságával együtt. Az, hogy az Isten magához emeli az embert, a Fiúban, az Isten örök Igéjében, Jézus Krisztus Urunkban történik. Krisztus önátadása az ő keresztáldozatában teljesedik be. De ennek elővételezéseként már az utolsó vacsorán, a kenyér és bor színe alatt, saját feláldozott testét nyújtotta az apostoloknak, misztikusan elrejtve, de mégis valóságosan. Ezt a misztériumot ünnepeljük az idén is Úrnapján. Talán a járvány miatt csendesebb módon tartjuk meg ezt az ünnepet a korábbi években megszokottnál. De mégis érezzük, és átéljük: velünk van a mi Urunk Jézus Krisztus, a kenyér és a bor színe alatt.   

Zámbó Károly atya

Isten: Szentháromság

Gondolatok Szentháromság vasárnapjára

Isten Szentháromság: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek boldog közössége. Isten nincs egyedül. Itt egy megfontolást kell tennünk. Isten, mivel örökkévaló, mindig volt, és nem volt olyan, hogy nem volt, egy egész örökkévalóságot létezett úgy, hogy nem teremtett. Minden, amit Isten megteremtett, attól kezdve létezik, hogy Isten megteremtette. De maga Isten, aki teremtett, azelőtt is egy örökkévalóságban létezett, hogy teremtett. Isten örökké mégsem lehetett egyedül, mert ez maga lett volna az Isteni pokol. Barsi Balázs atya érvelése ez. Ehhez hozzátehetjük, hogy ez emberi pokol is lenne, mivel a végtelen, örökkévaló, és mindenható Isten, ha egyedül lenne, akkor a teremtményeit is csak úgy tudná szeretni, mint nála végtelenül alacsonyabb rendű lényeket. De mivel Isten nincs egyedül, hanem Szentháromság, ezért a szeretet Őbenne van. Mindazokat a teremtményeit, akiket Isten szeret, ebbe a szeretetbe akarja beemelni, az Őbenne lévő örök szeretetbe akarja felvenni. A Fiúban lettünk teremtve, és a Fiúban akar minket az örök Atya szeretni. A Fiúban, aki nem teremtmény, hanem örökké van az Atyával együtt, és a kettőjük közötti szeretet pedig maga a Szentlélek. A három személy közül, mondhatjuk, hogy a Szentlélek a legrejtettebb, pedig az Atyát és a Fiút is csak a Szentlélek által ismerhetjük. A Szentlélek munkája az Egyház születése, de az Egyház helyes tanítása is. Persze ellene lehetne veti mondván, hogy: Egy az Isten! És azt mondhatjuk rá: így igaz. Valóban egy az Isten. De az egy Istenben három személy van: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Legyen örök dicsőség a Szentháromság Egy-Istennek.    

Zámbó Károly atya

A Szentlélek eljövetele

A Szentlélek leszállt az apostolokra, és „különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak” (ApCsel, 2, 1-11) Ez a pünkösdi csoda volt az az esemény, amely nyitánya volt annak az eseménynek, ma úgy is mondhatnánk, hogy „rendezvénynek”, amely a megalakulásához vezetett a Krisztust követők közösségének. A csoda része volt, hogy a különféle anyanyelvű zarándokok mind a saját anyanyelvükön hallották ezt a Szentlélek által ihletett beszédet. Ezután tartotta Szent Péter apostol azt a beszédét, amelyben felszólította a zsidókat, akik a mi Urunkat Jézus Krisztust halálra adták, hogy tartsanak bűnbánatot, és keresztelkedjenek meg. Tudatosította bennük Péter apostol, hogy csak Krisztus által menekülhetnek meg az örök kárhozattól, és juthatnak üdvösségre. Az által a Krisztus által, akit megöltek, de feltámadott halottaiból. „Isten azonban föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák…” (ApCsel 2, 24) A Szentlélek indítására kezdték az apostolok Pünkösd után bemutatni Krisztus Urunk utolsó vacsorai kenyér és bor áldozatát, amely lényegében a Szentmise. Ez rávilágít arra, hogy a Szentmise és az Oltáriszentség a Szentlélek műve: Pünkösdhöz kötődik. Ezért tudatosítani kell magunkban, hogy minden Szentmisében átéljük Pünkösdöt, a Szentségek méltó vételekor szintén átéljük Pünkösdöt. Erősítsen meg minket a Szentlélek, hogy Krisztus tanúivá tudjunk válni.

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus Urunk mennybemenetele

Mit jelent számunkra, hogy Jézus Krisztus felment a mennybe? Mit jelentett az apostolok számára? Egy búcsú? Egy elválás? Alapvetően azt kell válaszolnunk, hogy nem. Nem a búcsú, nem az elválás az, amit Krisztus Urunk mennybemenetelének ünnepén érzünk, hanem azt tudatosítjuk, hogy itt van velünk. Mert az apostolok, és velük együtt más tanítványok is, azt élték meg negyven napon keresztül, hogy Jézus velük van. Húsvét után Jézus, miután feltámadott, negyven napig megjelent az Ő tanítványainak. A tanítványok megélhették, hogy Jézus akkor is ott van velük, amikor éppen nem jelenik meg nekik látható alakban. Ezért ez a búcsúzás Jézustól, ez nem olyan lehetett, mint az a búcsúzás, amikor valaki meghal. Jézus nem meghalt ekkor, hiszen amikor feltámadott, akkor nem ebbe a földi életbe jött vissza, hanem az örök, megdicsőült állapotban részesült testileg is, és ebben az állapotban látni engedte magát. A mennybemenetel azt jelenti, hogy többet nem fog olyan módon megjelenni, mint húsvét után. De Pünkösd után az apostolok megkapták a Szentlelket, és ahogyan Krisztus az utolsó vacsorán meghagyta, bemutatták a kenyér és bor áldozatot, amit ma Szentmisének nevezünk. Ekkortól Jézus a kenyér és bor színe alatt jelen van az apostolok közösségében. Ezért Jézus Krisztus Urunk mennybemenetele nem elsősorban a búcsúzásról szól. Sokkal inkább arról tanúskodik a mennybemenetel ünnepe, hogy Jézus itt maradt velünk, és itt van velünk ma is.

Zámbó Károly atya

Maradjatok meg szeretetemben!

Jézus Krisztus Urunk arra tanít minket az evangéliumban, hogy az ő szeretetében maradjunk meg. (Jn 15, 9-17) Hangsúlyozni kell, hogy az Ő szeretetében. Nem egy esetleges emberi szeretetben, hanem a szeretet legvégső forrásában, abban az örök szeretetben, amiben ő van öröktől fogva a mennyei Atyával, és a Szentlélekkel. Az embert azért teremtette úgy az Isten, hogy szeretetet tudjon befogadni, és szeretni tudjon, hogy ebben a szeretetben részesítse az Isten az embert. Fel akar minket az Isten venni abba a szeretetbe, amely benne van. Ez azért nagy dolog, végtelenül nagy misztérium, mert végtelenszer, kifejezhetetlenül magasabb rendű az Isten minálunk. Az Atya Krisztusban akar szeretni minket. Ha csak úgy akarna minket szeretni az Isten önmagunkban, akkor az akár olyan is lehetne, mint ahogy mi is szerethetünk, helyesebben mondva kedvelhetünk egy nálunk alacsonyabb rendű dolgot. Kedvelhetjük az állatokat, növényeket, egy jó ételt, bármit, de ez nem igazi szeretet. Szeretni csak egy másik embert lehet. Mert a tárgy, az állat a növény viszont szeretni nem tud, nem egyenrangú velünk. Ha az Isten egy személy lenne akkor nem tudna szeretni. Ez talán merész kijelentésnek tűnik, de megvilágítom egy példával. Barsi Balázs atya sokszor szokta mondani, hogy ha Isten egyedül lenne (és nem Szentháromság) az maga lenne az isteni pokol. Ehhez hozzá lehetne tenni, hogy nem csak isteni pokol lenne az, hanem emberi pokol is. Mert akkor Isten csak úgy tudna szeretni, mint ahogy mi tudunk kedvelni egy nálunk sokkal alacsonyabb rendű dolgot. Mondjuk: mint ahogy nézzük a hangyákat egy mezőn… megtehetem hogy vigyázok rájuk, és nem taposom össze őket, de a társaim soha nem lesznek. Apró életük annyira más… Az Isten nem így akar minket szeretni, hanem fel akar minket venni az ő belső szeretetébe. Ezért testesült meg a Fiú, és lett emberré. Az Atyaisten a Fiú által felvesz minket az Isteni örök szeretetbe. Azért, hogy Jézus öröme teljes legyen. De mi Jézus öröme? Az örök szeretet az Atyával, és a Szentlélekkel. Úgy kell ezt érteni, hogy Jézus öröme akkor lesz teljes, ha minket felvesz ebbe az örök szeretetbe? Igen, de bizonyára úgy nem kell érteni, hogy enélkül, és eddig nem teljes Jézus öröme. Hanem úgy kell érteni, hogy Jézus öröme mindig teljes, és minket ebbe a teljességbe akar felvenni.   

Zámbó Károly atya

Maradjatok bennem!

A Húsvét ötödik vasárnapjának az evangéliumában Jézus súlyos dolgokat állít. Szőlőtőnek nevezi önmagát, és azt mondja, hogy „maradjatok bennem, és én tibennetek”. (Jn 15, 1-8) Hogyan mondhatja ezt? Hogyan kell érteni? Talán úgy, hogy megemlékezünk Jézusról? Vagy úgy, hogy amit cselekedett, azt igyekezünk követni? Vagy úgy kell érteni, hogy ő bennünk van, hogy erősen rá gondolunk, és akkor a gondolatainkban van? Ezt is jelenthetné, de itt többről van szó. Az egyházatyák ezt szó szerint értették. Ha őbenne maradunk, Ő bennünk marad. Elképzelhetjük, hogy az apostolok, akik egyszerű emberek, többen egyszerű  halászemberek voltak, mennyire meg voltak ezen döbbenve. Egy alig 33 éves fiatal férfi hogy mondhat ilyet? Egészen biztosan radikálisan hangzott ez, ha nem éppen botrányosan. Csak azért nem hagyták ott rögtön, mert csodákat tett. Halottakat támasztott fel. De Húsvét után megértik, hogy ez a Jézus, akit megöltek, de újra velük van, megmutatja a szegek helyét, többször is megjelenik nekik, nem egyszer zárt ajtó mögött, eszik velük, titokzatosan, de mégis valóságosan velük van… Hogy ez a Jézus valóságos Isten, az Atyával együtt. De egy Isten van, a Magasságbeli Isten, aki a világot teremtette! Jézus ezzel az egy Istennel egy. Pünkösd után döbbennek rá a maga teljességében: tehát az Istenben három személy van: az Atya, aki Jézus mennyei Atyja, Jézus aki az Atya fia, és a Szentlélek, akit Jézus küldött. Jézus az Istenből „belülről” jött ki. Azt is mondja Jézus, hogy aki benne marad, az bármit kérhet, megadja… Igen, mert őbenne élve nem lehet olyat kérni, amit nem adna meg. Illetve, Jézus Krisztus Urunkban élve, ha az Ő igéi bennünk maradnak, akkor minden kérés olyan, vagy olyanná válik, amit megadhat, és meg is ad. Azt gondolhatnánk, hogy ennek az evangéliumi részletnek az értelme nem a hétköznap élet szintjén van. Pedig nagyon is ott van. Arról van szó. hogy ha életünket végig kíséri annak a megélése, hogy Krisztus bennünk él, akkor boldogok leszünk, mert az Isten akaratát valósítjuk meg: ami számunkra az örök üdvösség, és örök boldogság.

Zámbó Károly atya

A jó pásztor életét adja a juhokért

Jézus a Jó Pásztor, aki életét adta a juhaiért. „Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért” – ahogy Hitvallásunkban megfogalmazzuk. A Húsvét negyedik vasárnapjának az evangéliuma arra is rávilágít, hogy Jézusnak ez a tette, amellyel életét adta értünk, az Atyával való örök szeretetében van. (Jn 10, 11-18) Jézus elsősorban mindig – lelki szemeivel – az Atyára néz, és mindent azért cselekszik, hogy az Atya akaratát megtegye. Jézus Krisztus, mint megtestesült második Isteni személy, az Atyával és a Szentlélekkel örök szeretetközösségben van. Ez a szeretet nyilvánult meg abban, hogy Jézus Krisztus Urunk életét adta értünk, hogy megmentsen minket. Ez a szeretet nyilvánul meg a papi szolgálatban. Nem elsősorban abban, hogy a pap, mint Krisztus követője igyekszik lelkében, jellemében Krisztushoz igazodni, Krisztust megjeleníteni. Ez fontos, de nem csak erről van szó, amikor azt mondjuk, hogy Krisztus szeretete jelen van a pap szolgálatában. Hanem a szentségekre gondolunk, amelyek a pap szolgálata által jönnek létre. Ezekben Krisztus van jelen. Az Oltáriszentségnem, a Szentgyónásban, amikor a pap feloldozást ad: Krisztus van jelen tevékenyen. Krisztus, mint Jó Pásztor jelen van az ő szeretetével, hogy megmentsen minket. Át kell hogy érezzük, hogy erre a megmentő szeretetre mennyire szükségünk van. Hogy enélkül a megmentő és megváltó szeretet nélkül egy örök mélységbe zuhannánk. De éppen ezért kell hálát adnunk Jézus Krisztus Urunknak, hogy megment minket, és megtart minket az Ő végtelen szeretetében. 

Zámbó Károly atya

Jézus az ő békéjét adja a tanítványoknak

A vasárnapi evangéliumi szakasz (Lk 24, 35-48) előzménye az, amit az emmauszi tanítványok megtapasztaltak. Az Emmauszba tartó tanítványok szomorúan mentek az úton, egyre távolodva Jeruzsálemtől. Kiértek a városból, és egy rejtélyes idegen csatlakozott hozzájuk. Nem tudták, hogy ki ő. Csak abból gondolták, hogy idegen, hogy nem tudta, hogy mi történt Jeruzsálemben ezekben a napokban. Még vissza is kérdezett: „Miért? Mi történt?” De amikor beültek egy fogadóba, a kenyértöréskor felismerték. Egy elgondolás szerint azért pont akkor, mert meglátták kézfején a szegek nyomát. A vasárnapi evangéliumban Húsvét harmadik vasárnapján pedig azt olvashatjuk, hogy Jézus Krisztus Urunk megjelent a tanítványok között, és bátorította őket, hogy ne féljenek, majd megmutatta nekik kezét, és lábát: nyilván a szegek helyét. A szegek helyének megmutatása közös vonás az emmauszi tanítványok történetével. Ezután tölti el a tanítványokat az öröm és a béke. Sőt: Tamás is, miután a szegek helyét érintette, utána kiált fel: „én Uram, én Istenem”. Mindkét eseményben a feltámadás megtapasztalása a szegek helyének megtapasztalásához van rendelve. Ez az öröm, ez a tapasztalat békességre vezet. Megkérdezhetjük, hogy miért éppen a szegek helyét kellett látniuk? Talán azért, mert ez fejezte ki legjobban Jézus önazonosságát. Azt, hogy a feltámadottként megjelent Jézus ugyanaz, mint akit keresztre feszítve megöltek. A feltámadott Krisztus megtapasztalásának öröme és békéje tovább él az Apostoli  Anyaszentegyházban. Ez Krisztusnak az a békéje, amit a szentségek által ma is átad az Egyház. Miért valódi, és kimeríthetetlen örömhír ez? Mert Isten végtelen szeretete nyilvánult meg Jézus Krisztus Urunk feltámadásában, és feltámadottként való megjelenésében. Az Isten végtelen szeretete ugyanaz a szeretet, amellyel a Teremtő Isten a semmiből előhívott minket, teremtményeit. 

Zámbó Károly atya

Isten irgalmassága

Isten irgalmassága egészen csendes. Ahogy Krisztus Urunk feltámadása is csendes volt. Egyre inkább így látom, igaz: nem valami oksági logika mentén, hanem egyszerűen megérezve. Az Isten Irgalmassága jelen van a feltámadásban, amely egészen egyszerű és csendes lehetett. Valami olyasmi lehetett, hogy Krisztus az egyik pillanatban halott, aztán egyszer csak már nem halott, hanem újra él. Ugyanakkor nem életre kelt halott, hanem: nem halott. De nem a halál elé jött vissza, hanem már túl van a halálon, előre ment. Többé nem hal meg. Ez az egyszerűség, és ez a csendesség van a feltámadásban is, de a teremtésben is. A feltámadás nagyon közel áll a teremtéshez: a végtelen örök Isten teremtő ereje nyilvánul meg benne. Miért gondolom, hogy a feltámadás csendes lehetett? Mert ahogyan a feltámadott Jézus jelen van a szentségekben, az is csendes jelenlét. Ahogyan jelen van a kenyér és bor színe alatt, abban is csend van. Ahogyan jelen van a szentségi feloldozáskor a gyóntatószékben, abban is csend van. Ahogy a lelkiismeretünk mélyén jelen van Krisztus lelke, abban is csend van, csak elcsendesedve lehet figyelni rá. Ahogy Krisztus jelen van a megbékélésben, az odafigyelésben, de a bűnnek való ellenállásban is: abban is csend van. Ahogy Jézus jelen van minden igaz szeretetben: abban is csend van. Ezért gondolom, hogy a feltámadás csendes lehetett. Isten irgalmassága is ilyen csendes: a teremtésben és a feltámadásban is jelen van ez az irgalom. A teremtésben: Isten megkönyörült a nem létezőn, és lett. Persze feltehetjük a kérdést: hogyan tudhatott Isten megkönyörülni azon, ami nem létezik? Talán úgy: hogy meg akar rajta könyörülni, és ezért megteremti. Az irgalmasság ugyanaz mint a szeretet? {Szeretni csak valakit lehet.} Istenben örök szeretet van: az Atya és a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete egymás iránt. A Fiúban lett minden teremtve. Ez az örök szeretet árad ki a teremtéskor. Ez az örök szeretet magában foglalja az irgalmat. Az irgalom tehát úgy nyilvánul meg, mint a teremtmények felé irányuló szeretet. A teremtmény önmagában nem tudná befogadni Isten szeretetét: ezért fel van véve a Fiúba, mint Isten örök Igéjébe: ez az irgalom. Ez az irgalom, mert így teremtményként is: az Isten örök szeretetével vagyunk szeretve.     

