"Uram, nincs emberem..."

„Van Jeruzsálemben a Juh-kapunál egy fürdő, amelyet héberül Betezdának neveznek, és öt oszlopcsarnoka van. Ezekben feküdt a betegek, vakok, sánták, bénák sokasága. Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulni?" A beteg azt felelte: "Uram, nincs emberem, aki, amikor felkavarodik a víz, bevigyen engem a tóba.” (Jn 5, 2-7)
     Február 11-e a Lourdes-i jelenések kezdete, a betegek világnapja. Ehhez kapcsolódóan Ács István testvérünket kérdeztük, miként került kapcsolatba a Katolikus Kórházlelkészséggel, valamint megkértük, beszéljen a Kórházlelkészségen belül végzett önkéntes beteglátogatói szolgálatáról.


- Az Országos Onkológiai Intézet terülén belül taláható az Irgalmas Jézus Kápolna, amely a Katolikus Kórházlelkészségnek a központja. 2006 környékén volt egy műtétem, és egy ismerősön keresztül ebben a kórházban találtak sebészt, ezért ott töltöttem néhány napot.
Janig Péter atya 2005-től kórházlelkészként működött az intézményben. Amikor betegként bent feküdtem, Péter atya egyik este bejött a kórterembe. Igazából ez volt az első találkozás, az első impulzus. Felnőtt megtérő vagyok. Akkor én már mindenféle szégyen nélkül, bátran elindultam az úton. Nagyon megörültem, hogy a kórházban egy katolikus pap látogat. Miután bejött, rögtön beszélgetni kezdtünk. Péter atya nagy hatással volt rám, nagyon megfogott az ő lelkisége. Aztán leporoszkáltam szent-misére a kápolnába.
Akkoriban újították fel és szentelték fel ezt a szép és kedves, hányatott sorsú kápolnát, ami nekem igazából a szívem közepe, ahova úgy érzem, igazából tartozom. Péter atyával egyre szorosabbra fűződött a kapcsolatunk. Ma már egyrészt a lelkivezetőm, és mondhatom, hogy baráti kapcsolat is fűz minket össze, ezen felül pedig a szolgálat, a beteglátogatás kapcsán. Korban elég közel állunk egy-máshoz, két-három hónap van közöttünk, az egy-korosztály nyilván közelebb hozott minket.
Amikor Édesanyám rákos beteg lett, sokat jártunk be a kórházba, az Onkológiára. Ő sajnos már nem él három éve. Nagy küzdelem volt, műtétek sorozatával. Én mindig ott voltam vele a kórházban és a kápolnában. Szentmiséket látogattam.
Megfogott a kápolnának a légköre, a kisugárzása. Számomra nagyon-nagyon megfogható ott az Úrjézus jelenléte. Erről sokat beszélgettünk testvérekkel, Péter atyával. Azt mondták - és ebben van valami - sok beteg és nehézséggel rendelkező megy oda imádkozni, ül le a kápolnában, járul az Úrjézushoz. A Szentlélek Úristen, hiszem és érzem, hogy működik bennünk. Sok betegség, sok nehézség, sok haláleset is történik a kórházban, és a sok imádság megszenteli azt a kápolnát. Nagyon beimádkozottá, számomra erőssé és Krisztus jelenlétét éreztetővé vált. Járogattam oda, sokat, amennyit csak tehettem.
Egy nehézségem van csak vele kapcsolatban: ott mindig három órakor kezdődik a szentmise, az irgalmasság órájában, és nehéz pontosan odaérni, ha az ember dolgozik, mert ez éppen munakidőben van. Így aztán a legtöbbet az ünnepeken és hétvégéken igyekszem elmenni. 