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus Urunk halottaiból feltámadott

Mit jelent Krisztus feltámadása? Jézus Krisztus Urunk nem jött vissza a halálból ebbe a földi életbe. Hiszen akkor újra meg kellett volna halnia. A feltámadott Jézus nem egy életre kelt halott, aki visszajött a földi életbe, miután meghalt. Ilyen volt Jairus lánya, a naimi ifjú, és Lázár. Őket Jézus feltámasztotta. Egy bizonyos időt „eltöltöttek” halottként, majd Jézus szavára életre keltek. De Jézus nem így támadt fel. Jézus nem a halálból támadt fel, hanem „halottaiból”, egyszer és mindenkorra a holtak közül „előre ment” a végső, megdicsőült állapotba. És ez azt is jelzi számunkra, hogy lesz a mi testünknek is végső, megdicsőült állapota. Isten szeretete ingyenes. Megteremtett minket a semmiből. Ő akart minket személyként, azaz „valakiként” megteremteni. Aki vagyok, akik vagyunk: azt akarta. Ez a szeretete Istennek nem szűnik meg, a teljes embert szereti, ezért lehetünk bizonyosak abban, hogy nem enged minket a semmibe visszahullani. Hiszen ő akarta, hogy a semmiből előlépjünk a létbe, az életbe… Ez a gondolat, ez a gondolati felismerés, már magában rejti azt a gondolatot, hogy Isten a teljes embert részesíteni akarja az örökké tartó szeretetéből. Ilyen értelemben Krisztus feltámadása nem mond ellent az értelemnek. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy Jézus Krisztus feltámadását nem találhatta volna ki a tanítványi kör. Jézus elítélése és kivégzése olyan kudarcot jelentett, ami kizárta volna, hogy Jézus tanítása tovább él, ha ő maga nem támad fel. A kereszténység nem egy eszmény, nem egy nagy egyéniség tanításának az összegyűjtése és tovább élése. A kereszténység egy személyes szeretetkapcsolat az élő Jézus Krisztussal: aki jelen van köztünk, és bennünk… A feltámadás egy valóságos tapasztalat volt az apostolok, és a tanítványok részéről. Krisztus valóságosan jelen van, de másképpen mint azelőtt, nem kötik meg az evilág fizikai törvényei. Van amikor látják, megtapinthatják, beszélnek vele, a szemük előtt eszik, megmutatja Tamásnak a szegek helyét a kezén, és a lándzsa helyét az oldalán… de aztán rejtélyesen eltűnik. De ami talán még fontosabb, ezáltal azt is megtapasztalják, hogy amikor nem látják, akkor is velük van, akkor is „ott” van. Amire mi keresztények azt mondjuk hogy „hit”, az a mi esetünkben ennek a tapasztalatnak az átélése, és befogadása. Ezzel a gondolattal kívánok Áldott Szent Húsvétot Csepel-Királyerdő híveinek, és mindazoknak, akik soraimat (Csepelen, a Csepel-szigeten, vagy máshol) olvassák. Adja meg a Mindenható Isten, hogy a világjárvány közepette is átéljük Krisztus Urunk feltámadásának örömhírét, és ebből az örömhírből erőt merítve, bátran és bizakodva járjuk életutunkat.

Zámbó Károly atya

Isten szeretete nyilvánult meg Jézus Krisztus Urunk szenvedésében és halálában

Virágvasárnap Jézus szenvedésének a vasárnapja. Az evangéliumban Krisztus Urunk kínszenvedéséről és haláláról hallunk. Jézus szenvedését és halálát felajánlotta a bűnök bocsánatára. Ezáltal lett ez a kínszenvedés és a halál a megváltás eszköze. Szent János apostol, aki látta az Üdvözítőt a kereszten meghalni, azt írta: „Isten a szeretet”. Isten másképpen is megválthatott volna minket? Kérdezhetjük. Ugyanakkor ha nehéznek tűnik elfogadni a megváltásnak ezt a módját, ez a nehézség, pontosan ez a nehézség jelenti a megváltás valóságosságát. „Milyen nehéz ez!” „Milyen kegyetlen ez!” Ne meneküljünk a kereszten függő Jézustól, a rátekintéstől; hogy rátekintsünk a kereszten függő Jézus Krisztusra. Isten attól is megment minket Krisztusban, hogy a megváltást saját magunknak gondoljuk el. Hogy egy saját magunk által elképzelt megváltásba bezárkózva voltaképp elkerüljük a megváltást, de a bűnnel való szembesülést is. Fájdalom a kereszt, tragikus a kereszt, de valóság a kereszt. Éppen ezért valóság a szabadulás is a kereszt által. Maga az élet az nem fájdalom, és nem tragikum? Nagyon sokszor az! De a fájdalom is azért fájó, mert magunkban érezzük az igazi szeretet ártatlan szépségének egy rejtett emlékét, és az erőszak által összetört élettel szembesülve, ez a rejtett emlék kezd sajogni bennünk. A valóság létezése még hangsúlyosabb lesz a szenvedés által. De éppen ezért felszólít minket ez a valóság: hogy a végső eredetig kell leszállnunk, a mindennek a mélyén jelenlévő teremtő Istenhez: aki a világmindenséget a semmiből teremtette, és azt mondta: Legyen! A teremtés a semmiből történt, a megváltás pedig a bűnből történt. És ez rávilágít arra, hogy a bűn a semmivel rokon, mert a bűn lázadás a teremtő Isten ellen. A kereszt, mint a megváltás eszköze ezért nem az élet elpusztításáról szól, hanem az élet megújításáról. Isten teremtő és megváltó szeretete nyilvánult meg a kereszten, Jézus Krisztus Urunk kínszenvedése és halála által. Számunkra ezért remény és erő a kereszt. Remény, az utolsó remény (O crux ave: spes ultima! – Üdvözlégy kereszt: utolsó remény!), mert Megváltó Jézus Krisztus Urunk halálunk óráján sem hagy el minket. Hozzánk is kész szólni, mint a jobb latorhoz: „még ma velem leszel a paradicsomban”. Ámen.    

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Az Atya nevének megdicsőítése

Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliuma (Jn 12, 20-33) magyarázatot ad, hogy miért örök az újszövetség. Azért, mert az Istenben van. Jézus mondja imádságában az Atyának: „Atyám dicsőítsd meg nevedet.” Mire az Atya ezt válaszolja: „megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem”. Ez a megdicsőítés örökké van. Az Isten belső valósága a szeretet: az Atya és a Fiú örök szeretete a Szentlélekben. Ennek a szeretetnek a kinyilvánítása a megdicsőítés. Ez azért hangzott el, hogy hallják a körülállók, vagyis „mi” emberek. Jézus megrendült. Jézus, aki az emberré lett második Isteni személy, első gondolatra úgy találhatnánk, hogy azért rendült meg, mert szembesült a későbbi szenvedésével és halálával. De talán nem csak erről van szó. Jézus megrendülése nem csak a majdani halálával szembesülő ember megrendültsége, hanem az Isten szeretetének megnyilvánulása. Itt felmerül az a kérdés: miért tudott Jézus egyáltalán megrendülni? Istenben, az Isteni személyek szeretete örök. Nincs benne változás. Istenben a szeretetnek nincs ezért története. Jézusban, Jézus embersége által viszont ennek az örök szeretetnek története lett. Nem éppen attól válnak egy emberi élet eseményei történetté, hogy a szeretet bontakozik ki a történések által? Nem éppen a szeretet kibontakozása, a szeretet története menti meg attól az emberi életet, hogy abszurd absztrakció legyen? Jézus Krisztus embersége által az Isten örök szeretete kapott egy történeti kibontakozást. Így válik számunkra ez a szeretet megközelíthetővé, mivel a mi egyéni és közösségi életünk egyaránt történet. Történeti kibontakozása lett annak a szeretetnek, aminek eredendően nincs története, mert örök, és végtelenül állandó. Ezért rendült meg az ember Jézus Krisztus: aki kiontja vérét értünk. De Jézus kiontott vére mégis az új és örök szövetségé. Mert Isten örök és változhatatlan szeretete van ebben a kiontott vérben, ebben a kehelyben. 

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Titkos beszélgetés Jézussal

Nikodémus tekintélyes ember volt. Egyike a legtekintélyesebbeknek. A főtanács tagja volt. Titokban ment Jézushoz, hogy megkérdezze a tanítása felől. (Jn 3, 14-21) Valójában egyet akart tudni: hogy kicsoda ez a Názáreti Jézus. Mert Jézus csodákat tett, amelyeket ember nem tehet, csak Isten. Ugyanakkor mégsem szervezett „messiási mozgalmat” arra vonatkozóan, hogy a rómaiakat kiűzzék az akkori Izraelből. Ezért az éj leple alatt titkosan kereste fel. Amint beszélgettek, elképzelhetjük, hogy mindent betöltött a sötétség, csak egy kis mécses világított kettőjük között. Jézus erre a mécsesre mutatva beszélni kezdett a világ világosságáról… Egy kis mécses fényénél most találkozott egymással az Istent kereső ember, és az embert kereső Isten. Jézus arról beszél Nikodémusnak, hogy aki nem tekint fel az Emberfiára, és nem hisz benne, ítéletet von magára. De mi az ítélet? Azt gondolnánk, hogy valami „jogkövetkezmény”, azaz valamilyen cselekedet egy felsőbb hatóság által kirótt hátrány, büntetés… de az érdekes az, hogy alapvetően nem ezt mondja Jézus ítéletnek. Hanem inkább maga a világosság nélküli, biztos eligazodási pont nélküli tévelygő élet, mintha ez lenne maga az ítélet. Az ítélet maga az, hogy aki értelmével a hit ellen dönt, annak hit nélkül kell élni… nem Isten büntet, nem Jézus büntet… az ember ezzel önmagát bünteti, és Jézus az Emberfia azért jött, hogy megszabadítson attól, amit önmagunkra tudnánk vonni, ha nem a világ világosságában akarunk járni…     

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

A templom megtisztítása

„A templom megtisztítása.” Így jelölik azt az evangéliumi jelenetet, amikor Jézus az árusokat és a pénzváltókat kötéllel font ostorral kikergeti a templomból. (Jn 2, 13-25) A templomban nincs helye a nyerészkedésnek, nincs helye a kereskedésnek. Persze, az ószövetségi templom előkép. De milyen értelemben? Az újszövetségi templom előképe? De itt még tovább kell kérdeznünk: mi voltaképp az újszövetségi templom? Az újszövetségi templom az a hely, ahol a felszentelt pap bemutatja a Szentmise áldozatot, és ahol az Úr Szentséges Testét őrizik, és imádják. Maga az Úr teste a templom, mint az Isten jelenléte. Mert Isten emberré lett, a Második Isteni Személy lett Krisztusban emberré. Ezért az Isten örök szeretetének a jelenléte az Eucharisztia. De mit jelent a megtisztítás? A mélységében nézve azt jelenti, hogy az Istentől való elszakadás szellemiséget el kell távolítani onnan, ahol az Istennel való örök szeretetközösségnek kell jelen lenni. És így az Istent nem ismerő, de őszintén kereső világot átjárhatja Isten jelenlétének szellemisége. Ha a világiasság szellemét beengedjük a templomba, akkor a világiasság szellemében élő emberektől vesszük el a megtérés lehetőségét. Ha azonban őrködünk a Szentély tisztasága felett, akkor profán világot megajándékozzuk a megtérés lehetőségével.      

Zámbó Károly atya

Színeváltozás és feltámadás

Jézus ragyogó alakban engedte láttatni magát három apostollal: Péterrel, Jánossal és Jakabbal. (Mk  9, 2-10) Majd miután lejöttek a Tábor hegyéről, ahol ez a jelenés volt, arra utasította őket, hogy ne beszéljenek erről senkinek, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Mit jelent ez a kifejezés, hogy „feltámad a halottak közül”? Semmiképpen sem azt, hogy „feltámad a halálból”. A halálból való feltámadás azt jelenti, hogy egy halott életre kel, és visszajön a földi életbe, de utána újra meghal. Ilyen volt Jairus leánya, a naimi ifjú, és Lázár. De feltámadni „halottaiból” azaz a „halottak közül” nem ezt jelenti. Hanem azt jelenti, hogy valaki elnyeri testének végső, megdicsőült állapotát. Ezek szerint a színeváltozás eseményében a test feltámadott állapota jelent meg? Nem inkább Jézus Istensége ragyog át emberségén? Mind a két értelmezés helytálló, és a kettő nem gyengíti, hanem erősíti egymást: Krisztus Istensége átragyog emberségén, amikor az emberi test végső, megdicsőült formáját megmutatja a három kiválasztott apostolnak. A mi testünknek is lesz megdicsőült formája, Jézus ebbe a megdicsőülésbe ment előre, és ebben az állapotában látni engedte magát. Ezt tapasztalták meg az apostolok, amikor a feltámadt Krisztus megjelent nekik. A színeváltozás Isten-jelenés esemény: Krisztus Istensége ragyog át emberségén. Ezért beszél Mózessel és Illéssel, mit a két legnagyobb prófétával, akik Istenről tanúságot tettek az ószövetségben. Isten megadja önazonosságát a prófétai, történeti kinyilatkoztatással, amely beteljesedik a végső kinyilatkoztatásban, Krisztusban. A feltámadott, végső megdicsőült állapot Isten szeretetéről tanúskodik. Az Isten által szeretett ember örökkévaló betöltése Isten szeretetével… ez a feltámadott állapot lényege… Ebbe az állapotba ment előre Krisztus. Isten szeretetét látjuk a feltámadásban, ezért tudunk „ránézni” a halálunkra. A feltámadás fényében látjuk a halált, és nem fordítva. Egy feltámadás hite nélküli kultúrában nincs igazán halál sem, mert nem tudják értelmezni. A földi életet gondolják örökkévalónak. A keresztény ember azonban Krisztus feltámadásának a tapasztalatából néz rá a halálára. A színeváltozás eseménye megerősíti a három apostolt Jézus Krisztus szenvedésének idejére, hogy meg tudják látni a feltámadást, mint Isten szeretetének a bizonyosságát.      

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus megkísértése

Krisztus megkísértése és el nem bukása figyelmeztet minket, hogy Krisztusban mi sem buktunk el. Mert őbenne lettünk teremtve. Ádám elbukott, de az az Ádám, aki Krisztusban lett teremtve Isten eredeti elgondolása szerint, az nem bukott el. Ezért van bűnbocsánat az első Ádám számára is. Minden embernek, emberi létezésnek meg van az a sajátos titka, amely Krisztusban tárul fel. Krisztusban tárul fel, hogy mi miért történik az életünkben. Ezt nem szabadna elfelejteni akkor sem, ha olyan esemény történik az életünkben, amelynek nem tudjuk a miértjét, de akkor sem, hogyha olyan esemény történik, amelynek látszólag tudjuk a miértjét. A túl magabiztos tudás mögött sokszor egy mély nem-tudás van. Nagyböjt első vasárnapján Krisztus megkísértését az evangélista egészen röviden írja le. (Mk 1, 12-15) Miután a sátán megkísértette, vadállatokkal volt, és angyalok szolgáltak neki.. Sátán, vadállatok, angyalok… A teremtés rendje helyreáll Krisztusban, mert mindig is az Igében állt fenn az egész teremtés. He ebből az összefüggésből kivesszük a világ dolgait, a történelmet, a természetet, bármit, az darabokra hullik, mert elveszíti az értelmét. Ha viszont Krisztusban teremtettként szemléljük az embert: fényben áll, mert a világ világossága ragyogja be.  

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus Urunk a tisztaság forrása

Az evangéliumban a leprás meggyógyításáról hallottunk. (Mk 1, 40-45) Jézus korában a leprásnak kiabálnia kellett, hogy „tisztátalan”, hogy nehogy valakivel találkozzon, és így a betegség terjedjen. Ugyanakkor a tisztátalanságnak volt egy mélyebb értelme: az Istentől való elhagyatottság. A leprás ember az Isten népétől volt eltaszítva, és ezáltal – a korabeli szemlélet szerint- Istentől is. Az ószövetségi vallásosságban valamiféle szemlélet, amely a nép kollektív Isten-kapcsolatán alapult. Jézus ezt meghaladta, és felülmúlta: és ezáltal megszüntette. Az Isten-kapcsolat nem leszármazás kérdése, ahogy az üdvösség, vagy kárhozat sem. Döntés, amely az Isten szeretetét befogadja, vagy visszautasítja. A leprás ember az értelmében már akkor tisztává vált, amikor azt mondta Jézusnak: „ha akarod megtisztíthatsz”. Micsoda bizalom, micsoda ráhagyatkozás van ebben Jézusra. Ebben a bizalomban, ebben a ráhagyatkozásban tudja Jézus ezt az embert megtisztítani. Bennünk van-e ilyen ráhagyatkozás az Istenre? Az igazi tisztátalanság, az Istentől elszakadt élet. Amikor valaki Isten nélkül akar létezni. Amikor valaki Isten nélkül akarja „jól érezni magát”, vagy pihenni, vagy bármit csinálni. Ettől Krisztus meg tud tisztítani. Krisztus Urunk, mint második Isteni Személy, az Atyával és a Szentlélekkel öröktől fogva együtt van, végtelen örök Isteni szeretetben. Ezért Ő a tisztaság forrása.

Zámbó Károly atya

Az imádkozó Jézus

A vasárnapi evangélium beszámol arról hogy Jézus miután kijött a kafarnaumi zsinagógából, betegeket gyógyított, és ördögöket űzött ki. Ezt azonban nem részletezi az evangélista. (Mk 1,29-39) Péter anyósát is Kafarnaumban gyógyította meg Jézus. Ugyanakkor arról is beszámol az evangélium, hogy Jézus egy magányos helyre ment imádkozni. Ebben a mozzanatban találtam meg az evangélium kulcsát. Jézus imádsága más, mint a mi imádságunk. De példát ad nekünk az imádságra, és arra, hogy minden cselekedetünket az Istennel való kapcsolatba helyezzük. Jézus Krisztus Urunk, mint az emberré lett Fiúisten az Atyával csendben együtt, megélte azt a szeretetet, amely öröktől fogva van. Az Atya és a Fiú szeretete a Szentlélekben – ez az az örök szeretet, amely Isten belső szeretete. Ez a szeretet Isten lényege, és minden szeretet ebből van, ezen belül szeretet. A világnak, de a mi saját életünknek sincs önmagában értelme, csak ebben a szeretetben.

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

Jézus Krisztus Urunk ördögűző csodát tett

Az ördögűző csoda a csodatettek egy sajátos csoportja. Kifejezetten Jézusra jellemző. Beteggyógyítás előfordul prófétáknál, Illésnél és Elizeusnál. A próféták különleges helyzetekben tettek csodajeleket, Mózestől kezdve. De az ördögűző csoda Jézusra jellemző. A jézusi ördögűző csoda arról szól, azt akarja mondani, és azt akarja bemutatni, hogy Jézusnak Isteni hatalma van. Hiába a gonosz lelkek minden ármánya, Jézus parancsol nekik, és engedelmeskedniük kell, Jézus Isteni erejével felettük áll. A csoda a vasárnapi evangéliumi részletben Kafarnaum városában történik. Az apostolok közül többen származtak Kafarnaumból, többek között Péter is, akinek az anyósát Jézus ott meggyógyította. A csoda leírása egyszerű, de sokatmondó. (Mk 1,21-28) A gonosz lélek először szidalmazni kezdte Jézust. Majd össze-vissza rángatta a megszállott embert. Majd Jézus parancsára hangosan kiáltva kiment az emberből. Gonosz lélek. Elkárhozott lélek. De elkárhozni csak szabad döntéssel lehet… Miben állt a szabadsága, ha Jézus szavára így engedelmeskedett? A szeretetben áll fenn a szabadság. Azt nem parancsolhatta volna Jézus, hogy szeresse őt… Ahogy Péternek sem parancsolta hogy szeresse, csak kérdezte háromszor: szeretsz engem? Péter jobban bízott Jézusban mint önmagában. Háromszor tagadta meg Jézust. Hogy ezek után szereti-e? Ezt Jézusra bízta. Átadta ezt neki, mert ezt Jézus tudja. Mi sok dologban nem vagyunk szabadok. De mégis szabadok vagyunk, mert a szeretetben szabadok vagyunk. Jézusnak hatalma van a gonosz lélek felett, mert Jézus teljes Isten, a gonosz lélek pedig teremtmény. Az, hogy ez a megszállott ember elfogadta-e Jézus szeretetét, nagyobb dolog, mint hogy a megszállottságtól megszabadult, mert az már a szabad tette. Adja meg nekünk a mindenható Isten, hogy szabadságunk kiteljesedjen Isten szeretetében.

Zámbó Károly atya

Isten országa

A vasárnapi evangéliumi szakasz kulcsa az a valóság, amit úgy mondunk, hogy „Isten országa”. (Mk 1, 14-20) Az Isten országa nem egy „hely”, vagy „terület” átvitt értelemben sem, hanem egy személyes szeretet-kapcsolat az Istennel. Jézus Krisztus Urunk ezt hozta el nekünk, azáltal, hogy benne az Isten örök Igéje lett emberré. Az ortodox püspök a hitvallás alatt két kezében gyertyákat tart, egy háromágú és egy kétágú gyertyát. A háromágú gyertya a Szentháromságot jelképezi, a kétágú gyertya pedig Jézus Krisztus Urunk két természetét, az Isteni, és az emberi természetet. Ez Isten szeretetének két olyan titka, amely nagyon mélyen összefügg. Isten Szentháromság, ezért tudjuk, hogy szeretet van benne. Isten belső valóságában a szeretet van, ez azt jelenti, hogy a „belső” lényege, az igazi valója ez a szeretet, a három Személy örök szeretete egymás iránt. Ebből a szeretetből következik az, hogy az Ige emberré lett. Ugyanakkor úgy lett az Ige emberré, hogy az övéibe jött, hiszen „minden őbenne lett teremtve”, ahogy a János evangéliumának bevezetője megfogalmazza. Ez a valóság van jelen a Szentmisében. Ezt a valóságot vesszük magunkhoz a szentáldozáskor. Ezt a valóságot megtapasztalva lehet mindent elhagyni Krisztusért, vagy éppen mindent visszakapni, de Őbenne.

Zámbó Károly atya

Jézus hajlékába mentek

Keresztelő Szent János tanúságot tett Jézusról, és tanítványai ezért követték Jézust, amint azt az évközi idő második vasárnapjának evangéliumában olvashatjuk. (Jn 1, 35-42) Az első keresztény századok egyházában erős volt az az elképzelés, hogy a próféták sorában Keresztelő Szent János az utolsó. Jánosra tekintettek úgy, mint a prófétaság beteljesítője: aki nem csak megjövendöli a Messiást, hanem konkrétan rámutat. Persze, később inkább az a nézet erősödött, hogy János hivatása túlmutat a prófétaságon. A prófécia sohasem egészen konkrét, egy jövendölést, amíg be nem teljesedett, nem lehet teljes biztonsággal megmondani, hogy mire vonatkozik. János pedig egészen konkrétan megmondja Jézusról: ő az Isten báránya. A tanítványok ezt mintegy felszólításnak veszik, és követik Jézust. Meg akarják ismerni, ezért megkérdezik tőle, hol lakik. Elmentek Jézus hajlékába. Milyen lehetett az a hajlék? Egészen biztosan egyszerű volt és szegényes. Ugyanakkor szeretet volt benne. Szeretetben gazdag volt. De nem maga a hajlék, hanem akik benne laktak. A szeretet az személyek között van, szeretni egy másik személyt lehet, nem dolgokat, érzéseket, vagy benyomásokat. Még gondolatokat sem: csak a másik személyt lehet szeretni. Amikor András és Péter megnézi Jézus hajlékát, valójában őt magát akarják megismerni. Mi azért tudunk elmenni Jézus hajlékába, a templom szentélyébe, mert előbb ő jött el hozzánk, felvette emberi természetünket. Mi azért tudjuk őt szeretni, mert ő előbb szeretett minket. Az, hogy az Atya szereti a Fiút, az jelenti a legigazabb módon azt, hogy minket is szeret. Az Atya mindent a Fiúban teremtett, aki az Isten örök Igéje. Ezt a szeretetet hozta el Jézus Krisztus Urunk, és ez a szeretet bontakozott ki a tanítványaiban.

Zámbó Károly atya

„Te vagy az én szeretett fiam”

Gondolatok Urunk Megkeresztelkedésének Ünnepére

Jézus Krisztus Urunk megkeresztelkedésének evangéliumi részlete (Mk 1, 7-11) tartalmazza az Atya szózatát: „Te vagy az én szeretett fiam, benned kedvem telik”. Ez betekintést enged nekünk abba a szeretetbe, amely öröktől fogva van az Istenben. Amely az Atya és a Fiú örök szeretete a Szentlélekben. Isten nem egy magányos személy, hanem három személy örök szeretete. Istenben szeretet van, és mivel ez a szeretet Isten belső lényege, úgy kell ezt látnunk, hogy „Isten a szeretet”. Isten Jézus Krisztus Urunkban emberré lett. De nem csak emberré lett az Isten, hanem Jézus vállalta az emberi sorsot, magára vette bűneinket, hogy megváltson minket. Ezért megkeresztelkedett a Jordán vizében, pedig nem volt bűne, de a bűnösök közé állt éppen azért, hogy ő legyen az, aki elveszi a bűnt. Adjon ez vigasztalást, és erőt a bűnbánatra: amely által engedjük, hogy Isten irgalmas szeretete belépjen az életünkbe. Az az Isteni örök szeretet, amely Jézus Krisztusban felfénylett előttünk.  

Zámbó Károly atya

A napkeleti bölcsek hódolata

Gondolatok Vízkereszt Ünnepére

A napkeleti bölcsek hódolata, amit Vízkereszt ünnepének evangéliumában olvashatunk, különös fénnyel tündököl előttünk. (Mt 2,1-12) Ma, amikor olyan sokféle tévelygés veszélye fenyegeti az emberiséget, különös értéket nyer az igazság keresése. Mit is jelent az igazság keresése? Talán megközelíthető úgy, hogy az életünkben meg kell jelennie a végső harmóniának. Annak a végső harmóniának, amely értelmet ad az életünk minden küzdelmének. Ha életünk úgy jelenik meg előttünk, mint valami töredékesség, amely nem vezet a végső igazsághoz, az igen fájdalmas. Ugyanakkor az életünk legszebb, legörömtelibb mozzanatait is átjárhatja az értelmetlenség, hiszen minden alá van vetve az elmúlásnak. Az elmúlás egy méreggé válhat, mely mindent megmérgez, elveszi a dolgok örömét. Mit tehet a gondolkodó ember? Lehetünk pesszimisták? Lehetünk cinikusok? Úgy gondolom, hogy a pesszimizmus és a cinizmus nem a végső állomás. Nem lehet ezért abba belemerülni, mert akkor az élet az értelmét elveszítené. Fel kell kelni, tovább kell kutatni. Ami igazán méltó a gondolkodó és értelmes emberhez, az a keresés, az a kutatás, egészen addig, amíg az igazság teljessége, a végső értelem fel nem tárul. Ezen a ponton ragadható meg Vízkereszt evangéliumának mélye: a napkeleti bölcsek hódolata az újszülött Krisztus előtt. A napkeleti bölcsek vándorlása egy keresés, amely az egész emberiség keresésének a képe. Tudósai lettek a csillagok járásának, hogy a csillag vezethesse őket. Tudósai lettek a csillagok járásának, de ez a tudomány nem lett öncélú, mert nem valamit, hanem valakit kerestek. A csillagokban megismerték az „újszülött király” jelét, és követték ezt a jelet. Engedték, hogy a fény vezesse őket. Nem maradtak meg Heródes fényes udvarában, hanem tovább követték a fényt, ami elvezette őket Krisztushoz. És ajándékaikat Krisztusnak adták: aranyat, tömjént és mirhát. Életük, kultúrájuk, történelmük értéke ezáltal teljesedett be, hogy ajándékaikat átadták Krisztusnak. Az Isten örök Igéje nem csak a bűn miatt lett emberré, hanem azért is, hogy életünk értékeinek értelmet adjon. Ami szép, ami jó, ami nemes, oda is el kell érnie Krisztusnak, hiszen őbenne van csak érteleme, mivel „minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. (Jn 1,3) Merjünk úgy élni, úgy keresni, hogy legyünk lélekben útitársai a napkeleti bölcseknek. De legfőképp merjük velük együtt megtalálni Krisztust. Az életünk benne nyeri el végső értelmét, mivel őbenne lettünk teremtve.  

Zámbó Károly atya

A világ világossága a világba jött

A világ világossága a világba jött. Ez a világosság maga a mi Urunk Jézus Krisztus. De miért jött a világ világossága a világba? Azért mert szeret minket. És miért szeret minket? Ez az a kérdés, amire nincs válasz; mert a kérdés sem létezik. Az Istennel kapcsolatban nem lehet feltenni a kérdést, hogy ’miért szeret(?)…’ A szeretet Isten legbensőbb lényegéhez tartozik: ezért a szeretetben nincs ’miért’. Az olyan lenne, mintha azt kérdeznénk az Istentől: „miért vagy az, aki vagy?” „Miért vagy Isten?” – Nincs rá válasz, ezért a kérdés sem érvényes. Tulajdonképpen a kérdés sincs…
Ma nagyon sokszor a világban azt kell látnunk, hogy vannak emberek, akikben – látszólag – nincs szeretet. Látszólag! Azért látszólag, mert az ember teljesen nem lerontható, mert az Istentől van az ember, mint az Ő teremtménye; a bűnbeesés pedig nem egyenrangú a teremtéssel.
Az Istenben örök szeretet van. Az Atya és a Fiú végtelen szeretete a Szentlélekben. Igen. Végtelen ez a szeretet, mert nincs vége, de nincs kezdete sem. És Isten azért teremtett minket szeretetet befogadni képes, és szeretni tudó emberré, hogy ebből, az ő örök szeretetéből részesítsen minket. És itt értünk a Karácsony titkához: megszületik egy kisded, megszületik a Fiú. Megszületik a Fiú az időben. De ez a Fiú az, aki az Atyától születik örökké. A Húsvét misztériumában feltárul az Isten irgalmassága. „Isten a Szeretet” – mondja János – aki látta az Urat a kereszten meghalni. És ugyanez a János írja, hogy a világba jött a világosság…
Betlehemben, a jászólban, ha betekintünk erre a kisgyermekre, az újszülött Jézusra: az Isten szeretetét láthatjuk. Isten mindent azért cselekszik, mert szeret; de hogy miért szeret, azt nem lehet megmondani… Az azt jelentené, hogy meg tudnánk mondani, hogy az Atya miért szereti a Fiút, és a Fiú miért szereti az Atyát, és ezt nem tudjuk megmondani, mert ennek a szeretetnek nincs oka. Ennek a szeretetnek nincs indoka. Nincs ezért, vagy azért: akkor az nem volna szeretet. A szeretet indokolatlan. Hogyha valaki nem szeret minket, de mi szeretjük, de nem tudjuk miért, szinte magunk előtt is (szégyenkezünk?) csodálkozunk, hogy csak szeretni tudjuk, és ez nagyon fájdalmas. De ez az Isten Igéjének egy részecskéje bennünk. Azért, hogy látni tudjuk az Igét: egy részecske megvan bennünk az Igéből.
A világ világossága a világba jött: aki maga Krisztus, az Örök Fia a Mennyei Atyának. A földi születése képe az örök születésének. A világ világossága a világba jött, hogy világítson nekünk. Ez Isten örök szeretete.

Zámbó Károly atya

Az Ige megtestesült

Karácsony Szent Ünnepén a szeretetet ünnepeljük. Elsősorban azt a szeretetet, amely a Szentháromság egy Isten örök szeretete. Ez a szeretet az Atya szeretete a Fiú iránt, és a Fiú szeretete az Atya iránt a Szentlélekben. Ez a szeretet alkotta meg a világmindenséget, és erre a szeretetre van rendelve az ember, aki Isten úgy teremtett, hogy tudjon szeretni, és tudja a szeretetet befogadni. Ez a szeretet rejtetten van jelen a világban. Különösen igaz ez most, amikor a járvány miatt sokak lelkében félelem van. Amikor Karácsonyt sem tudjuk a megszokott ünnepélyességgel ünnepelni, hiszen korlátozások miatt sokan nem tudnak szeretteikhez eljutni, és a templomi karácsonyi ünnepi szertartásokat is legfeljebb csak a képernyőn tudják követni… Kétségtelen, hogy ez szomorúságot jelent. Azonban mégsem vagyunk teljesen vígasz nélkül. Az imádság, és a hit ereje ilyenkor talán még hangsúlyosabban jelen van életünkben. Az idei Karácsony csendesebb lesz, mint ahogy évek óta megszoktuk. Azonban ez a csend rá kell hogy döbbentsen minket egy meglátásra, amit meg kell gondolnunk. Vajon miért teremtett volna minket az Isten szeretetre alkalmas lényekké, ha nem azért, hogy abból a szeretetből részesítsen minket, amely az Ő örök szeretete? Az Isten örök Igéje azért lett emberré a mi Urunk Jézus Krisztus által, hogy az Ő örök Isteni szeretete jelenjen meg általa, és a mi életünk is ebben a szeretetben teljesedjen ki. Az emberi élet végső értelmét Krisztusban tudjuk megtalálni. Küzdelmeink, szenvedéseink, de örömeink és jótetteink végső értelme is Krisztusban van. A hitvesi szeretet, a szülői szeretet, a barátság, és minden nemes érzelem, amely az életet gazdaggá teszi, Krisztusban kell hogy elnyerje a beteljesedését. Ezért lett Isten emberré. Az Isten örök igéje a világba jött, de nem csak a bűn miatt, hanem hogy életünk végső értelmét és beteljesedését is megtaláljuk őbenne. Ezekkel a gondolatokkal kívánok Áldott Karácsonyi Ünnepet és Boldog Új Évet egyházközségünk minden tagjának, Királyerdő katolikus híveknek, és családtagjaiknak.

Zámbó Károly atya

Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled!

Az angyal így köszöntötte Máriát, olvashatjuk Advent IV. vasárnapjának evangéliumában. (Lk 1,26-38) Abban az evangéliumi részletben, amely arról szól, hogy Mária, aki jegyese volt Józsefnek, szűzi méhében foganni fog Isten erejéből. A Fiút, aki így születik, a „magasságbeli Isten Fiának fogják hívni”. Ez a tisztaság, ez a szűzi egyszerűség illik az Isten művéhez. Isten művei rejtetten vannak jelen. De jelen vannak a világban, és az ember szabadságának a beteljesedése abban rejlik, hogy felismerje ezeket a műveket. A Húsvét mottója lehetne: „a halál és élet harcra szállt”. (Hozsanna énekeskönyv 86.) A Karácsony mottója pedig ennek megfelelően az lehetne, hogy harcba szállt a világosság és a sötétség. A világosság győz: mert Isten belül világosság. Isten belül szeretet, mert az Atya, és Fiú örök szeretete az Szentlélekben: az Isten belső élete. Ez a szeretet teremtette a világmindenséget. A világban a világosság is ebből az Isteni szeretetből van teremtve. Az ember legmélyebb indíttatásaiban ehhez a szeretethez van rendelve. Ez azonban a világban titkosan van jelen. Nekünk magyaroknak ezt azért lehet megérteni, vagy legalábbis megközelíteni, mert a mi nemzeti géniuszunk is ehhez a titokhoz igazodik. Nehezen megközelíthető valóság ez, de ha kinyílik, élet van benne. Karácsony titkában ugyanakkor az is feltárul, hogy van értelme az életünknek, és ez az értelem maga a mi Urunk Jézus Krisztus. Őbenne vagyunk ugyanis teremtve. Krisztus révén nyernek bocsánatot a bűnök, és van boldog örök élet. De ami jó, ami szép, oda is el kell érnie Krisztusnak: hogy értelme legyen. Ezért valljuk, hogy az Isten Fia nem csak a bűn miatt lett emberré: hanem hogy az Isten örök szeretetéből részesítsen minket.