Fontos ezt ilyen részletesen elmesélni, mert maga a kápolna és Péter atya vezetése volt az, ami elkezdett vonzani a betegek felé. Ez a megtérésem része is. A  Jóisten csodálatos működése minden képzeletemet felülmúlta.
Elég finnyás ember voltam mindig. Ha kórházba kellett menni, inkább könyökkel nyitottam a kilincset, ha már bent voltam, a kórháznak az illata mindig zavart, az illatok, szagok vagy csak a fertőtlenítés néha kellemetlenek. Nehezen mentem be kórházakba.
2004-ben megtértem - nem szeretem így használni, mert minden nap meg kell térni, minden nap az Úristen kezét fogva tudunk csak élni, működni, létezni. De ez volt az indulási pont.
Akkor már úgy gondoltam, hogy a hit tettek nélkül halott. Mindig szerettem volna valamit cselekedni, tenni is azért, hogy a hitemet ne csak az imádságban, a szentmisén való részvételben éljem meg. Munkás ember vagyok, cselekvő, aktív ember, éreztem, hogy valamit tennem kellene. Onnantól a Jóisten kegyelméből nagyon érdekes dolog történt.
Egy utcabeli kedves ismerősömnek, volt iskolatársamnak az édesapja súlyos beteg lett, prosztatarákkal küzdött, és sajnos ennek a küzdelemnek a végére ért. A végső stádiumban a csepeli elfekvő kórházban volt, ami nem a
legszebb intézmény, elég lepusztult, nagyon nehéz állapotok uralkodtak. Előfordult, ha valaki bepisilt, az ágya alatt tócsák álltak, órákig.
Ez a barátom egy nap megkért, hogy menjek be helyette az édesapjához. Ő minden nap látogatta, szépen kísérte az édesapját és nagyon sokat tett érte. De ezen a napon valami halaszthatatlan munkahelyi dolga volt. Akkor kaptam ezt a felkérést, hogy szaladjak be a kórházba, csak valami innivalót bevinni. Természetesen elvállaltam.
Bementem a csepeli intézménybe, és megtaláltam az édesapját. A fia küldött ételt, italt. Meg kellett itatni, megetetni az idős bácsit.
Már maga az meglepett: úgy mentem oda be, hogy nem igazán éreztem magamban semmiféle undort vagy viszolygást. Elkezdtem etetni az édesapját. Végső stádiumban lévő ember már nem szépen eszik, hol bement valami, hol kijött, de aztért haladtunk. Egy kis ivás, ott is fele be, fele ki, próbáltam papírtörlőkkel, egyebekkel az ügyet kezelni. Azon csodálkoztam, ahogy végig tudtam menni ezen az egész eseményen. Ez számomra fordulópont volt és csak annak tudom be, hogy a Jóisten kegyelme és szeretete változtatott és alakított engem.
Befejeztük nagyjából az ételt, örültem, hogy túl vagyunk rajta. Nehéz volt, de ment. Akkor fogta, és ahogy bent szokás volt, kilökte a szájából a műfogsort, tele ételmaradékkal, fogta a szája szélével, mert azt el kellett mosni. Megfogtam a műfogsorát. Csak hideg víz volt ott a kórteremben, és szépen, hideg vízzel lemostam róla, ami rajta volt, majd visszatettem a szájába. Azt gondolom, komoly mérföldkő volt ez a történés, mert lehetetlen, hogy én ezt a Jóisten kegyelme és ereje nélkül, magam meg tudtam volna csinálni.