Zámbó Károly atya

Tanúságtétel a világosságról

Az elmúlt vasárnap Keresztelő János, mint Isten tanúja jelent meg az evangéliumban. Az Advent harmadik vasárnapjának evangéliumi szakasza ugyanezt a kérdést járja körül, de más megvilágításban. Azt emeli ki az evangélium, akiről tanúságot tett János, és azt, hogy miért. Akiről tanúságot tett, az maga a világosság: a mi Urunk Jézus Krisztus. És azért tett tanúságot a világosságról, „hogy mindenki higgyen általa”. (Jn 1, 6-8, 19-28) A világosság a sötétségben világít – írja a János-evangélium bevezetője. Ehhez a bevezetőhöz csatlakozik, ennek a folytatása Keresztelő Szent János tanúságtételének a bemutatása. Mit jelent ez a számunkra? A mai világ – bizonyos értelemben – sötétségben van. De hozzá teszem, hogy ezt az akkori világról is el lehetett mondani, hiszen az evangélium minden korban érvényes. Az embert magát megkísérti a sötétség. Ennek a sötétségnek a lényege, az Isten nélküli élet. Az Isten nélküli élet az a sötétség, amely minden korban megkísérti az embert. Magának a bűn állapotának a realitása ez. Ezért a megváltás a világosságot jelenti. Jézus Krisztusban az Isten világossága ragyogott fel a történelemben. Belépett az Isten a történelembe, de nem azért, hogy magának a történelemnek a kérdéseit megoldja, hanem azért, hogy túlmutasson a történelmen. Azért jött a világba a világ világossága, hogy az Isten örök szeretetének a fényével árassza el az emberek életét. A mi egyéni életünkben kell hogy kigyúljon a világosság, aki maga Krisztus. Így tudnak az emberi kapcsolatok, a közösségek is átmenni a világosságba. Arra szólít fel minket Keresztelő Szent János az evangéliumban, hogy az életünkbe fogadjuk be Krisztust, a világ világosságát. Így lesz világosság az életünkben, és így lesz világosság körülöttünk.

Zámbó Károly atya

Keresztelő János, Isten tanúja

Advent második vasárnapján az evangélium Keresztelő János szikár alakját állítja elénk. (Mk 1, 1-8) Az Isten tanúja ő. Az előhírnök, ahogy mondani szokták, de hogy előhírnök lehessen előbb, az Isten tanújává kellett hogy legyen. Az Isten közelségében élt, az Isten lelke által ihletve beszélt. Különleges adomány, amit kapott az Istentől. Van egy több évtizede fennálló tudományos nézet, miszerint János a qumráni közösségben nevelkedett, mivel ők fiúk nevelését is vállalták. Apja, Zakariás -talán idős kora miatt - esetleg rábízhatta fia felnevelését egy qumráni családra. (A kérdéshez forrás: Katolikus Lexikon, qumráni közösség szócikk.) Azonban János különleges karizmát kapott, a prófétálás karizmáját. Ezt pedig intézmény, vagy iskola nem tudja megadni, hanem csak Isten. Ha János kapcsolatban is volt Qumránnal, mindenképpen túlmutat rajta. Az ő előhírnöki hivatása prófétai hivatás, és mint ilyen, nem illeszthető bele semmilyen irányzatba. Ez azt jelenti, hogy az Isten ereje nyilvánult meg abban, ahogyan Keresztelő Szent János hatására valóban megtértek az emberek: elhagyták addigi bűneiket, és bűnös életüket, és megújultak. János a Szentlélekkel és a tűzzel való megkeresztelkedést hirdeti nekik, mint a Messiás művét. Ez már Pünkösdre utal? Talán igen, de leginkább azon túlra. Az élet olyan fordulatát jelenti, olyan megtisztulását, amely ennek a földi életnek a kereteit meghaladja. Az örökkévaló mennyei boldogságot jelentheti ez, amikor az üdvözült lélek minden bűntől megtisztult.

Zámbó Károly atya

Virrasztva várjuk a Király érkezését!

Gondolatok Advent első vasárnapjára

Advent első vasárnapjának evangéliuma tömörségében is sokatmondó: virrasztásra, várakozásra szólít fel.
(Mk, 13, 33-37) Ez a virrasztásra, várakozásra való felszólítás az Úr Jézus Krisztus második eljövetelére vonatkozik. De Advent idején az első eljövetelre való várakozást felidézzük, és lélekben újra átéljük. Ugyanakkor még bennünk cseng Krisztus Király ünnepének hangvétele. Mert Király ő, de olyan Király, aki a legjobb, leghatalmasabb uralkodó: azt adja, amire igazán szükségünk van: önmagát, és végtelen szeretetét. És önmagában az életet, mert ő maga az Élet. Megragadott Krisztus Király ünnepének olvasmányából egy részlet: „utolsó ellenségként a halál semmisül meg”. (1Kor 15, 20-26.28) Jézus Krisztus Urunk így Uralkodik: ott gyógyít minket, ahol a legsebzettebbek vagyunk: a létünk gyökerénél. Mert akár milyen boldog lenne valaki itt a földi életében, a halál lerontja. De a halál is azért rossz, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy életünk itt a földön véget ér, és átmegy egy más létmódba, hanem érezzük, hogy a halál az a bűnnel van összefüggésben, a bűnbeesés, az ősbűn következménye. Jézus Krisztus meghalt érzünk, halálát felajánlotta bűneink bocsánatáért mint engesztelő áldozatot. Így vetette uralma alá a mindenséget, de az emberi sorsot is: az Ő uralma alatt van az ember életének kiteljesedése, amiért az Isten teremtett minket. Arra teremtett minket az Isten, hogy az ő szeretetéből részesítsen minket. Ezzel a gondolattal éljük át az adventi időszakot. Virrasztva várjuk azt a Királyt, Krisztust, aki életünk legmélyebb beteljesedését adja meg önmagában.

Zámbó Károly atya

Krisztus Király!

Krisztus Király ünnepe az egyházi évet lezárja. Ezáltal kétségkívül előtérbe került ennek az ünnepnek az eszkatológikus jellege. Előtérbe került az a vonása, hogy Krisztus a történelem végén, második eljövetelekor mint bíró fog ítélkezni. A király egyúttal a legfőbb bíró is volt a régi királyságokban. Ugyanakkor a Krisztus Király ünnepe régen október végén volt, nem kifejezetten eszkatológikus jelentése volt, hanem az, hogy Jézus Krisztus Urunk most is királyként uralkodik az egész teremtett világon. De mit is jelent ez az uralkodás? Azt, hogy Krisztus az élet minden szegmensén uralkodik. Minden bűn, szó, tett, gondolat, amely Krisztus igazságának ellenében van, magában hordozza az Istentől való elszakadást. Nem csak arról van szó, hogy Krisztus az utolsó ítéleten mindenkit megítél, minden cselekedetünket mérlegre teszi a saját ítéletében, hanem arról is szó van, hogy magában a cselekedetben is benne van az ítélet. Krisztusban élve, a szentségek által megerősödve ezt egyre inkább érezzük. De Krisztusban van a bűnök bocsánata is, ezért kell naponta lelkiismeretvizsgálatot tartanunk, bűneinket megbánva. Krisztus vére által üdvösségünk van, bűnbocsánatban részesülünk. Isten az ő teremtő erejével felemel minket. A Krisztus Király vasárnapjának evangéliumában (Mt 25, 31-46) Jézus egy királyról mond példabeszédet, aki ő maga, és a király megjutalmazza azokat, akik vele irgalmasok voltak. Akik enni-inni adtak neki, akik betegként meglátogatták, ínségében segítették. Akik nem így tettek azokat megbünteti. Miért várja el Jézus Krisztus Urunk az irgalmasságot tőlünk? Mert ő maga is irgalmas. Isten alapvonása az irgalom, és Krisztusban Isten irgalma jelent meg számunkra. Minden olyan cselekedet, amely által Krisztus van jelen, az irgalmasság cselekedete. A legnagyobb irgalom Krisztus fölragyogtatása a világban. Az egyház akkor irgalmas, hogyha Krisztusról tanúságot tesz. Az emberiség legnagyobb nyomora, legnagyobb éhínsége az Istentől való elszakadás. Ezt a legnagyobb nyomort enyhíteni kell.

Zámbó Károly atya

Fotó: Papp Tamás

TALENTUMOK

A talentumokról szóló példabeszéd (Mt 25, 14-30) esetében mindenképpen el kell gondolkodni azon, hogy mi a talentum – a példabeszéd értelmében. Mostanában – legalábbis az utóbbi három-négy évtizedben – egy olyan közkeletű magyarázatot szoktak adni, hogy a talentum az a tehetség, amelyet az Isten ad, azért, hogy azzal az ember, aki megkapja, szolgáljon vele embertársainak. Ez lehet valamilyen tehetség, vagy valamilyen adottság, mellyel szolgálhatjuk embertársainkat, örömet szerezhetünk vele az embereknek. És aki kapott ilyet, annak kötelessége is ezzel szolgálni, ezt kamatoztatni a közösség javára. Ez az értelmezés kétségtelenül lehet érvényes. Tehát valóban szó lehet erről, de nem csak erről. Ugyanis olyan korszakban élünk, amikor mindenképp mélyebbre kell néznünk… közelebb kell kerülnünk a végső okokhoz, a végső magyarázathoz. Mert a tehetség, és annak a megnyilvánulása az sokszor az élet felületén mozog, ami nem mindig baj, csak éppen van, amikor nem elég. A talentumok esetében sem csak arról lehet szó, hogy a tehetség megnyilvánulása által legyen szebb, teljesebb az életünk. Hiszen ezt a példabeszédet Jézus Krisztus Urunk mondja, Jézus Krisztus Urunk pedig nem egyszerűen azért jött, hogy az életünket szebbé, lelki-szellemi értékekben gazdagabbá tegye, hanem hogy az örök kárhozattól megmentsen minket. Krisztus nem egyszerűen egy szépre-jóra tanító mester, hanem az Isten Szent Fia, a Megtestesült Ige, Teljes Isten és teljes ember, aki ha nem ontja ki Szent és Fölséges Vérét a keresztfán úgy, hogy azt a mi bűneink bocsánatáért felajánlja, akkor elvesznénk. Krisztus Urunk nem ezer virágzó virághoz adott hozzá egy ezereggyediket, hanem szenvedését és kínhalálát értünk felajánlva, az örök kárhozattól mentett meg minket. A mi Urunkat Jézus Krisztust ezért imádom, imádjuk, és áldjuk. Mit érne az, hogy az életünk szebb lenne, valamilyen szép és nemes adomány által, hogyha utána az örök halál várna ránk? Krisztus az adta, amire igazán szükségünk van: az ő Szent Vére a talentum. Ez azt is jelenti ha tovább gondoljuk, hogy nekünk is a vérünk a talentum. Ez azt jelenti, hogy nem ezt vagy azt, hanem önmagunkat, az életünk egészét kell odaadni.

Zámbó Károly atya

Álljunk készen!

Gondolatok a tíz szűzről szóló példabeszédről

Talán a legrosszabb a mai időkben a bizonytalanság. Ami van, az is éppen elég nagy baj, és nem tudhatjuk, hogy mi jöhet még. A járványhelyzet egyre súlyosabb. Egyre másra történnek a terrortámadások, mint legutóbb éppen Bécsben… A vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 25, 1-13) utolsó mondata, a „nem tudjátok sem a napot, sem az órát” talán úgy hangzik, mintha Jézus Krisztus Urunk is a bizonytalanságot növelné bennünk… Ez azonban csak látszólagos. Mai korunk sok bizonytalansága pont arra irányítja a figyelmet, hogy az utolsó ítéletről, a világ végéről, a végső számadásról, tehát a végidőről szóló példabeszédek nem bizonytalanságot akarnak kelteni bennünk, hanem éppen azt mondja ezzel az Üdvözítő, hogy hogyan legyünk a világ bizonytalanságai, az előre nem tudott, nem látott események ellenére is, a legfontosabbat illetően biztonságban. Azáltal, hogy lélekben mindig készen állunk az Úr Jézus Krisztussal való találkozásra. A példabeszéd szerint a tíz szűz közül öt okos volt, akiknek égett a mécsesük, és öt balga, akiknek mécsesük kialudt. Mialatt elmentek olajat vásárolni, megjött a vőlegény, akivel ők ezért nem mehettek be a menyegzőre. Ez egy allegorikus hasonlat. Az égő mécses a kegyelem állapotát jelenti, azt az állapotot, hogy valaki készen áll az üdvösségre. Azt az állapotot, amikor nyugodtan azt mondhatja valaki, „akár most is eljöhetnél Uram”... Ebben az állapotban lenni biztonság, minden evilági bizonytalanság ellenére is. Hogyha jobban belegondolunk, ez az egyetlen igazi biztonság. Minden más ki van téve az evilág változandóságának, ki van téve az esetlegességnek, a tudás, az ismeretek töredékességének. A kegyelem tettei azonban bizonyosak, és biztonságot adnak. A kegyelem eseményei, mivel az Istenben vannak, azért az örökkévalóság van bennünk. Még ha az időben történnek is, meg van bennünk az örök boldogság, mert az Isten örök szeretetének valóságában vannak. Egy Szentmise, vagy bármilyen Szentség-kiszolgáltatás azért örökérvényű, mert Krisztussal találkozunk benne. Az imádság, a szeretet cselekedetei, az igazságban való gondolkodás, nem a világ romlandóságához tartoznak, mert az igazság és az igaz szeretet révén, magával az örök Istennel vannak kapcsolatban.

Zámbó Károly atya

A megdicsőült szentek együtt uralkodnak Krisztussal

Gondolatok Mindenszentek ünnepére és Halottak napjára

Mindenszentek ünnepe az idén vasárnapra esik. Jó alkalom ez arra, hogy elgondolkodjunk arról, mit is jelent a szentek ünneplése. Mindenszentek ünnepén azokról emlékezünk meg, akik életében Jézus Krisztus Urunk győzedelmeskedett. Az egyház legmélyebb közösségi dimenziója jelenik meg ebben az ünnepben. A mindenszentek azok, a jó harcot megharcolták, és akik eljutottak a megdicsőülés boldog állapotába. Segítenek ők nekünk, küzdőknek. Krisztust tartották ők szemük előtt, Krisztus tanítását tudták megvalósítani életükben, mert Krisztusban éltek, és haltak meg. Nem a világot tartották szemük előtt. A világon győzedelmeskedni tudtak Krisztusban. Ez az ő példájuk, amely számunkra is követhető. Valamely erényt hősiesen gyakoroltak, és így tudott életük célba érni. Azok, akik vértanúkká lettek, különlegesen is tanúságot tettek arról, hogy Krisztust oly magasra tartották, hogy földi életük teljes odaadása sem volt drága azért, hogy Krisztusban tudjanak megmaradni. Az apostoloknak ígéri Jézus Krisztus Urunk, de velük együtt mindazoknak, akik érte lemondtak a „világ dicsőségéről”, hogy az ő uralmában, és az ő dicsőségében részesülnek. (vö. Mt 19, 28-29) Ez talán ma nem elég korszerű? Pedig ez mindig aktuális, és számunkra is jó példa. Mivel nekünk egy Istentől elszakadt világban kell az igazságról tanúságot tennünk, az igazságról, aki végső soron maga Krisztus. A mai kor nagy küzdelmeiben sem szabad ezt szem elől tévesztenünk. Ezt a küzdelmet Krisztus uralmáért az életünkben nem lehet felcserélni valamiféle humanista elvvel, vagy célkitűzéssel. Ami a mai korban igazán jó, és nemes célkitűzés, azért lehet Krisztusban megmaradva küzdeni. A szentek példája azt mutatja nekünk, hogy lehet szeretni Krisztust mindenek felett, és őbenne szeretni a világot, hiszen „minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”. (Jn 1,3) Ebben segítsen minket a szentek közbenjárása. Ugyanakkor Mindenszentek ünnepét követi, ahhoz szorosan kapcsolódik Halottak napja. Halottak napján azokra az elhunyt szeretteinkre gondolunk, akik már befejezték földi életüket, de még a tisztulás állapotában lehetnek. Imádkozunk értük felkeresve sírjaikat. Azt kérjük számukra, hogy az a jó, ami földi életükben őket Krisztushoz kapcsolta, beteljesedjék, és a tisztulás után Krisztus boldogító színe látásában örvendezzenek. Mindenszentek ünnepe, és Halottak napja ilyen módon egybefoglalja az egyház egész közösségét: a megdicsőült szenteket, minket küzdőket, és a tisztulókat. A valódi közösség ünnepe ez így, amelynek a középpontjában maga Krisztus áll.

Zámbó Károly atya

A főparancs: a szeretet

A vasárnapi evangélium a főparancsról szól (Mt 22, 33-40). Egy törvénytudó farizeus kérdést tett fel Jézusnak: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” Jézus válasza sokatmondó: „’Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből’. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: ’Szeresd felebarátodat, mint önmagadat’. Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” A válasz alapján újra kell értelmeznünk a kérdést. Nem arról van szó, hogy a parancsok között van egy legnagyobb, amihez képest a többi kisebb, hanem arról, hogy van-e valamilyen alapgondolat, amire az egész törvény épül. Van-e egy „őstörvény”, amiből az egész törvény keletkezik, vagy amire visszavezethető. Ez a kérdés ott van mindenkor, minden törvénnyel kapcsolatban. Ez a kérdés ott van a civil törvény mögött is. Jézus válaszából kitűnik, hogy a törvénynek van ilyen alapja: és ez a szeretet. Jézus válaszából az is kitűnik, hogy nem egyszerűen idéz a törvényből, hanem értelmezi azt. Hiszen két olyan helyet említ legnagyobb, és második legnagyobb parancsként, amelyek nem egymás mellett vannak, hanem távol egymástól. A legnagyobbként idézett parancs Mózes V. könyvéből. az ún. Második Törvénykönyvből van idézve. (MTörv 6,5) A második legnagyobb parancs pedig a Mózes III. könyvéből, elnevezése szerint a Leviták Könyvéből. (Lev 19,18) Jézus nem a szöveghelyeket, hanem a gondolatot idézi. A gondolat pedig így függ össze. Ebből látszik hogy mit jelentett a kinyilatkoztatás: hogy amikor a Szentlélek Úristen sugalmazta az írásokat: a gondolatot közölte. Hogy az milyen módon nyert rögzítést, milyen történeti, és szövegkörnyezetbe helyezve került rögzítésre, abban már az emberi tényező közrejátszott. De tovább kell kérdeznünk: miért a szeretet az egész törvény alapgondolata? Jézus az Atyától jött. Az Atya és a Fiú és a Szentlélek Úristen boldog, örök, végtelen szeretet-közösségéből jött Jézus, a Megtestesült Ige, teljes Isten és teljes ember, aki a Második Isteni Személy. Az Istenben szeretet van! Ezért a törvényben, de magában a Teremtésben is, és a Megváltásban is szeretet van: Isten örök szeretete.

Zámbó Károly atya

Az ember: Isten képmása

Jézus Krisztus Urunk fontos tanítását az emberi személy méltóságáról, és jelentőségéről, egy provokáció alkalmával mondta el. (Mt 22, 15-21) Azt kérdezték tőle az őt tőrbe csalni akaró farizeusok, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak… Ez a kérdés azért volt alattomos és provokatív, mert az adófizetésnek szakrális jelentősége volt a zsidók számára, mivel a mózesi törvény része volt az adófizetés. Idegeneknek a zsidó nem fizethetett volna adót, azonban római megszállás volt, az ország nem volt szabad, a zsidóság kényszer alatt állt, és az idegen hatalomnak kellett adóznia. Ezért volt provokatív a kérdés. Jézus azonban nem megy bele a provokációba. Egyszerűen visszadobhatta volna a kérdést: „Szerintetek, ’nép bölcs tanítói’, szabad, vagy nem szabad?” Jézus azonban nem akart belemenni a kérdésbe. Még azt sem akarta, hogy egy szellemes viszont kérdéssel „ízzé-porrá zúzza” az őt kérdezőket. Egyszerűen Jézus válasza tulajdonképpen nem is válasz: mert egyáltalán nem azon a szinten van, mint a kérdés. Kért egy adópénzt, egy dénárt hoztak neki, és rámutatott: „kinek a képe és a felirata van rajta?” Azok felelték: „a császáré”. Erre Jézus azt mondta: „Adjátok meg a császárnak ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Isten képmása az ember. A felirat pedig maga az értelem, a kultúra, a gondolkodás. Úgy is mondhatnám: a kép az, hogy vagyunk, a felirat pedig az, hogy tudjuk, hogy vagyunk. Ezzel teljes az Isten-képmás mivoltunk. Vagyunk, amint az Isten is van, és tudjuk hogy vagyunk. És az, hogy adjuk meg az Istennek, ami az Istené: ez az önátadás: az imádat. Az Istenimádás a minket teremtő aktusával a semmiből létrehozó, mert szeretetből elgondoló Isten iránt. Ez által lesz teljes az életünk. Életünk legmélyebb ürességét az az Isten tudja és akarja betölteni, aki minket a semmiből létrehozott. Lehet-e kérdezni egyáltalán, hogy van-e az Istenben szeretet? Legnagyobb bizonysága az Isten szeretetének az, hogy vagyunk!  A kép és felirat együtt hódol bennünk Istennek. A kép: a létünk (hogy vagyunk). Ez önmagában is hódolat a Teremtő Isten előtt. A felirat pedig tudatunk és értelmünk hódolata: imádásunk, teljes odaadásunk a Teremtő Istennek, aki szeretetből alkotott meg minket, mert még nem is voltunk, amikor már elgondolt, és szeretett bennünket.

Zámbó Károly atya

Kép: Masaccio: Az adógaras (Firenze, Brancacci-kápolna)

Királyi menyegző

Jézus mond egy példabeszédet a királyi menyegzőről. Egy király menyegzőt rendezett a fiának. (Mt 22, 1-14) A király az Atyaistent jelenti, a fiú pedig a Fiúistent. Jézus az, akinek az Atya elkészíti a menyegzőt. Ez az Isten végtelen boldogságát, Szentháromságos szeretetét jelenti, az Atya és a Fiú egymás iránti szeretetét a Szentlélekben. Isten terve, hogy minket, embereket az Ő Fia által részesítsen az örök boldogságban. Feltűnő, hogy vőlegény van a példabeszédben, de menyasszony nincs. Ebből látszik, hogy itt Isten belső szeretetéről van szó. Az evilági menyegző is a szeretet ünnepe, de az igazi szeretet nem lehet meg Isten nélkül, mert minden szeretet forrása Isten. Mi is ez a menyegző? Maga az örök élet, az örök boldogság. Jelen van a példabeszédben a bűn realitása is, amikor nem mindenki akarja befogadni az Isten örök boldogságát, amelyben minket részesíteni akar. A bűn és a gonoszság, Isten elutasításának sötét titka átjárja ma a világot. Olyan, mintha a gátlástalanság, tisztességtelenség győzedelmeskedne a szelíd, becsületes emberek fölött. Olyan, mintha a jóság erőtlen lenne a gonoszsággal szemben, amely egyre terjed. Jézusnak ez a példabeszéde valódi örömhír, azt jelenti, hogy Isten örök szeretete győzedelmeskedik, és az lesz a végső örök boldogság: az Isten jóságának a végleges győzelme. Akik ezt visszautasítják, végleg kizárják önmagukat a királyi menyegzőről, mert végleg visszautasítják Isten végtelen szeretetét.

Zámbó Károly atya

Kép: Sandro Botticelli

A gonosz szőlőművesekről szóló példabeszéd értelme

Tanítás a bűn realitásáról, és Isten üdvözítő szándékáról

A gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszéd (Mt 21, 33-44) meglehetősen sötét tónusú példázat a bűn realitásáról. Egy szőlősgazda a szőlőt bérlő szőlőművesekhez küldi szolgáit, hogy betakarítsák a termést. De a gonosz bérlők elzavarják a szolgákat, némelyiket bántalmazzák, van, akit meg is öltek. Végül a gazda a saját fiát küldi el, hogy talán azt megbecsülik. De a gonosz szőlőművesek megölik. Jézus felteszi a kérdést hallgatóinak, hogy ezek után vajon mit tesz a szőlősgazda a gyilkos szőlőművesekkel. Az evangélium szerkesztője a hallgatók szájába adja a választ… A gonoszokat a gazda elpusztítja, és a szőlőt másoknak adja, akik megadják neki a termést időben. Jézus erre mondja a szegletkő hasonlatát, idézve a 118. zsoltárt: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és ez csodálatos a mi szemünkben”. (Zsolt 118, 22-23, Mt 21,41) A szőlősgazda az Istent jelenti, elsősorban az Atyát, a szőlősgazda fia pedig a Fiút, aki értünk emberré lett. A szőlősgazda fiának a megölése pedig a bűnt jelenti… Mert nem csak arról van szó, ami a példabeszéd elsődleges értelme, hogy Jézus ezt az őt majdan megölető zsidóknak mondja, hogyha őt megölik, az Isten elveti őket… hanem minden bűn részvétel az Isten fia megölésében. Ugyanakkor Jézus ezt a megöletését felajánlotta engesztelő áldozatként a bűnök bocsánatára. Jézusnak ez a felajánlása a megváltás. Nem önmagában az, hogy megölik, hanem ez a felajánlás, amikor az utolsó vacsorán felajánlotta értünk a testét és a vérét, amelyet kiontanak. Nem a gyilkosság a megváltás, hanem a gyilkosság: az a bűn. A felajánlás a megváltás, a bűnök bocsánatára. Az utolsó vacsorán adja Jézus a testét, amelyet megölnek, és a vérét amelyet kiontanak… az utolsó vacsora misztériumában úgy van jelen Jézus mint akit megölnek, de mégis él. Az Ő Szent Testében és Vérében egyszerre van jelen a kereszthalál, és a feltámadás misztériuma. Ez jelentik meg a példabeszéd értelmezésében: Jézus megmondja, hogy meg fogják ölni, ő maga lesz az a kő, amelyet az építők elvetnek, de szegletkővé lesz. Meggyilkolását fel fogja ajánlani a bűnök bocsánatáért, végső soron azokért is, akik a meggyilkolásában részt vesznek, mert nem tudják mit cselekszenek… Végül ezzel fejezi be: „Aki ráesik erre a kőre, összezúzza magát, akire pedig ez ráesik, azt szét fogja zúzni.” Jézus halálának engesztelő áldozatként való felajánlásával megszerezte a bűnbocsánatot: de aki benne marad a bűnben, az összezúzódik. Ez a példabeszéd, és ez az evangéliumi részlet: a maga sötét tónusa ellenére is: része az örömhírnek. Az Isten üdvözítő szándéka egyértelmű, ugyanakkor Jézus határozottan felszólít a megtérésre.

Zámbó Károly atya

A Szentírás bizonyít, de az Egyház tanít

Gondolatok Szentírás vasárnapjára Isten atyai szeretetéről

Isten a világot a semmiből teremtette. Nem azért, mert szüksége volt rá, nem azért mert szüksége lett volna bármire is… Isten önmagában boldog, nincs egyedül: háromság: az Atya a Fiú és a Szentlélek boldog, örök közössége a végtelen Isteni szeretetben. Mégis: miért teremtett? Szeretetből! Szeretetből hívta létre a világmindenséget, és a gondolkodó és tudatos lényeket, akik szabadok, és akik őt szeretni tudják: az angyalokat és az embereket. Most, amikor a Szentírás vasárnapja van: látnunk kell, hogy az Isten nem hagyta magára a világot, mert nem hagyta magára az embert. Az embert, aki a bűn által elhomályosult értelmével már nem látja mindig az Istent, de az Isten szólt hozzá: a Szentírás Isten szava az emberhez, de nem „égből pottyant könyv”, hanem embereken keresztül szólt az Isten. Próféták mondták ki Isten szavát. Végül pedig Jézus Krisztusban az Isten örök Igéje, örök szava lett emberré, és kimondta önmagát. A Szentírás egyik kulcsmondata a Zsidókhoz írt levél eleje, aminek csak a legelejét szokták idézni, pedig a folytatása az magyarázat a Teremtés művére, de a megváltásra is. „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan az Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki – mivel az ő dicsőségének és lényegének a képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével -, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban.” (Zsid 1, 1-3) A Fiú által teremtett az Atya: mint jelent ez? Azt, hogy a Fiú volt a teremtés előtt: vagyis: öröktől fogva van. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az egy Isteni lényegben egy az Atyával. Ahogy Szent John Henry Newman megfogalmazta: a Szentírás bizonyít, de az Egyház tanít. A Szentírás itt a Szentháromság igazságát bizonyítja: azt, hogy Isten öröktől fogva nincs egyedül: az egy Isteni lényegben, az Atya és a Fiú örök szeretete van, a Szentlélekben. Ezért teremtett az Isten, de a bűnbeesett embernek ezért szerezte a megváltást is. Az idézett részlet arra is rávilágít, hogy a Teremtés és a Megváltás ugyanabból az örök Isteni szeretetből következik. Az vasárnapi evangéliumi részletben (Mt 21, 28-32) Jézus példabeszédet mond egy apáról és két fiáról: arra kéri fiait, hogy menjenek ki a szőlőbe dolgozni. Az egyik fiú megígéri hogy kimegy, de mégsem megy ki, a másik pedig vonakodik kimenni dolgozni, de mégis kimegy a szőlőbe és dolgozik. Jézus felteszi a kérdést, hogy vajon a kettő közül melyik fiú teljesítette az apa akaratát? Nyilván az, amelyik kiment dolgozni a szőlőbe. A példabeszédben egy atyáról van szó: Isten Atyaként szeret. Mit jelent ez? Egy szülő nem azért szereti a gyermekét, mert ezt, vagy azt csinálja. Hiszen már akkor is szereti, amikor még csecsemő, sőt már akkor, amikor megfogant, és az a kis élet elindult az Édesanya méhében. Egy édesanya és egy édesapa feltétel nélkül szereti a gyermekét, nem azért, mert ezt, vagy azt csinálja, nem azért, mert ilyen meg olyan, tehát nem a tulajdonságaiért, hanem azért, mert van. Az Isten is így szeret minket: atyai szeretettel. Az, hogy megtesszük az Isten akaratát, ha sokszor a magunk töredékes módján is, (ahogy a példabeszéd vonakodó fiúja) de mégis megtesszük az Isten akaratát, ez nem előfeltétele Isten szeretetének, vagy nem „megdolgozunk” ezáltal az Isten szeretetéért, hanem azért tudjuk megtenni Isten akaratát, mert befogadtuk az Ő szeretetét. Mert Ő előbb szeretett minket, minthogy bármit is tettünk volna.

Zámbó Károly atya

Szőlőmunkások

Jézus mond egy példabeszédet egy szőlősgazdáról, aki a nap különböző óráiban fogadott fel munkásokat, és a nap végén mindenkinek ugyanannyi munkabért adott. Annak, aki csak egy órát dolgozott, ugyanannyit adott, mint annak, aki az egész napot végig dolgozta. Mindenkivel egy dénárban állapodott meg. és az mindenkinek megadta. Ezt igazságtalannak érezték azok, akik az egész napot végig dolgozták, és zúgolódni kezdtek, de a gazda azt mondta nekik, hogy ennyi volt a megállapodás, ennyit adott. (Mt 20, 1-16a) A példabeszéd kapcsolódik az előző két vasárnap evangéliumi szakaszaihoz, az erkölcsi ítélet, és a megbocsátás témaköréhez. Mert miről is van itt szó? A szőlősgazda az Isten jelenti: aki az embert az üdvösségre hívja. A szőlőmunka a földi élet munkája, a tisztességes, jó cselekedetek, az erkölcsös élet. De az egy dénár az örök élet, az örök boldogság. Isten ezt meg akarja adni. Az ember munkája ehhez elég lenne? Nem! Azért ad mindenkinek egy dénárt, mert az örök üdvösség, az örök boldogság nem osztható, és nem szorozható. Az örök boldogság vonatkozásában nem lehet azt mondani, hogy „kicsit vagyok boldog”, mint ahogy nem lehet „kicsit üdvözölni” sem. Lehetne a példabeszédet még inkább kiélezni: aki semmit sem dolgozott, mert nem tudott, mondjuk aki kisgyermekként meghal, akkor nem üdvözülhetne? Vagy a jobb lator a keresztfán, aki megbánja a bűneit: Jézus a paradicsomot ígéri neki még aznapra! Vagy a gonosztevő, aki egész életében rettenetes bűncselekményeket művelt, és a kivégzése előtt elvégzi a szentgyónását a papnál, és feloldozást nyer, mit tett az üdvösségéért? És mégsem lehet azt mondani, hogy nem üdvözülhet! Emberileg elgondolva jogos lehetne érezni az egész napot végig dolgozó munkás kifogását, de itt nem munkabérről van szó, hanem az örök üdvösségről. Az örök üdvösségben nem saját érdemeink, munkáink, cselekedeteink révén részesülhetünk, hanem Jézus Krisztus kereszthalálának az érdemeiért. A jócselekedetek, a jóakarat, a munka, az imádság, hogy szeretetben élhetünk: ezzel nem megdolgozunk az üdvösségért, hanem ez azért van, mert befogadtuk Isten szeretetét. Isten előbb szeretett és üdvözített minket: a mi erényeink az erre a nekünk előre elkészített üdvösségre kimondott igenben vannak benne. 

Zámbó Károly atya

A megbocsátás

A megbocsátásról szóló evangéliumi rész (Mt 18, 21-35) egy kérdéssel indul: „Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer? Jézus azt felelte neki: nem azt mondom hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer.” Ez a hetes szám szimbolikus jelentőségű: a teljességet jelenti. Azt jelenti az, hogy hétszer megbocsátani, hogy mindig megbocsátani, és tökéletesen megbocsátani. Jézus erre a tökéletes megbocsátásra mondja a szolga adósságát elengedő királyról szóló példabeszédet. A király a szolgának kegyesen elengedte nagy adósságát, mert megfizetni nem tudta volna. Ezek után a szolga kijött a királytól, de egy szolgatársát, aki neki tartozott, fojtogatni kezdte. Erre a király visszahívta a szolgát, és fogságba vetette, amíg meg nem fizeti tartozását. A király a példabeszédben az Isten jelenti. Az Isten megbocsátott nekünk, és ez a megbocsátás Jézus Krisztus Urunk kínszenvedése és kereszthalála által valósult meg. Ha az Isten megbocsátott nekünk, nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak. Azonban helyesen és pontosan kell értelmeznünk ezt a példabeszédet. Összhangban az egész szövegkörnyezettel, azzal az evangéliumi részlettel is, amely az elmúlt vasárnap evangéliuma volt, és ennek a szakasznak a közvetlen szövegi előzménye. A megbocsátás tehát nem a bűn relativizálását jelenti. Például nem jelentheti azt, hogy tömeggyilkosságok büntetlenül maradjanak a megbocsátás jegyében… Hiszen nekünk egyszerű embereknek egy tévedésért is, vagy egy véletlen balesetért is meg kell fizetnünk… A példabeszédet pontosan kell értelmezni: a szolga az adósság elengedéséért könyörgött a királynál, és a király elengedte az adósságot, a szolgatárs az adósság elengedéséért könyörgött a szolgánál, és a szolga nem engedte el az adósságot. Az irgalmasság kiindulása tehát az Isten irgalmassága, a megbocsátás az Isten megbocsátásában van benne. Az Isten irgalmassága pedig az örök üdvösséget jelenti. Hiszen erről van szó. Jézus nem arra buzdít, hogy az adósságok, a tartozások ne legyenek rendezve, hanem az Isten üdvözítő irgalmasságát tárja fel. A hozzánk irgalmas Isten pedig azt akarja, hogy mi is irgalommal tekintsünk embertársainkra. A szívbeli belső megbocsátás a leghatékonyabb befogadása Isten irántunk való irgalmas szeretetének. Ha például nem mondunk vissza egy rosszat, nem gondolunk egy sérelemre, és nem emlegetjük állandóan, hanem elengedjük… könnyebb lesz, elsősorban nekünk magunknak. A neheztelések és a harag lelkünkre tapadó ólomsúlyától is meg akar minket az Úr Jézus Krisztus szabadítani.  