Elég sokat gondolkodtam rajta, hogyan legyek beteglátogató, illetve, hogyan tegyek, cselekedjem valamit hitem, szívem és a lelkületem szerint. Legalább három évig vívódtam. Olyan ember is vagyok, ha valamit elkezdek, előtte átgondolom. Ne úgy legyen, hogy azt gondolom, klassz srác vagyok, kétszer meglátogatok valakit és azután befejezem.

Imádságban is kértem, gondolkodtam, vártam is magamban, hogy megszülessen a döntés, hogyha elindulok, az olyan út legyen, amelyen hitem szerint, életem végéig vagy legalábbis, amíg erőmből telik, járni tudjak. Körülbelül három évig elmélkedtem, imádkoztam és készültem rá lélekben, hogy úgy kezdjem el, ahogy ez ildomos és lehetőleg a Jóisten kedve szerint is van.
Akkor hirdettek képzést az Irgalmas-rendi Kórházban. Buza Patriknak és Törő-csik Julikának a csoportjába, tanfolyamára kerültem. Buza Patrik a Lelkigondozói Szolgálat vezetője az Irgalmasrendi Kór-házban, sokan ismerik, kiváló szakember. Alacsony kis vörös emberke, észre sem veszed az utcán, de tele jósággal, hiva-tással és nagyon komoly tanulmányokkal a háta mögött. Jelentkeztem, fölvettek. Valamilyen képesség nyilván kell hozzá, ezt ők, mint jó szakemberek meglátták és kiválasztottak engem egy pár emberrel együtt. Elkezdtem a tanfolyamra járni. Általában nők vannak ezen a területen,  kevés a férfi - így legalább egy kicsit erősítettem a nemek egyensúlyát.

Végigjártam ezt a tanfolyamot. Nagyon-nagyon jó volt, sok mindent tanultam. Próbáltak egy-két olyan pszichológiai, technikai fogást megtanítani nekünk kapcsolatteremtésből, amelyre szükségünk van. Sok dolog tanulható, de igazából minden ott dől el, hiszen minden kapcsolat és minden találkozás más, ahogyan minden ember más. Mindenféleképpen nagy empatikus képesség és készség kell hozzá. Az, hogy az ember mond valamit vagy csendben ül egy ágynál, ott dől el. Erre igazán nem lehet fölkészülni.
Fölkészülni imádságban lehet, kérni kell a Szentlélek Úristent, hogy úgy vezessen, úgy tudjunk ott lenni, mi beteglátogatók, hogy az istenes legyen és megfelelő legyen. Nem minden ember hívő. Ettől függetlenül mindenkit látogatunk. A beteglátogatás célja elsősorban az, hogy aki gyakorló hívő, de nem tud szentségekhez járulni vagy szeretne katolikus pappal találkozni, oda eljuttassuk a papot, vagy a pap révén a szentségeket.

Miután itt levizsgáztunk, az Amerikai úti Idegsebészetre kerültem. Azért kértem magam oda, mert ott Janig Péter atya szolgál. Úgy éreztem, hogy a mi kapcsolatunk és az én utam úgy istenes és úgy megy jó felé, ha mellette állok ezzel az önkéntes szolgálattal.
Nem volt olyan, aki nem ment át a vizsgán, mert akit beválasztottak oda, az általában már valamilyen szinten odavaló volt. Úgyis menet közben derül ki az, hogy az ember mennyire bírja látni a tragédiát, a szenvedést és hogyan tud ezen végigmenni. Mindenképpen csak a Jóisten kezét fogva lehet végigmenni. Csak akkor tudunk jól látogatni, hogyha ráhagyatkozva, isten- és emberszeretettel megyünk oda a betegágyhoz vagy a családtaghoz - és ott valami történik.
Egy intenzívosztályon, egy gyermekosztályon, egy agydaganattal született kisgyermek látogatása során, a kisgyermekért imádkozni tudunk. De találkozunk ott a szüleivel, a hozzátartozóival is, akik ezt az utat járják a kisgyermekkel végig. Mindig az Úristen dönti el, hogy mi történjen.
Föl lehet készülni bizonyos dolgokra, amit a beteglátogtó emberileg lát vagy esetleg kapott empatikus képességével érzékel: kihez lehet szólni, hogyan lehet szólni - vagy most ne szóljunk, látod, hogy nem akarnak veled beszélni. Nyitott szívvel kell menni.
A képzés ebben egy nagyon pici támogatást ad, a Jóisten kegyelme és a szeretet az, ami igazán segítségünkre van abban, hogy oda tudunk egy testvérünk felé fordulni, átérezve az ő helyzetét. Ott lenni. Soha nem lehet tudni, hogy mire van szükség. Valamit érzünk.