Zámbó Károly atya

Erkölcsi ítélet

A vasárnapi evangéliumi szakasz mögött meghúzódik az erkölcsi ítélet problémája. (Mt 18, 15-20) Az, hogy valakivel közli egy másik testvér, vagy a közösség, hogy helytelenül cselekedett, feltételezi azt, hogy biztos ítéletünk van arról, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. A mai ember sokszor abban a kísértében él, hogy nincs helyes, meg helytelen, vagy legalábbis nem lehet világosan látni, hogy mi az, mert párhuzamos vélemények vannak, és valamilyen módon mindenkinek igaza van. Meg azt is gondoljuk sokszor, hogy nincs jogunk a másik embert elítélni. Ez a gondolat lehet helyénvaló olyan értelemben, hogy csak az Isten ismeri tökéletesen az embert. Ugyanakkor az, hogy valamilyen magatartásról kimondjuk hogy helyes, vagy helytelen, az nem jelenti okvetlenül elítélését az embernek. A jó és a rossz megítélése azonban hozzátartozik az igazsághoz. Tehát nem feladatunk az elítélés, de a jó és a rossz megítélése hozzátartozik ahhoz, hogy a helyes döntéseket meg tudjuk hozni. A megítélés tehát megkülönböztetést jelent, az jelenti, hogy a jót ne mondjuk rossznak, és a rosszat ne mondjuk jónak. A tízparancsolat parancsai a negyediktől kezdve nem kifejezetten a valláshoz kötődnek, hanem olyan szabályok, amelyek minden emberi törvény alapjai. Az ebben való világos tájékozódás része a keresztény és katolikus tanításnak. Az apostoli Egyház ennek a világos tanítására is küldetést kapott Krisztustól. A parancsok helyes tanítása, és az erkölcsi életre való nevelés része az örömhír hirdetésének. Nem lehetne például úgy hirdetni Krisztust, hogy a gyilkosságot elfogadjuk. Vagy azt mondjuk a hatodik parancsot semmibe vevő életre, hogy magánügy, és ezért mindegy, hogyan él valaki… Ezzel becsapnánk az embereket, mert Jézus Krisztus Urunk világosan számon fogja kérni, hogy ki hogyan élte az életét, ezért az igazságnak megfelelő életet világosan kell hirdetni. A tízparancsolat megtartása előfeltétele annak, hogy a krisztusi élet kibontakozzék bennünk. Ez is hozzátartozik az Istenről való helyes tanításhoz.

Zámbó Károly atya

Jézus beszél a szenvedéséről

A vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 16, 21-27) folytatása az előző vasárnapi szakasznak. Miután Péter kinyilvánította Jézus kérdésére, hogy Jézus az élő Isten fia, ezután arról kezd el beszélni az apostoloknak Jézus, hogy majd szenvedni fog, és meghalni, de harmadnapra fel fog támadni. Erre Péter félrevonja Jézust, és azt mondja neki, hogy ilyen vele nem történhet meg. Jézus erre azt mondja Péternek: „Távozz tőlem sátán!” Ez egy nagyon éles kontraszt. Amikor Péter megvallotta, hogy Jézus az Isten fia: Jézus azt mondja Péternek, hogy ezt nem emberi gondolkodásból mondja, hanem a mennyei Atya kinyilatkoztatásából. Most pedig sátánnak mondja Pétert, mert emberi módon gondolkodik. Mi vajon nem gondolkodunk sokszor emberi módon? És aki emberi módon gondolkodik, azt lehet sátánnak mondani, mert olyan mélyen azonosul a sátánnal, mintha belőle szólna? Félelmetes kérdés: hiszen Jézus az evangéliumban nem dobálódzik a szavakkal. Az evangélium, amit olvasunk, az előszőr szóban továbbadott hagyomány volt, ami kikristályosodott, a lényegre csiszolódott. Ha valami különös módon fogalmazott Jézus, annak jelentősége van. Az emberi gondolkodás itt mindenképpen azt jeleni, hogy ellentmondani az Isten üdvözítő tervének. A gonosz lélek az, aki mindenképpen meg akarja akadályozni az Isten üdvözítő tervét. Krisztus Urunk kínszenvedése, és halála pedig része ennek a tervnek: azáltal üdvözülünk. A kereszténység ezért nem sikertörténet (evilági értelemben), hanem üdvösségtörténet: a mi örök haláltól való megmenekülésünk története. Annak a története, hogy Isten szeretetből a végsőkig elmegy értünk, hogy üdvözítsen minket.

Zámbó Károly atya

Szent István király ünnepe

Szent István király ünnepe mindig örömmel, és ünnepi fénnyel tölti el a magyar embereket. A kommunizmus alatt is különleges hangulata volt ennek az ünnepnek. Megpróbálták akkor „átkeresztelni”, meg új tartalmakat adni neki, mint „új kenyér”, és „alkotmány” ünnepe. Az új kenyér megáldása valóban ősi hagyomány szerint ilyenkor történik, de ettől még nem válik „kenyérünneppé” Szent István király ünnepe, mint ahogy a Karácsony sem „fenyőünnep” azért mert karácsonyfát állítunk. Az alkotmányra pedig valóban lehet utalni Szent István király ünnepén, de a történelmi magyar alkotmányra, aminek alapjait Szent István rakta le. Persze a kommunizmus alatt megpróbálták Szent István alakját kisebbíteni, sőt ellenszenvesnek beállítani, mint ha kegyetlen, bosszúálló lett volna, és idegen hatalom erejére támaszkodva jutott volna hatalomra. Hogy mindkét állítás milyen magalapozatlan, azt felkészült nemzeti gondolkodású történészek sora bizonyítja. De ha jobban megnézzük ezeket az állításokat, akkor azt kell látnunk, hogy ezek az akkori kor vezetőjére voltak igazak, nem Szent Istvánra. Szent István műveit hosszan lehetne elemezni. Most egy gondolatot emelnék ki Szent István műveiből: a felajánlását a mennybe felvett Boldogságos Szűz Máriának. Ezzel a tettével Szent István király megalapozta a Magyar Nemzet jövőjének lelki, szellemi hátterét. Nem csak az evilági élet szintjén látta Szent István a valóságot, hanem az örök boldogság fényében, amelyre Jézus Krisztus által minden ember meghívást nyert. Az élet végső célja és érteleme az, ha az ember az örök mennyei hazában az Isten által elrendelt örök boldogságot elnyeri. Ezt pedig Krisztus által tudja elnyerni, Krisztushoz pedig legkönnyebben és leghatékonyabban Mária által lehet eljutni. Szent István olyan népéért felelős uralkodó volt, akit népének lelki üdvössége foglalkoztatott leginkább. Ugyanakkor olyan alkotmányos megalapozó tevékenységet végzett, amely alkotmányos mű ezer évig fennállt… Most, 2020-ban szerényebb keretek között fogunk ünnepelni. Azonban ennek az ünnepnek a belső, lelki tartalmát kell megragadnunk, és ezt a szerényebb külsőségek között is megtehetjük. A Magyar Nemzet egy család, egy összetartozó közösség, amely ezer éve Szent István fundamentumának biztos alapján áll, a hit, a remény és a szeretet jegyében, ezer éve óvja, védelmezi a kereszténységet, és ebből adódóan a természetes emberi élet értékeit. Ahogy egy családfő is igyekszik gyermekeit megóvni a rossz hatásoktól, a téves utaktól, és a legjobbat akarja gyermekeinek, úgy védelmezte Szent István királyunk az ő országát és népét. Az ő mennyei közbenjárását kérhetjük, hogy a jelen kor küzdelmeiben helytállva, művének értékeit meg tudjuk védeni, kulturális küzdelmünkben helyt tudjunk állni.  

Zámbó Károly atya

Reginánk, a mennybe felvett Szűz Mária

Az, hogy Szűz Mária a mennybe vétetett, keresztény örömhírünk része. Nem szerepel ugyan a Szentírásban, de abból logikusan következik, és igen régi hagyomány szerint valljuk: Szűz Mária földi élete befejezésével halált nem látott, hanem testével és lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe. Azért is logikus ez a tanítás, amelyet XII. Pius pápa dogmaként kihirdetett, mert a halál az a bűn következménye. Ugyanakkor Mária bűntelen volt, Jézus Krisztus Urunk megváltói kereszthalálának az érdemeit elővételezve. Ez az elővételezést azért is kell vallanunk, mert az Eucharisztia alapítása is ilyen elővételezés volt: azért adhatta Jézus a saját testét és vérét az apostoloknak, mert másnap kiontják a vérét (kiontatik) a bűnök bocsánatára. Szent István Király ezt a hagyományt összekapcsolta nemzeti létünkkel, azáltal, hogy a mennybe felvett Boldogasszonyt hazánk Úrnőjévé, Reginájává tette. Nemzeti létünk értelme azáltal tisztul meg, hogyha alá van rendelve a végső és egyetemes értelemnek. A történelem végső és egyetemes értelme pedig nem lehet más, mint az ember üdvössége. Ennek a felajánlásnak az értelme eszerint az, hogy Szűz Mária legyen az oltalmazója a magyaroknak, a Magyar Nemzetnek, és ezáltal a magyarok az üdvösségre jussanak. Az egyetemes történelemhez pedig olyan módon kapcsolódik ez a nemzeti értelem, hogy a kereszténység, és a keresztény kultúra védelme által a magyarság segítse elő más népek, és nemzetek üdvösségét is. Ebben segítsen minket Boldogasszony Anyánk közbenjárása Szent Fiánál.

Zámbó Károly atya

Kép: Peter Paul Rubens: Szűz Mária mennybevitele, 1626

Jézus valóban az Isten fia, ezért tud ő megmenteni

Megmenteni nem tud minket valami, csak valaki. Ezért ideológiák, gondolatrendszerek, vagy akár egy erkölcsi rend önmagában, nem képes az embert megtartani, sem végső választ adni az ember legmélyebb, legalapvetőbb kérdésére. Ez nem azt jelenti, hogy az erkölcsi normát figyelmen kívül hagyhatjuk, vagy háttérbe szoríthatjuk. A törvény nem tehető zárójelbe. De valakitől származik, és valakire vonatkozik. A világban is törvények vannak, amelyek Istentől származnak, aki a világot teremtette. Maga Isten felette áll ezeknek a törvényeknek, mint alkotó az alkotás felett. Ez az Isteni hatalom megnyilvánult a kenyérszaporításban, de a vasárnap evangéliumában is megnyilvánul, amikor Jézus vízen járását idézi fel Máté evangéliuma. (Mt, 14, 22-33) Jézus a kenyérszaporítás után a bárkában összegyűlt tanítványok felé közeledik a vízen. Péter arra kéri, hogy kiléphessen ő is a vízre, és Jézus magához hívja. Nem ilyen minden elhívás? Nem hasonló ehhez a papi, vagy a szerzetesi hivatás. Hiszen az ember egy ilyen hívásnak engedelmeskedve bizonyos törvényszerűségeknek fölébe kell hogy emelkedjen. De az elkötelezett keresztény élet is ilyen: Jézus hívására felülemelkedve kell élni a világ nehézségein, a vér, és az indulatok világa helyett, a szeretet és a szelídség szerint élni…addig sikerül, amíg Jézusra tekintünk. Péter, amikor észrevette az erős szelet, és a nagy hullámokat, megijedt, és merülni kezdett. Péter segítségül Jézushoz kiáltott: „Uram! Ments meg engem!” Erre Jézus kinyújtotta feléje a kezét, megragadta, és nem engedte elmerülni. Ez a kiáltás: „ments meg engem Uram!” van a Requiem miseénekében is. Nem éppen innen ered? Hiszen ahogy Péter kezét megragadta Jézus, és nem merült el a vízben, épp így meg tudja ragadni a mi kezünket is Jézus a halál és elmúlás „vizében”. Ahogy a 69. zsoltár írja: „Szabadíts meg engem Isten, mert a víz már torkomig ér (a vizek immár a torkomig hatolnak)/ Mélységes iszapba süllyedtem, megállni nem tudok; / A tenger mélységébe estem,/ S a vihar elmerít engem.” A zsoltáros a szorongatott helyzetében Istenhez kiált, aki irgalmában ezt a kiáltást meghallgatja. Egyedül Isten meg tud menteni, életünk legnagyobb válságával, a halállal, és az elmúlással szembesülve is, mert Isten felette áll az elmúlás törvényének. Az elmélkedés végén, most térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy Isten felette áll a törvénynek. Az evilág természeti törvényeinek felette áll: ahogy a 69. zsoltár is felidézi Isten nagy tetteit, vagy az evangéliumi szakaszunk is, a vízen járás, de a kenyérszaporítás is ezt bizonyítja. Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést: Isten az erkölcsi törvény felett is áll? Amennyiben az erkölcsi törvény mögött a szeretet törvénye van annyiban nem: mert a szeretet az nem az Isten által alkotott szabály, hanem Ő maga: az Ő belső Szentháromságos életének a titka. A Szeretet az Isten belső lényege. A tíz parancsolat mögött nem a szeretet van? A szeretet az Isteni lét lényegéhez tartozik: ezért a törvényt, amely mögött a szeretet van, azt nem úgy kell venni, mint egy Isten által alkotott szabályt, hanem mint Isten önközlését. Isten a törvény által nem egyszerűen szabályt ad, hanem kinyilvánítja az embernek a saját belső életét. Ezért sem lehet, hogy Jézus a törvényből akár egy i-betűt is eltöröljön, hanem beteljesítse, mert benne magában, aki teljes Isten: a törvény teljessége van meg. Az elmerülő Péter felé nyújtott kéz része ennek az Isteni önközlésnek. Isten kinyújtja felénk a kezét, hogy az elmúlás veszedelmében ne engedjen elmerülni, és ez Isten szeretetéből, belső lényegéből fakad. Ez nem egy gesztus, amit Isten eldöntött, hogy megteszi, hanem az Isten belső lényegének a megnyilvánulása.   

Zámbó Károly atya

Kenyérszaporítás (Mt 14, 13-21)

Máté evangéliumából olvassuk fel vasárnap a kenyérszaporítás történetét. A kenyérszaporítás az Oltáriszentség előképe. Az evangélista úgy kezdi az elbeszélést, hogy ez akkor történt, amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, visszavonult, hogy egyedül imádkozzon. A tömeg pedig ezt megtudta, és követte őt. Az, hogy a tömeg „ezt” megtudta, két dologra is vonatkozhat: egyrészt vonatkozhat arra, hogy azt tudta meg a tömeg, hogy Keresztelő Jánost lefejezték, és arra is vonatkozhat, hogy megtudták, hogy Jézus ott van, közel hozzájuk. Az, hogy összegyűltek Jézus köré, és „szomjasan” hallgatták tanítását, összefüggésben lehet mindkét tudással. Azt is tudhatták, hogy Jézus a közelükben van, és azt is, hogy Jánost lefejezték. „Lélektanilag” nagyon is elképzelhető, hogy a megrendítő hír hallatára felébredt az emberekben a vágy, hogy Jézus tanítását hallgassák. Hiszen amikor valamilyen megrendítő hírt hallunk, vagy valami olyat, amit nehezen tudunk értelmezni, akkor jó egy biztos tanítást hallgatni, vagy megismerni egy bölcs ember véleményét valamiről. Amikor például volt a múlt év októberében a Katolikus Egyházban nagy port kavart ún. pánamazóniai szinódus, milyen jó, hogy az akkor felvetődő vitás kérdésekben megnyilatkozott a visszavonult XVI. Benedek pápa, de Robert Sarah bíboros is, abban a könyvben, amit közösen írtak. (XVI. Benedek – Robert Sarah bíboros: Szívünk mélyéből, Papságról, cölibátusról, és a Katolikus Egyház válságáról, Szent István Társulat, Budapest, 2020. /Barsi Balázs atya fordításában/, a könyvet mindenkinek ajánlom elolvasásra.) Keresztelő Jánost tisztelték az emberek, mert tudták, hogy Isten igaz prófétája, így érthető, hogy halálakor tanításra, vigasztalásra szomjasan gyűltek Jézus köré. Jézus tanította őket, de amikor beesteledett, felszólította a tanítványokat, hogy adjanak enni az embereknek. Majd Jézus parancsára az öt kenyeret, és a két halat kiosztották úgy, hogy mindenki evett, és jóllakott. Az, hogy a tanítványokat szólítja fel, hogy az embereknek enni adjanak, rámutat arra, hogy itt az Oltáriszentség előképéről van szó: a tanítványok itt az apostolokat jelentik, akiknek az utolsó vacsorán a kenyeret saját testeként adja, és megparancsolja, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Akiket Jézus a csoda által jóllakatott az evilági kenyérrel, azoknak meg kellett ebből érteniük, hogy ez azért történt, mert Jézus az örök élet kenyerével akarja betölteni a rá éhező embereket. Meg kell érteni azt, hogy az Isten a gondviselésével segít, hogy legyen kenyerünk erre az életre, de amit igazán adni akar, az az örök élet kenyere. Mint ahogyan a Keresztelő János halálától megrendült embereket sem lehetett csak azzal vigasztalni, hogy majd lesz még tanítójuk más… Mert ez nem vigasztalás a halál vonatkozásában. Mert a halál vonatkozásában nincs evilági vigasztalás, nem érvényes. Nem lehet evilági szinten vigasztalni a halállal szemben. Ha van vigasztalás: az kizárólag az örök és egyetemes vigasztalás: hogy Isten, aki az egész világot, minden láthatót és láthatatlant a semmiből teremtette, mert megteheti, mert Isten, Úr a halál fölött is. Istennek ez a mindenhatósága nyilvánult meg a kenyérszaporításban is. Jézusnak ez a csodatette része volt az örök és egyetemes vigasztalásnak. Mert a tanítványok látták az éhes embereket. Jézus is látta, hogy az emberek éhesek, de Jézus azt is látta, hogy az emberek baja nem az az éhség, amit a tanítványok is láttak, hanem az az éhség, amely az örök életre irányul.

Zámbó Károly atya

A mennyek országa (Mt 13, 44-52)

A mennyek országáról Jézus hasonlatokat mond: hasonló a földbe rejtett kincshez, amit ha valaki megtalál, mindenét eladja, és azt szerzi meg, és hasonló a különlegesen értékes igazgyöngyhöz, amit ha egy kereskedő meglel, akkor mindenét eladja, és megszerzi azt. Ennek a két hasonlatnak az alapulvételével talán azt is gondolhatnánk, hogy a mennyek országa az valamilyen tárgyi érték. De Jézus folytatja: hasonló a mennyek országa a hálóhoz, amely mindenféle halat összefog, de utána kiválogatják: a jókat edénybe gyűjtik, a hitványokat kidobják. Ez már hasonlít a búza és konkoly hasonlatára, és rámutat arra, hogy a mennyek országa igazságosságot is jelent… Az igazságosság pedig világos és egyértelmű ítéletet jelent, azaz a jó és a rossz elválasztását. Végül Jézus kijelenti, hogy minden írástudó, aki járatos a mennyek országában hasonló a házigazdához, aki kincseiből régit, és újat hoz elő. Hogy kire gondolhatott Jézus? A korabeli zsidó törvénytudókra? De mi lehet az az új, amit előhoz? Ha a mennyek országa valami új (amit Jézus hoz), akkor egy írástudó hogyan lehet abban járatos? Kire gondolhatott itt Jézus? Előbb meg kell vizsgálni, hogy mit is jelent a mennyek országa. A mennyek országa nem valami, nem valami tárgyi érték, és nem is valami elv, vagy eszme. A mennyek országa nem valami, hanem valaki: Ő maga. Mert a mennyek országa az Istennel való szeretet-kapcsolat: ami az Istenben van: és ez Jézusban van meg tökéletesen. Jézus Krisztus Urunk teljes Isten és teljes ember: azt a szeretetet hozta el nekünk embersége által, ami Őbenne, mint a Fiúban, mint második Isteni Személyben öröktől fogva meg van. Őbenne magában van az Isten országa: tehát az az írástudó aki járatos a mennyek országában: és kincseiből régit és újat hoz elő, leginkább az apostoli egyház első tanítóira igaz: maguk az apostolok, akik járatosak voltak az ószövetségben, de látták a feltámadott Urat: tudják, hogy Jézus a Krisztus, hogy ő az Úr és a Messiás. Tudják hogy az ószövetség benne teljesedik be. Az apostolok, és az apostoli egyház ismeri Krisztust, de ezáltal ismeri az ószövetséget is helyesen, mert tudja, hogy kire vonatkozik. Hogyan is lehetne az ószövetségi törvény helyes ismerője az, aki nem ismeri Krisztust? Itt azért kell tennünk egy megfontolást. Ha a mennyek országa az Istennel való kapcsolat: érthető a mennyek országában járatos házigazda hasonlata talán arra az írástudóra is, aki ha Krisztust nem is ismeri: de Istennel élő kapcsolata van, és őszintén várja a Messiást. Az Istennel való kapcsolat az az örök új, mert az örök jelenben van, míg az írás maga, az történelmi eseményekhez kötődik. Tehát Jézus valószínűleg gondolt az akkori jó szándékú, mély hitű írástudókra. Azonban amikor az evangéliumot megfogalmazták az első század második felében, akkor talán inkább a keresztényekre érthették ezt: az apostoli egyház első tanítóira. Az apostoli kor tanítói ismerték a Jézus Krisztusban fennálló Isten országát, és eszerint értelmezték és olvasták újra a törvényt, és a prófétákat. Ők voltak azok, akik az  ószövetséget, a „régit” az „új” fényében, azaz magának Krisztusnak a fényében értelmezték. Amikor a régi és az új kincset előhozták a példázat szerint, akkor régit is az új megvilágításába helyezték.

Zámbó Károly atya

Búza és konkoly (Mt 13, 24-43)

A búzáról és a konkolyról szóló példabeszéd rámutat az Isten végtelen jóságára, és hosszantartó türelmére. Arra, hogy vár. Várja az emberiség megtérését, hiszen azt akarja, hogy üdvözüljenek az emberek, azt akarja, hogy az emberek eljussanak arra az örök boldogságra, amelyre Jézus Krisztus által vagyunk meghívottak. Az Isten a saját belső örök boldogságában, szeretetében akar minket részesíteni. Hiszen az Istenben három Személy örök szeretete van. Az a szeretet, amelynek nincs vége, de nincs kezdete sem. Amely valóban örök szeretet. Az Isten hosszantartó türelme azonban egyszer véget ér, és akkor a búzától a konkoly végleg el lesz választva. A jót és a rosszat a történelem végén az Isten leméri, és minden rossz cselekedet, amely az Isten ellen irányult elnyeri méltó büntetését. Ez az Isten örök igazságosságából következik, és nem mond ellent szeretetének. A jók, az áldottak, az igazságot őszintén keresők, mert megtalálni vágyók, ugyanakkor boldog beteljesedésre jutnak az Isten ítélete által. A jó törekvés, a jó akarat ezért sohasem hiábavaló, sohasem felesleges. Az Isten örök szeretetében fogja elnyerni végső beteljesedését minden igaz szeretet.

Zámbó Károly atya

A magvetőről szóló példabeszéd – és magyarázata (Mt 13, 1-25)

Jézus példabeszéde a magvetőről egyszerű példával szemlélteti, az Isten Igéjének az életét bennünk. Azt, hogy némely mag az útszélre esett, eltaposták, és nem kelt ki, némely köves talajra hullott, és azért nem kelt ki. Volt olyan mag, amelyik kiszáradt, mert hamar kikelt, de nem tudott mély gyökeret ereszteni. Amelyik mag jó földbe hullott, az kikelt, és bő termést hozott. A példabeszéd magyarázata szerint ez a mag az Isten Igéje. A föld pedig maga az ember, a termés, pedig a kereszténnyé lett ember élete, erkölcse, cselekedetei. De néhány dolgot ki kell emelni: ahogy az Isten Igéje az emberben növekszik, az hosszabb folyamat. Hasonló egy növény fejlődéséhez. Az angyalok élete és örök sorsa, örök üdvössége egyetlen pillanat, egyetlen döntés eredménye. Az ember életében is van egy alapvető döntés, de ugyanakkor az ember élete egy út, egy sok mozzanatból álló összetett folyamat. Ugyanakkor egy alapvető döntés határozza meg, és ez az Istenre irányul, mint a lét alapjára. (Aki által minden lét van.) Ugyanakkor ez az alapvető döntés lehet az élet legvégén, elején, közepén? Vagy csak a végén lehet? Az ember élete utolsó pillanatában döntésével megerősítheti az egész életét, de meg is tagadhatja. Fel is ismerheti, mennyi tévedés volt az életében. Talán arra is rájöhet, hogy az egész élete nem a jó irányba ment. De aki életét úgy éli, hogy előtte van a végső órája, az készülhet erre a végső döntésre, hogy egy Isten felé törekvő élet végén az Isten iránti hűségnek, a hitnek legyen az utolsó aktusa az utolsó pillanat. Egyre inkább hajlok arra a meglátásra, hogy az ember élete és üdvössége is – ami igazán lényeges – az egy döntés. Egy döntés, az Isten mellett, és az Isten örök igazsága mellett, amit az ember egyszer megismer, és jó akarattal törekszik rá, hogy életében megvalósítsa. Ha az élet nehézségei el is sodorják ettől az igazságtól, mindig megpróbál hozzá visszatérni, és halálának óráján véglegesen megerősödik benne. Az Isten igéjének így kell szárba szökkennie, és a végén a jó termés legyen learatva: a boldog örök élet. Ehhez azonban még hozzá kell tenni, hogy Jézus maga az Isten Igéje, és ő maga az örök igazság. Az örök igazság melletti döntés az nem valami mellett, hanem valaki mellett szól. Az igazság – a legmélyebb örök értelmében nem egy rend, egy szabályszerűség, mert akkor az igazság nem volna más, mint egy reláció, egy összefüggés. A rend a világban azért van, mert valaki megalkotta. Valaki megalkotta a dolgokat, de a dolgok természetét is. És az örök boldogság nem lehet más, mint ezzel a valakivel való kapcsolat: a Teremtő örök Istennel. 

Zámbó Károly atya

„Az én igám édes, és az én terhem könnyű”

Jézus Krisztus Urunk mondja ezt a vasárnapi evangéliumban. (Mt 11, 25-30) Jézus előtte a mennyei Atyához imádkozik. De ebből az imádságból kitűnik, hogy Ő mennyire egy a mennyei Atyával. Végtelen szeretet van az Atya és a Fiú között, amely a Szentlélekben van. A Szentháromság örök szeretete. Jézus ebbe az örök szeretetbe hív minket. Ezért lehet az ő igája édes, és az ő terhe könnyű. Ez nem a nehézségek, a szenvedések lekicsinylését jelenti. Hanem arra akar rámutatni Jézus, hogy abban a szeretetben kell ezeket hordozni, amire ő hív meg minket. Az Istentől elrugaszkodott világban a legkisebb szenvedés, igazságtalanság, egyenlőtlenség is: elviselhetetlenné válik. A Krisztusban élő szentek pedig mi mindenen tudtak keresztül menni… Az adott nekik erőt, hogy Krisztusban éltek. Krisztus az élet forrása, mert a mennyei Atya mindent benne és általa teremtett. Krisztus nélkül minden értelmetlenségbe hullik, mert a teremtett világ dolgai nem önmaguktól állnak fenn, és nem önmagukban hordozzák az értelmüket. Krisztusban azonban minden értelmet nyer. 

Zámbó Károly atya

„Aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10.,40)

Mit is jelen a címben idézett mondat: Istent befogadni, Jézus Krisztus által, aki teljes Isten és teljes ember. Ezért aki Jézust befogadja, Istent fogadja be. De mit jelent Jézust befogadni? Sokféle módon lehet. Az evangélium hallgatásával, olvasásával. Hívő közösségben való imádkozással. Az evangélium ügyében együtt munkálkodással. Vagy talán az is Jézus befogadását jelenti, ha emberek összefognak valami jó ügy érdekében? Úgy érzem, hogy a Magyar Nemzet legnagyobb küzdelmei, összefogásai, azok Krisztus jegyében mentek végbe. Szabadságharcaink, az ellenséggel vívott sokszor kilátástalan háborúink nem csak Nemzetünket védték, de védelmezték az egész keresztény civilizációt. Ezért az a határozott véleményem, hogy ezek a Magyar Nemzet hősies küzdelmei Krisztus jegyében zajlottak. De kétségtelen, hogy Krisztus befogadásának a csúcsa a Szentmise, a szentáldozás. Krisztus befogadása a legteljesebb módon a Szentmisére értendő, a szentáldozásra. De ha azt mondom, hogy szentáldozás, akkor azt is értem, hogy az egész élet, az egész keresztény élet. De ott van mögötte az egész keresztény kultúra. Azért mondom ezt így, mert a kereszténység az talán valóban nem államvallás, de kultúra teremtő. Hogy is ne lenne az, hiszen ha Istenben élnek emberek, az hogyan is ne hatna ki egész gondolkodásukra? A kultúra pedig gondolatokból van. Ha tehát Krisztust befogadva élünk, akkor az kihat az állami életre, kihat a történelemre. A világ ma nagyon nehéz korszakát éli. Éppen hogy kilábalunk a járványból, máris itt az új ’járvány’, a gyűlölködés „vírusa”. Krisztus adjon nekünk magyaroknak erőt, hogy ne üljünk fel az alattomos provokátoroknak, hanem életünkben ismét felragyogjon az igazság. 

Zámbó Károly atya

Aki megvall engem az emberek előtt, és is megvallom mennyei Atyám előtt…

Jézus mondja: „Aki megvall engem az emberek előtt, és is megvallom őt mennyei Atyám előtt, aki a mennyben van.”(Mt 10, 32) A hitvallás, annak a megvallása, hogy Jézushoz tartozunk, hogy őfelé törekszünk, hogy benne akarunk élni. Ez tartja fenn a világot. Mi értelme volna annak, hogy fennáll a világ, a maga sok küzdelmével szenvedésével. Mi értelme volna, hogy annyi az Istentől elszakadt sötét lélek, ha nem az, hogy ez lehetőséget ad nekünk, Krisztusban élni akaróknak a benne való hit megvallására. Sokszor van olyan érzésünk, mintha az Istentől elszakadt civilizáció nagy és hatalmas lenne. Olyan erős, hogy már elnyeléssel fenyeget minket, akik Krisztusban akarunk élni. Mintha az Isten nélküliek lennének az erősek, mi pedig a gyengék… Pedig pont fordítva van. Hiszen milyen abszurd, az Istentől elszakadva élni. Lehet egyáltalán, hiszen Isten mindenütt jelen van: De a bűn az Isten elleni lázadás. Az lehetséges, hogy valaki lázad az Isten ellen, lázad a valóság ellen, amiben él. Lázad minden ellen, amit lát. Lázad minden ellen, amit hall. Ez alkalom a hitvallásra, a küzdelemre. Mi keresztények, azaz Krisztusiak: időben élünk, azaz a pillanatban élünk, de nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságot vágyakozva élünk. Istenre vágyakozunk, az Isten teljességére. A szeretetlenségben élünk, de a szeretetre vágyakozva, arra a szeretetre, amely az Isten örök szeretete. A szeretet nélküli élet maga az abszurditás. A szeretetlenség: agymosó zenével táplálkozó agymosott emberek mindennapi kenyere, de: rabkenyere. Állandó röhögés, állandó gúnyolódás, állandó üresség. Jézus Krisztus azonban a szeretet példáját adta: egész életének odaadását a szeretetben. Szeretetből megváltott minket, meghalva értünk. Erről tudomást nem venni: az maga az abszurditás. Ezt elfogadni: viszont Élet, mely az élet forrásából, Krisztusból merít. Hiszen minden őbenne teremtetett, ezért Ő ad értelmet a világnak. Krisztust megvallani a legjobb, legértelmesebb döntés. 

Zámbó Károly atya

Az Úrnapja

Az Úrnapja, a legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepe az idén is eljött. Igaz, a járványügyi korlátozások miatt ezt sem tudjuk a megszokott ünnepélyességgel tartani, most nem lesz virághintés, körmenet, de ha egyszerűbb módon is, mégis kifejezzük belső örömünket: hogy Jézus Krisztus velünk van, kenyér és bor színe alatt. Ez az ünnep azt jelenti, hogy Jézus velünk van, és táplál minket. Ő az élet kenyere számunkra. Ugyanakkor éppen ezért fontos, hogy tisztelettel vegyünk magunkhoz a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Az, hogy szentgyónást végzünk, amire egyre inkább újra lehetőségünk lesz, azért is fontos, hogy az Oltáriszentség vételére méltón előkészüljünk. Annak, hogy enni tudunk, egyáltalán hogy testünk van, az a legmélyebb értelme és célja, hogy Krisztus Testét és Vérét Magunkhoz véve egyesüljünk Krisztussal. Ezért mondják a szentáldozást Communionak, azaz egyesülésnek. Nem a szó értelme szerint, hanem mélyebb magyarázata szerint. Az angyalok, legalábbis ilyen értelemben nem egyesülnek Istennel, mint mi, emberek, emberi mivoltunk által, az emberré lett Istennel. Az anyag-világnak, és benne a mi testi mivoltunknak ez ad értelemet. Isten nem alkotott volna anyagot, és nem alkotott volna testi lényeket, ha az anyagnak és a testnek nem adott volna valami végső értelmet. Ez a végső értelem pedig mi más lehet, mint az, hogy a testben élő teremtett, de szeretetet befogadni képes ember, aki személy, de testi mivoltában anyagból van, pont az anyag révén tudjon az Istenhez közelebb kerülni. Közelebb, és egészen közel, a szentáldozáskor. Ez adjon nekünk erőt.

Zámbó Károly atya

Szentháromság: az Isten végtelen misztériuma

Isten végtelen, kimeríthetetlen és örök szeretet. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek örök szeretete: a Szentháromság. Kimeríthetetlen örök misztérium, amelynek lényege az Örök Szeretet. Isten a Szeretet. Lehet-e Istent egy szóval megfogalmazni? Csak akkor, ha az az egy szó: a Szeretet. Az a szeretet, amely végtelen, nem csak azért, mert nincs vége, hanem azért is, mert nincs kezdete sem. Azt, hogy Isten a Szeretet, azt az a Szent János apostol és evangélista hirdette, aki látta Jézus Krisztus Urunkat a kereszten meghalni. Isten örök, végtelen szeretete, és az önmagát tökéletes és örök áldozatként a kereszten bemutató Fiú ugyanarról a misztériumról tanúskodik: az Isten belső, örök szeretetéről, és arról, hogy Isten Jézus Krisztus által, a Szentlélekben minket ebbe az örök szeretetbe akar bevonni, ebben az örök szeretetben akar részesíteni. Korunk egyik kiemelkedő igehirdetője - Barsi Balázs ferences szerzetespap - külön is hangsúlyozza, hogy abban a szeretetben akar minket Isten részesíteni, ami az Ő örök szeretete. Lehet-e más végső célja a teremtésnek, annak, hogy Isten képességet adott a szeretetre, minthogy az Ő örök szeretetébe bevonjon minket? Ezért lett Isten emberré, hogy az Ő örök szeretetében részesüljünk. Mert hogyan is tudnánk Istenhez eljutni? A saját erőnkből sehogyan sem. Az emberi próbálkozások, akár a meditációs technikák, akár az aszketikus gyakorlatok, vagy a civilizáció bármilyen eredménye kevés lenne ahhoz, hogy Istenhez eljussunk. Az Istenhez úgy tudunk eljutni, hogy előbb akart ő eljutni hozzánk, ezért lett emberré az Isten örök Fia. Mivel az embert a bűn elszakította Istentől: a bűnök bocsánatára lett érettünk örök áldozattá a Fiú, Teste és Vére. A Fiú valóban emberré lett. Része lett emberként is a történelemnek. Ezzel mintegy megszentelte a történelmet, minden gyászával és nyomorúságával együtt. A ószövetségi választott nép fiaként megsiratta Jeruzsálemet, hiszen látta, hogy a rómaiak lerombolják, és majd a templom is elpusztul. Jézus Krisztus megszentelte a nemzethez tartozást, a mi nemzeti érzésünket is. Amikor a nemzeti gyásznapon - mi magyarok - megrendülve gondolunk Nemzetünk elszakított részeire, Krisztus ezt az érzelmet is önmagában megszentelte, ezért imádsággal, és az Isten segítségét kérve kell ezt a gyásznapot megélnünk: a trianoni tragédia századik évfordulóját. Milyen sajátos, hogy nemzeti tragédiánk évfordulója Pünkösd, és Szentháromság vasárnapja közé esik. Jelentse ez azt számunkra, hogy a Szentlélek erejéből, Isten Szentháromságos Örök Szeretete által nemzeti gyászunkat átélve, a Keresztény Magyarország élete erősödjék, és váljék világító fáklyává Európában, és a világban. 