Sok elutasítást is kapunk, nem tudjuk, hogy kihez megyünk oda. Van egyfajta séma, amely szerint köszönünk, bemutatkozunk, hogy a Katolikus Kórházlelkészséghez tartozunk. Kitűzővel járunk, főigazgatói engedéllyel - ezek hivatalos dolgok, hiszen az emberekben van egyfajta tartózkodás, bizalmatlanság: egy idegen bejön a kórterembe, mit akar? Van, ahol elutasítással találkozunk, nehezen indulnak a dolgok.
Azt érzem, az erőnek a sötét oldala nem szereti, hogy mi odamegyünk. Mi, beteglátogatók sokszor különféle nehézségekbe ütközünk, valamit mindenféleképpen szeretne az ártó azért tenni, hogy ne menjünk. Az évek alatt azért előfordul, hogy fáradt vagy, lusta vagy, éppen más valami fontosabb... sokan küzdünk ilyennel. Innen tudom, hogy jó az, amit csinálunk, mert sokszor meg kell küzdenünk azzal, hogy valaki nem akarja. Tudjuk, hogy ki nem akarja. Ezen túl kell lenni, így lehet évekig csinálni.
Most már 5-6 éve ezt gyakorlom, ahogy tehetem. Volt benne egy kis szünet, amikor külföldön dolgoztam. Ez egy pici, apró hivatás és egy jó szolgálat.
Eleinte fontosnak tartottam, hogy minél több emberrel beszéljek, minél több ember áldozzon, gyónjon, minél több ember akarjon pappal találkozni. Volt bennem egy kis teljesítményorientáció. Ha egy nap nem kért senki szentáldozást, attól el voltam keseredve.
Nem jól láttam. Kell hozzá gyakorlat is és az úton járni kell: a Jóisten megmutatta, hogy teljesen mindegy, hány emberrel találkozunk, lényegtelen, hogy valaki kér-e vagy nem kér lelkipásztori látogatást, szentségekhez akar-e járulni. Ezt nem így kell fölfogni. Az évek alatt a Jóisten megtanította, hogy csak oda kell menni, szeretettel, igyekezni, mindent elkövetni. Kell hozzá kitartás, szorgalom.
Ott eldől minden: hogy ma találkozom valakivel, akivel kellett, mert úgy volt rendelve, vagy éppen senkivel nem tudtam beszélgetni. Egyébként olyan nincs, hogy nincs jó találkozás. Valamikor egymás után alakulnak ki mély és jó beszélgetések. A beteg az első, ő a legfontosabb. Vele mi van, vele mi történik, erről ő mit akar elmondani? Egyszerű kérdéseket teszünk föl: hogy van? hogy érzi magát? Megvan a Jóisten áldása a szolgálaton.
Megvan az a fajta emberi könnyűség is benne, hogy egy idegennek, akivel életében egyszer találkozik és vélhetőleg soha nem fogja látni, sokmindent el tud mondani. Gyorsan mennek el a kórházból a betegek.
Annak is megvan az előnye is és a nehézsége is, ha többször talákozunk valakivel, és annak is, ha egyszer beszélgethetünk egymással. Itt nincs megjátszás, itt nincs számítás, itt a Jóisten szeretete van, az ember szeretete és ebből sokszor csodás dolgok jönnek ki. Néha elszégyellem magam, mert nagyon sok ajándékot kapok a Jóistentől az embereken, a betegeken keresztül. Csak reménykedem abban, hogy néha talán rajtam keresztül is ad valamit, és valami jó történik, amit ő akar.
Egyszer egy 92 éves férfi gyönyörű kék szemmel, csodálatos külsővel,  beszélt arról, hogy neki mennyire jó volt az élete. Agydaganata volt, teljesen vak volt. Néztünk egymás szemébe, beszélgettünk, és mondta: csak az a kár, hogy engem nem nagyon lát, mert zöldhályog van a szemén. Beszélt a frontról, beszélt mindenről. Most is megborzongok, ha rágondolok, annyira ott volt a Jóisten közöttünk abban a beszélgetésben, hogy kézzel fogható volt.
Mindig történik valami jó. Valaki talán elutasító, de még a legkonokabb, istentagadó emberek is a kórházi ágyon Isten felé hajlanak. Ott mindenki azt mondja „Jaj, Istenem!” Nem azt mondja, hogy: Jaj, főorvos úr – hacsak nem a Főorvos úrral beszél.

Ezek az életnek határhelyzetei, itt nem ugyanazok vagyunk. Itt nincsenek színfalak, itt nincs megjátszás, itt van a betegség, van esetleg a halálfélelem, esetleg az istenkeresés, szeretet vagy hit. Ezek csodálatossá teszik az összes találkozást, amelyben részt vehetek. Mindig érdemes csinálni és úgy gondolom, nagyon jó, hogy el tudtam kezdeni, hálás vagyok.
Mindig hálát adok - különösen, ha beszélek róla, rádöbbenek, hogy még többször hálát kell adni, azért, mert az Úristen lehetővé teszi, hogy fölkelhetek, odamehetek. Igazából a lényeg elmondhatatlan, hiszen ez is misztérium, mint hitünknek nagyon sok része. Mindig felemelő, bármilyen eredménnyel vagy eredménytelenséggel, bármi is történik, érdemes. Érdemes volt ennyit gondolkodni és érdemes volt elvállalni ezt a szolgálatot, és hálás vagyok, hogy a Jóisten mindig ad lehetőséget, hogy végigmehetek a kórtermeken.

Beteglátogatók 120-130-an vagyunk Budapesten. Ez egy nagyjábóli szám. Általában az emberek a lakóhelyhez közel választanak kórházat. Számomra a Dél-Pesti Kórház volna a célszerű.
Szerettem volna olyan helyre menni, ahova nem megy senki vagy ahol a legnehezebb. Biztos, hogy olyan lelki alkat vagyok. Péter atya hívott magával: ő az Amerikai úton van, menjek vele. Az Idegsebészetet a vonzódásom miatt választottam, mert Péter munkáját még közelebbről szeretném segíteni és a Jóistent úgy szolgálni.
Nem a legnehezebb hely, meggyőződésem. Picit távol van Csepeltől, de ez lényegtelen. Szép és nagyszerűen felszerelt intézet, az Országos Idegtudományi Intézet tudjuk, hogy nem a Merényi Kórházzal azonos súlycsoportban van, ami nagyon-nagyon rossz állapotú.