Zámbó Károly atya

A Szentlélek eljövetele

A Szentlélek eljövetelét ünnepelni mindig felemelő. A Szentlélek az Igazság lelke. A három Isteni Személy közül a legrejtettebb. Jelen van Ő mindig, amikor az Igazságról tanúságot teszünk, amikor az Igazságot kimondjuk. Azt az igazságot, amely nem egyszerűen valamely valóság objektív létezése. Mert van objektív igazság, mely létezik, mely megismerhető. Ez egy filozófiai állásfoglalás lehet, még csak nem is hit, és nem is hitvallás. De ez azért lehetséges, mert van olyan igazság, amely nem valami, hanem valaki. Az objektív valóság azért lehetséges, mert mögötte van, az a valóság, amely lét-oka minden valóságnak. Amely a Teremtő Isten örök háromsága: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Amikor Pünkösd ünnepén a Szentlélek kiáradt az apostolokra, attól kezdve tudták hogy kicsoda a Názáreti Jézus. Attól kezdve miséztek: bemutatták az egyetlen áldozatot, amely a mi Urunk Jézus Krisztus egyetlen áldozata, a keresztáldozat. Ezért minden Szentmise pünkösdi esemény. A Szentlélekben van a Szentmise. Minden pünkösdi esemény hitelességének ezért az a fokmérője, hogy mennyiben van kapcsolatban a Szentmisével. A hit megvallása, az Apostoli Hitvallás a Szentmisében van. A Szentségek élete a Szentmiséből ered, és oda tér vissza: mert Krisztus áldozata örök áldozat. Ezért a papságot sem lehet másképpen megérteni: csak Krisztusból. Krisztus nem laikus mozgalmat vezetett, mert nem volt ószövetségi pap: hanem beteljesítette az ószövetségi áldozatot, és minden áldozatot, Ábel, és Melkizedek áldozatát is, a saját egyetlen tökéletes áldozatában: a bűnök bocsánatára. A Keresztáldozat az egyetlen tökéletes főpapi áldozat. Mivel tökéletes: nem kellett megismételni, és nem is kell: tökéletes, és örök áldozat. Ugyanakkor jelenvalóvá teszi ezt az áldozatot minden bemutatott Szentmise. Ezt Pünkösd hozta el az Egyháznak (és rajta keresztül a világnak). Pünkösd hozta el a Szentmisét, és minden Szentmise elhozza a Pünkösdöt. 

Zámbó Károly atya

Jézus Krisztus Urunk mennybemenetele

(Mt 28,16-20)

Jézus Krisztus Urunk mennybemenetelében van valami szomorúság, de még inkább vigasztalás. Pontosabban: az apostoloknak, akik Jézustól elbúcsúztak, és utána néztek, amint a mennybe emelkedik, és látták őt eltávolodni, valami szomorúság telepedhetett a szívükre. De nem reménytelenség. Nem olyasvalami, mint Jézus elfogása, és kivégzése után. Hanem valami nagy reménység. Mert már megtapasztalták, hogy Jézus velük van akkor is, ha nem látják. A teljes igazságot majd a Szentlélek adja meg nekik Pünkösdkor. De már most is ott élt bennük a remény, hogy Jézus velük van, még ha fel is ment a mennybe, még ha – látszólag - el is távolodott tőlük, valójában velük van. Nekünk is nagy remény ez a mennybemenetel. Az apostolok hite ettől kezdve hasonlóvá lett a mi hitünkhöz: Jézus emberi közelségben úgy mint addig, már nem volt velük, mégis egyre jobban látták hitükben, hogy ki ő. Igen ettől kezdve az apostolok hite hasonló lett a mi hitünkhöz. De éppen azért, mert mi az apostolok hitét kaptuk. Hiszen az Egyház, mint Apostoli Egyház ezt adja át: az apostolok hitét. Ebbe születtünk bele, de nem a testi, vagy nem csak a testi születésünk által, hanem a keresztségünk által. Milyen érdekes egybeesés. Az apostolok az égre nézve látták Jézust eltávolodni, nekünk pedig megadatott, hogy a mennybemenetel ünnepén tarthatjuk meg - a járványügyi bezártság utáni - első nyilvános vasárnapi Szentmisénket. Kérjük Jézus Krisztust ezen az ünnepen, hogy mi ne távolodjunk el tőle, mert valójában ő sem távolodott el tőlünk, amikor felment a mennybe. Velünk van, és velünk marad a világ végezetéig, és mindörökké. 

Zámbó Károly atya

Jézus megígéri a vigasztaló Szentlelket

(Jn 14, 15-21)

Húsvét VI. vasárnapjának az evangéliumában Jézus megígéri a vigasztaló Szentlelket. De ezt egy kijelentéssel kezdi, amely elgondolkodtató: „ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat”. Itt nem lehet szétválasztani: hogy melyik Jézus parancsa, és melyik az Isten parancsa, mert Jézus az Atyával való egységét hangsúlyozza ebben a szövegösszefüggésben. Tehát nem lehet úgy szeretni Jézust, hogy valaki nem él a parancsok szerint. Ha valaki Isten valamelyik parancsát megszegve él, nem tudja Jézust helyesen szeretni: pontosabban fogalmazva; a Jézus iránti szeretetében is megsebződött. Itt azzal a súlyos kérdéssel nézünk szembe, hogy nem lehet elválasztani az Úr Jézussal való kapcsolatunkban a szeretet és a parancsok megtartásának egységes valóságát két részre: szeretet-rész, és parancs-rész. Persze tudjuk, Jézus azért jött, hogy megmentsen minket, ezért kell őszintén törekednünk a parancsok megtartására. Egy férj sem mondhatja a feleségének, vagy egy feleség a férjének, hogy én „megcsallak téged, de azért szeretlek”. Pétertől is azt kérdezte Jézus, mikor szembesítette a tagadásával, hogy „szeretsz-e engem?” – nem direkt szembesíti a tagadással. De Péter megértette, hogy miután megtagadta Jézust, már nem tudja egészen tisztán mondani, hogy „szeretlek”, de mégis mondja, mert nem mondhat mást, bár elszomorodik. De Jézus ezt a töredékes, megsebzett szeretetet, felemeli a saját szeretetébe. És ez vigasztalás.
Az evangéliumi szakasz első mondata: „ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat”, nem egy olyan bevezetés, hogy „kipipáljuk”, mondván: „szeretünk”, lépjünk tovább a lényegre. Nem. Szembesülnünk kell gyarlóságunkkal, gyengeségünkkel – ami a szeretetet is érinti – és ebben elszomorodunk. És erre a válasz, hogy Jézus elküldi a Vigasztalót: a Szentlelket. Megállunk egy kicsit, és elgondoljuk: mégis szeretni akarjuk Jézust, szeretni akarjuk a minket végtelenül szerető Istent. Isten mindennél jobban ismeri gyarlóságainkat, de azt a legbelső akaratot, hogy mégis vágyódunk az Isten után, talán csak legbelül, de ott van a vágy bennünk: befogadni Istent aki egészen tisztán szeret. És Jézus ezt teljessé teszi a Szentlélek által. Jézus úgy küldi a Szentlelket, hogy teljes egységben van az Atyával. Ez az egység, az örök szeretet. Az az örök szeretet, amely valóban örök, mert nincs vége, de nincs kezdete sem. Jézus minket is ebbe a szeretetbe akar bevonni. Ez legteljesebben a Szentmisében történik meg: imádjuk a velünk, és bennünk lévő Úr Jézus Krisztust az Atyával együtt, a Szentlélekben. A Szentlélek legyen vigasztalónk most is, amikor a járvány miatt nem mutathatunk be a néppel együtt Szentmisét. Adja meg a Mindenható Isten, hogy mielőbb újra együtt lehessünk a Szent Misztérium ünneplésében.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor

Jézus Krisztus Urunk egysége az Atyával

Jézusnak az egysége az Atyával, az Isten örök szeretetére mutat. Ez a szeretet: az Atya és a Fiú örök szeretete a Szentlélekben. Mindig erről kellene beszélni. Pontosabban: úgy kell beszélni az egész kinyilatkoztatásról, hogy ebben a misztériumban van az egész Teremtés és Megváltás. Az Isten végtelen Szeretet, mert három Személy: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek. Ezért szeret, és ezért irgalmas. Ezen az irgalmasságon belül van a Megváltás, de a Teremtés is. Isten megkönyörült a nem létezés, a semmi fölött, és lett a teremtés. Nem véletlen, hogy Jézus egysége az Atyával (Jn 14, 1-12) a Húsvét V. vasárnapjának az evangéliuma. Mert az egész húsvéti misztérium, a Passió, a kereszthalál, és a feltámadás is ebben a szeretetben értelmezhető. Jézus a szenvedést nem Pilátustól fogadta, nem is az őt halálra adó zsidóktól, vagy a kivégző római katonáktól, hanem a mennyei Atyától. Főpapi imájában ezért a mennyei Atyához fordul: szenvedését áldozatul felajánlja azokért, akiket neki adott az Atya. (Jn 17,9) Jézus teljes Isten, és teljes ember, de az „én”-je, vagyis a Személye: az a Második Isteni Személy: a Fiú. Jézus örökké az Atyában van, és az Atya örökké őbenne. És ez az örök szeretetkapcsolat a Szentlélekben van. Ezért mi is: Krisztusban juthatunk el az Atyához, a Szentlélek által. Most a járvány idején, ebben a megpróbáltatásban különösen is erősítse hitünket annak elgondolása, hogy Isten a szeretet. Ha nem volna Isten szeretet: semmi nem volna, mert a teremtés is ebben van. Isten, az ő örök szeretetében teremtett.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor

Fotó: Papp Tamás

Jézus, a Jó Pásztor

Húsvét negyedik vasárnapja az ún. „jó Pásztor” vasárnap. Az evangéliumban Jézus önmagát jó pásztornak nevezi, aki ismeri juhait. (Jn 10, 1-10) Ezen a napon könyörgünk papi hivatásokért, hogy a Jó Pásztor buzgó követői legyenek minden korban. Ezért érdemes elgondolkodni azon, mit jelent a Jó Pásztor követése, mi a papság a maga lényege szerint?
A katolikus papság szentségi karakter. A pap a felszentelés által jeleníti meg Jézus Krisztus egyetlen, örök, főpapi áldozatát, a kereszthalálát. Ez a Szentmise. Hatalmat kap a felszentelés által a bűnbocsánat gyakorlására. Mind ezekben azt kell látni, hogy Krisztus a cselekvő, Ő az, aki a pap keze által működik. Éppen ezért kell méltó módon felkészülnie a papnak a szolgálatára, és ezért erőfeszítéseket tenni. Ilyen értelemben kell, hogy a hívek is imádkozzanak papjaikért. A reformáció egyházaiban az egyházi lelkipásztori szolgálat más értelmet nyert. Ott lelkészek vannak, akik felavatásban részesülnek. A reformáció eltörölte a (katolikus értelemben vett) egyházi rend szentségét, ezért ott nem Szentmise van, hanem Istentisztelet, amelynek középpontjában az Ige van. Igen, az fontos, hogy a papok megfelelően éljenek, hogy kifejezzék azt a küldetést, amelyet Krisztustól kaptak. Lehetnek a papok emberileg gyarlók; akik bűnbánatban kell hogy éljenek, hogy bűneiket megbánva váljanak alkalmassá a Szent Misztérium ünneplésére. Mégis, a papok szolgálata olyan a világban, mint a kovász, ezáltal válnak a világ dolgai azzá, amivé lenniük kell. Minden hibája ellenére is: kiváló, és hősies sereg a papság. A világ bűneitől, gyötrelmeitől, talán a papok szenvednek a legjobban. Mégis: náluk van a szabadulás kulcsa: a Krisztusi megváltás közvetítésének képessége. Testvéreim! Most, ebben a súlyos helyzetben külön is imádkozzunk a papokért, papi hivatásokért, és a papok, mint Isten felszentelt szolgái különösen is imádkozzanak a Magyar Nemzetért, és minden jóakaratú emberért. Adja meg a Mindenható Isten, hogy a járvány elmúltával újra találkozhassunk.

Zámbó Károly katolikus lelkipásztor

Kép: Pixabay

Jézus megjelenik az úton a tanítványoknak

Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliuma még a húsvét vasárnap történései közé tartozik. (Lk 24 13-35) A feltámadás eseménye annyira friss és újszerű, hogy a tanítványok fel sem fogják. Aki hallott a feltámadásról, az sem foghatta fel. Tehát az apostolok és a tanítványok nem „hiszékenyek” voltak. Akik látták is a feltámadott Jézust, azok számára is olyan lehetett, mintha „kikapcsolt” volna az értelmük, mert egy következő találkozás alkalmával szinte nem merték hinni. Az evangéliumok feltámadás-elbeszélései visszaadják ezt a hangulatot. Ebből látszik, hogy mennyire meghatározó volt a feltámadás. Ha nincs a feltámadás, nincs Jézusról a többi elbeszélés sem, a szenvedés, a tanítás, a csodák: nem volna értelme. Olyan öncélú historizálás lett volna Jézusról történeteket szóban átadni, hogy ezt nem tehették volna meg, hogy nemzedékeken áthagyományozzanak egy tanítást, a feltámadás nélkül, azt mintegy kitalálva hozzá. Ilyet nem tehettek volna: nem lettek volna olyan helyzetben. Hogy miért nem, annak sok szempontjából csak egyet emeltek ki: a történelmet a győztesek írják. Izrael akkor leigázott ország volt. Egy levert messiás-mozgalom mélyebb vereség volt, mint mondjuk az 1956-os levert forradalom. Egy forradalomnak, mint amilyen az 1956-os forradalmunk volt, ha le is verik, azért lehet áldott emléke, a helytállás erkölcsi győzelme, az elmenekültek, vagy a csendesen túlélők körében megtermi a jó emlékezet virágszálait. Ilyen utóemlékezete egy bukott messiás-mozgalomnak nem lehetett: azért nem, mert a messiás-mozgalom mögött az Isten tekintélye áll. Isten pedig nem bukhat meg: tehát Jézus, ha elbukott, ha megölték: akkor nem ő volt a Messiás. Ez lehetett a gondolatuk az Emmauszba tartó tanítványoknak. Szomorúan mennek Emmauszba, gyalogosan távolodnak Jeruzsálemtől. És akkor egy idegen hozzájuk csapódik, megkérdezi, miről beszélgettek. Akkor ezen elcsodálkoztak, hogy bizonyára az egyetlen idegen, aki nem tudja mi történt ezekben a napokban a városban? És az idegen visszakérdez: „Miért, mi történt”? Ekkor elmondják neki a Názáreti Jézus esetét: aki sok csodát tett, és úgy tanított, mint előtte senki más. Azt hitték, hogy ő a Messiás. De a főpapok és a vének halálra adták. Kivégezték. Három napja meghalt, és eltemették. Ekkor Jézus,  mivel ő csatlakozott hozzájuk, de nem ismerték fel, – elmagyarázta az írások alapján, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt. Mikor esteledett, elfáradtak. Kérlelték az idegent, hogy maradjon velük. Egy fogadóba betértek: amikor Jézus megtörte a kenyeret, a tanítványok felismerték, de eltűnt előlük. Még abban az órában visszatértek Jeruzsálembe… Ez utóbbi mozzanat jól mutatja az evangélium lendületét: a feltámadás bizonyossága olyan erőt adott a tanítványoknak, hogy elfelejtve fáradtságukat, kimerültségüket, visszaindultak Jeruzsálembe, az apostolokhoz. Az evangélium így született: Krisztus feltámadásából. Az evangélium ezért: igazolja a feltámadást. A feltámadásra is érvényes Newman megállapítása: a Szentírás bizonyít, de az Egyház tanít. Az Egyház tanítja a feltámadást a Hiszekegy-ben. A Szentírás pedig bizonyítja: ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs evangélium, mert nincs az a közösség sem, amit az evangélium, az örömhír hozott létre, és amely közösségben az újszövetségi iratok megszülettek, és amely elfogadta azokat hitelesnek. Életünknek ebben a megpróbáltatásokkal teli időszakában Krisztus feltámadásának a fénye jelentsen világosságot, és reménységet. Adja meg a mindenható Isten, hogy ezt a mostani válságot legyőzve egy igazságosabb világ jöjjön el, mint amilyenben eddig éltünk.

Zámbó Károly atya

Kép: Id. Markó Károly: Krisztus menetele Emmauszba, 1859, MNG

Krisztusban az Isten Irgalmassága van köztünk

A Húsvét második vasárnapja az Isteni Irgalmasság vasárnapjaként van megjelölve. A tanítványok együtt voltak az utolsó vacsora termében, de a zsidóktól való félelem miatt zárva tartották az ajtót. Jézus pedig megjelent a zárt ajtók mögött, megmutatta kezén és lábán a szegek helyét, és azt mondta: „ne féljetek”. Az Isten Irgalmassága benne van jelen. Krisztus azt jelenti számunkra, hogy nem hiábavaló az életünk sok küzdelme, hanem van célja az életünknek, de ezt nem önmagunkban, hanem Krisztusban kell megtalálnunk, mint ahogy a teremtés is a Fiúban áll fenn. Benne kapjuk meg életünk értelmét. Az, hogy mi keresztények vagyunk, az nem jelentheti azt, hogy úgy viszonyuljunk a hit dolgaihoz, hogy vagy igaz, vagy nem, majd meglátjuk. Hanem: Krisztus maga az Igazság, aki bennünk is van. Nekünk nem valamit kell elfogadnunk, hanem valakit. Krisztusban kell élnünk, és akkor Krisztus bennünk él. Mi magyarok ezer éves keresztény államiságunk történetét talán sokszor azért nem értjük, mert elfelejtjük, hogy őseink keresztényként Krisztusban élve hozták meg sokszor súlyos döntéseiket, melyeket az örök Igazsághoz igyekeztek elsősorban igazítani, nem pedig a pillanatnyi érdekhez, és ezért néha úgy érezzük, hogy nem mindig hoztak racionális döntést. De tudnunk kell, hogy az árulás, a széthullás, az önfeladás, akkor sem jó döntés, ha rövid távon az tűnik racionálisabbnak. Krisztus megjelent a zárt ajtók mögött. Nem ennek a világnak a keretei között volt már akkor, hanem a végtelen örök dicsőségben, úgy hogy meghalt, de a halál nem úr rajta, többé nem hal meg. Ebben az örökkévaló állapotban engedte látni magát. Ez jelentett bátorítást az apostoloknak. És ebben van az Isten irgalma: hogy életünk nem a céltalanság és a széthullás felé tart, hanem van végső célja az életünknek: nem valami, hanem valaki: Krisztus, akiben kiteljesedik személyiségünk, az a teljesen egyedi érték, amelyet Isten egyénileg teremtett: azért, hogy az örökkévalóságban az Isten örök szeretetében kiteljesedjen. Ebben az igazságban kell megkapaszkodnunk a megpróbáltatások idején. Most, amikor az egész világ, és Nemzetünk is a koronavírussal küzd élet-halál harcot, látnunk kell világosan életünk végső értelmét Krisztusban.

Zámbó Károly atya