Kezdetben egyedül voltam ebben a nagy kórházban, nem volt senki más. Egy munkahelyet is azért vesztettem el, mert nem voltam hajlandó elhagyni a beteglátogatást. A főnököm számára érthetetlen volt, hogy én minden hétfőn elmegyek, mert betegeket látogatok. Ő üzletember, nem értette ezt. Remélem, majd valamit megért ezekből az érzésekből az élete során.
Eljöttem egy órakor, a kórházba fél kettőkor értem át, és látogattam-látogattam. 5-6 órát látogattam, sok helyre elértem. Kell ennyi idő rá.
Jelenleg két osztályt látogatok, a Neurológiai I. és II. osztályt, ahol többnyire stroke-os betegekkel találkozom, egy-két gerincproblémás emberrel. Beteglátogatók hárman vagyunk, ez így jobb, beoszthatóbb. Korábban abszolút a Lélek vezetésére kellett bízni magad, hová mész 300 ágyból? Egy kórterem előtt megálltál, benéztél: ébren van, alszik, van nála valaki, érzel-e valamit, ad-e valamit a Jóisten, hogy ide menj be? Benézel, látsz egy embert bizonyos helyzetben, látod, hogy laptopoznak vagy mindenki keresztrejtvényt fejt, na akkor inkább másik helyre, inkább oda, ahol látod, hogy nagyobb a fájdalom. Csak a Lélek vezetése segít ebben, semmi más.
Most csak vasárnap délelőtt tudok menni. Mindig innen, a szentmise után indulok. Néha jól esik, hogy azt mondják: „Maga vasárnap ide jön?” Jó vasárnap odamenni, megtehetem, mert sok a szabadidőm, gyerekeim már nagyok. Nagyon jó szentmise után menni. Amikor a munkahelyről, hajóépítő műhelyből indultam, nehezebb volt áthangolódni, odaállni a betegágyhoz. Ott megvan a munkának a nehézsége, teljesen más világ.
Patrikék tanították, hogy van be- és kimosakodás a beteglátogatásban is, amely lelkileg értendő. Odaérkezel, imádságban mepróbálsz felkészülni lelkileg és kérni a Szentlélek Úristent, az Úrjézust, hogy vigyen téged. Nehezebb úgy odaállni egy betegágyhoz, hogy munkából csobbansz oda, és egészen más így szentmise után, amikor még a szentmise énekei a füledben vannak. Nem véletlen semmi, ezt tudjuk. Minden a Jóisten szeretetéből és akaratából van, és ezt most ő így rendezi.
Megéri. Több idő kell, sok idő kell. Ha egy olyan beszélgetés alakul, hogy látod, szükség van rá és jó, hogy ott vagy, akkor nehéz fölállni. Gyakoroljuk és tudjuk, valahol véget lehet vetni egy beszélgetésnek, ha már parttalan kezd lenni, és van még feladat. De van amikor nem lehet úgy végetvetni, hogy „Hát Jobbulást kívánok, a Jóisten áldja meg, mennem kell tovább!” - ezt nem lehet. Valahol ott kell maradni, mert azért visz minket oda a Teremtő.
Szívesen beszélek és találkozom emberekkel, szeretem az embereket, ez is a Jóistentől kapott adomány és áldás. Könnyű beszélni hívők körében, mert értjük egymás nyelvét, és ha Isten szeretetében vagyunk, akkor az összeköt minket, rögtön kapcsolatban vagyunk. De aki nem hitét gyakorló ember, ott is nagyon jó beszélgetni, mert amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.
Bármerre járunk, munkahelyeken, a Jóisten vezet minket. Ahol ott vagyunk mi hívő emberek, óhatatlanul visszük őt magunkkal, mert szeretjük a Jóistent. Az ő szeretete és ő maga, az Isten mindig ott van velünk, bármilyen formában.
Pláne, hogyha meg merjük vallani a hitünket. Nem kell térítgetni, jehovistaként rángatni a másik kezét, hogy menjen a templomba, de tudják rólunk.
Nehéz dolog hívő emberként megmaradni a világban. Ha olyan helyen vagyunk, ahol kevés hitét gyakorló ember van, ott kicsit elszigetelődönk, kicsit kilógunk a sorból, kicsit bolondnak néznek minket. Nem érezzük jól magunkat ott, ahol a mammon az úr, mi ott nem vagyunk otthon. Ezt elmondhatom magamról, és szerintem mindazokról a jó testvérekről is, akiket ismerünk.

(Mária Szívében, 2014. február)




A Budapesti Katolikus Kórházlelkészség
önkéntes beteglátogatók jelentkezését várja

 „Uram, nincs emberem…” Jn 5,7

A kórházban vagy idősotthonban lévő beteg ember számára nagyon fontos, hogy „legyen embere”, aki meglátogatja, szeretettel mellette van, meghallgatja, és tájékoztatja arról, hogy ebben az élethelyzetében, a megváltozott körülmények között is van lehetősége hitét, vallását gyakorolni, lelkipásztor látogatását kérni.
Keresünk olyan hitüket gyakorló katolikus embereket, akik hetente egy alkalommal szívesen bemennek Budapest egy adott kórházába vagy idősotthonába, ahol a betegeknek felajánlják a lelkipásztori szolgálat lehetőségét és az igényeket továbbítják az ott szolgálatot végző katolikus papnak.

A jelentkezők számára évente több alkalommal ingyenes önkéntes beteglátogatói képzést indítunk az Országos Onkológiai Intézetben.

A soron következő képzésre jelentkezni a Kórházlelkészségen lehet a 224-86-40-es telefonszámon hétköznap 8-16 óra között.


« Vissza «








Királyerdei templomunk - A Csepel-Királyerdei Szűz Mária Szeplőtelen Szíve római katolikus plébániatemplom oldala © 2012- Minden jog fenntartva